Végre tanulhatunk valamit – megnyitóbeszéd
1. rész
Ott szeretném folytatni, ahol Loránt Anikó nekrológjában abbahagytam. Vagyis hogy a mai világunkban adhat-e vigaszt a művészet. Illetve lehet-e releváns életstratégia a művészet, és befogadói oldalról lehet-e ellenszere az elmúlásnak, ha minden eltűnik? De ezt most itt szavakkal már nem tudnám körbejárni, úgyhogy maradjon csak fent mottóként vagy az emlékezés jeleként.
Van-e ma bármilyen értelme beszédet tartani? A korábbi rituálék szerint ünnepélyesen megnyitni egy kiállítást, miközben már maga a két szó, a kiállítás és a megnyitni sem ugyanaz, mint néhány évvel ezelőtt volt. A mi életünkben természetesen adottnak tartottuk a kiállítás fogalmát, s ezt a természetességet kategóriákba rendeztük. Léteztek a nagy múzeumi tárlatok, állandóak és időszakiak, a műcsarnoki kiállítások, a kisebb helyek kurátorok által összeállított egyéni és csoportos tárlatai, a magángalériák kiállításai, és így tovább. És voltak – szintén természetesen – a megnyitók, amelyeknél gyakran kiírták, hogy a művész jelenlétében, a végén pedig azt szokták mondani, hogy a kiállítást megnyitom, és bort isznak és pezsgőt. Ehhez képest ma már nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi az időszaki, hogy hol vannak a múzeumok, és hogy a magángalériák kurátori kiállításai miben különböznek egy független hely tárlatától. És pillanatnyilag azt sem tudjuk, hogy megnyílik-e bármi, vagy azonnal bezáródik, és főleg nem azt, hogy jelen lehetünk-e. Jelenleg minden szóból úgy tűnik, hogy minden formátlanabbá válik vagy saját ellentétébe fordul. Mindegy, ebben most már benne vagyunk, nem érdemes távolságot tartani.
Viszont nagy kérdés, hogy miben vagyunk benne. Vagyis mi az a keret, mi az a múlt, amibe belefoglalódunk. Egy lerobbant állapotban lévő, a nyomokból ítélve egykor valószínűleg csillogó palotában vagyunk. Tulajdonképpen szimbolikusnak is tekinthető, hogy ide jutottunk. Magunkban lepergethetjük a fényűző belvárosi házak XX. századi sorsát, és végiggondolhatjuk, mikor is voltak azok a kultúra hordozói. Gondolhatunk nagyszabású belvárosi tereinkre, amelyekben jelenleg is kiállításokat rendeznek, a Barcsay Teremre, az Ernst Múzeumra, és fogcsikorgatva beléjük láthatjuk a folytonosságot. Arra gondolhatunk, hogyan kerültek be Budapesten már a világháború előtt a kiállítások a főúri palotákba: összevethetjük a mával azt a képet, ahogy 1938-ban a Károlyi palota emeletén, az Eucharisztikus Világkongresszus idején a Karitász című kiállításon Benczúr Gyula Vajk megkeresztelése című képe előtt ott áll a szent korona másolata.
A világháború után a paloták átalakultak, nemcsak a Budai Vár lett a kultúra helyszíne, hanem sok más belvárosi tér is: a Hazafias Népfront kiállítótere, a Szovjet Kultúra Háza egy idő után már szinte hozzánk nőtt elnevezésekké váltak – akárcsak a Békét akarunk felirat a pincében – miközben más, egykori főúri házak lassan elenyésztek. Aztán megint átalakult minden, a Szovjet Kultúra Házában vidám Fluxus-kiállítást rendeztek, hogy később odaköltözhessen a Magyarok Világszövetsége. Nem tudom, ki emlékszik még rá, de a nemzeti kastélyprogramot 2001 környékén még Habony Árpád múzeumi cége dolgozta ki, vagy kinek maradt meg az agyában az Il Bacio di Stile kortárs gyűjteményének prezentációja az Andrássy úton. Amikor először megláttam itt belépve a hatalmas vasrajzot, akkor a „kultúrpalota” szó is az eszembe jutott. Egy olyan korból, amikor a kultúra egyszerre lehetett az ideológiai máz része és a nép felemelésének valóban komolyan vett eszköze. Mindegy, ezek is csak szavak.
A tér szavak nélkül is érthetően régebbi korok lenyomata, így válhatott filmforgatások helyszínévé; ezer kilométeres körzetből az elmúlt 100 év bármilyen időszakát ide lehet varázsolni. Mostanában sokszor felidézem magamban A tizedes meg a többiek című filmet, benne a kastéllyal, ami forgószínpadként szolgál, és kicsiben olyan, mint maga Magyarország. Mint ahogy a szereplői is jellemző magyar sors- és jellemtípusokat testesítenek meg. Viszont az utóbbi időben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a főszereplő, a találékonyság mintaképe, a legmagyarabb, a Sinkovits Imre által alakított tizedes, azaz a mi főhősünk valóban ellopta a zászlóalj zsoldját, hogy majd a háború után új életet kezdjen. A történetnek ezt az aspektusát valahogy mindig kitakartuk magunk elől – hogy úgy mondjam (Sugár János művét idézve) elhajtottunk önmagunk elől az eszképizmus járművével. Nem gondoltunk bele, hogy mi lett később a tizedesből, pártvonalon előrejutva melyik kastélyban ülhetett; a kultúrát támogatta-e vagy megszüntette, vagy inkább mikor hogy. A tizedes meg a többiek kastélyából pedig valószínűleg fogyatékosok vagy árvák zárt osztálya lett, de ezt is elfelejtettük, összekeveredett a fejünkben a sok szó.
Ha leforgatnánk ma A tizedes meg a többiek valamilyen szürreális remake-jét, akkor az itt kiállított munkák a szereplők helyett is beszélhetnének. A lépcsőfordulóban elhelyezett lándzsák egyszerre idéznének meg egy archaikus világot és egy képzelt jövőt. Meg a bonyolult múltunkat, hiszen a vasat Dunaújvárosban, a Vasműben munkálták meg, tradicionális módszerrel. A földön látható félbevágott golflabdák az egykori úri passzió részeinek is tekinthetők, a helyszínen rendelkezésre álló tárgyakból a falakon túl zajló háború miatt ideszorult esztétikai arisztokrata a játékból új objektet alkotott. Egy különös, soha nem volt Kunst- und Wunderkammer terepasztala is megtalálható itt, üvegszobrokkal, egy űrbéli táj mintázatával. A díszítésre alkalmatlan dísztárgy mellett egy mennyezetet tartani képtelen tartóoszlop, mintha valamilyen régi ásatásból került volna elő, és az elmenekült tulajdonosnak már nem lett volna ideje továbbküldeni a Szépművészeti Múzeumnak. A dimenziók megváltozását pedig leginkább a falat beterítő gobelinek helyén felbukkanó apró kis faliszőnyeg-darabkák jelzik. A nagy témák, a mitológiai összefüggések ugyanúgy atomjaikra hullottak, mint az arisztokraták palotái.
Az itt látható alkotások korántsem díszletelemek, hanem állapotleírások, emlékezetünk elvágott menekülő-útvonalai. Magyarország-képek, egy vigasztalanul elmúlt világ lenyomatai, amelyek maguk is lenyomatot hagynak rajtunk, mi pedig rossz közérzettel keressük bennük önmagunkat és szavainkat. „Minden szó, melyet kiejtünk, fogyasztja a tüdőt; következésképpen nagyban hozzájárul életünk megrövidítéséhez” – állítják Swift lagadói nyelvtudósai Szegedy-Maszák Zoltán installációjának kiindulópontjaként. A szavakat a kommunikációban ott puszta tárgyakkal helyettesítik. A szavak helyett itt nem puszta tárgyak állnak, hanem a kommunikáció összetett eszközei, amelyek – mint a falhoz hozzánőtt tapéta – időbeli, emlékezeti rétegeket foglalnak magukba. A szavak pedig most a spájzban vannak.
2. rész
A Gulliver utazásaiban Lagado Balnibarbi fővárosa, uralkodója a fölötte lebegő sziget, Laputa zsarnok királya. Gulliver beszámolója szerint lagadóiak kis csoportja negyven évvel ezelőtt felszállt Laputába, ott mindenféle furcsa tudást sajátítottak el, majd visszatértek, fennen hirdetve, hogy a lentiek eddig mindent rosszul oktattak, s ezért elengedhetetlenül szükséges egy új Tervkészítő Akadémia kialakítása. Az Akadémián, azt ígérték, minden másként lesz, új szerszámokat és műszereket terveznek, „melyeknek segítségével, azt mondják, egy ember elvégezheti tíznek a munkáját, egy hét alatt palotát építhetnek, oly tartós anyagból, mely javítás nélkül eltart örökké. A föld minden gyümölcsét, szerintük, meg lehet érlelni abban az évszakban, melyben nekünk tetszik s méghozzá százszor annyit, mint most.” A probléma csak az, hogy a terveiket még nem volt alkalmuk tökéletesíteni, „s közben az egész ország kopár ugaron fekszik, a házak romokban, a nép élelem és ruha nélkül”. De ez nem szegi kedvüket, csak újabb és újabb helyeken alapítanak akadémiákat, hogy Laputát az általuk helyesnek tartott irányba tereljék.
Gulliver helyi idegenvezetője, a régi módszerekhez ragaszkodó, s ezért támadásoknak kitett nemes úr egy összedőlni készülő házat mutatott meg vendégének. Elmesélte, „hogy volt neki egy nagyon jó és megfelelő malma, félmérföldnyire házától, amit egy nagy folyó vize hajtott, s ami ellátta egész családját és személyzetét. De hét évvel ezelőtt a Tervkészítő Akadémia egy küldöttsége jelent meg előtte és ajánlotta, hogy bontsa le a malmot s építse fel újra a hegy másik oldalán. A hegyen keresztül csatornát kell vezetni, ezen át csövek és gépek hajtják a vizet, ami azért jó, mert a szél és levegő izgatják a vizet a magasban, és mert a víz, ha magasból száll alá, félakkora erővel hajtja a malmot, mint amennyi a folyónak kell, hogy a föld színén haladjon. Akkoriban nem jó lábon állt az udvarral, de még barátai is rábeszélték, így hát belement e javaslatba. Két évig dolgozott száz ember, a mű nem sikerült, a küldöttség elment, minden felelősséget visszahárítva rá, de sőt még gúnyolják is őt azóta és másokat unszolnak hasonló kísérletre.”
Ennyit a jól működő régi intézmények erőszakos megváltoztatásáról. Most pedig a művészet autonómiájáról szeretnék beszélni. Gulliver leírása szerint a Tervkészítő Akadémia egyik termében egy „egyetemes művésznek” nevezett ember működött, aki saját bevallása szerint „immár harminc éve kizárólag az emberi élet megjavítását célozza minden gondolatával”. Ötvenen dolgoztak a keze alá, egyesek „márványt puhítottak, hogy vánkos legyen belőle”, mások „élő lovak patáját kővé edzették”, nehogy megsebesüljenek. „Maga a művész két nagy tervén dolgozott akkor: az első szerint murvával kell bevetni a földet, mert e növénynek nagy a csirázóképessége. [...] Másik terve szerint bizonyos gumi-, ásvány- és növényanyagok keveréke külsőleg alkalmazva megakadályozza a gyapjú növését fiatal bárányokon: remélte, hogy bizonyos idő múlva az egész tartományban pőrén születnek a birkák.”
Ha most gyorsan visszahajózunk Lagadóból a mai Magyarországra, és még a határon is átengednek, akkor elgondolkodhatunk rajta, vajon miként látszana a kortárs művészet Lagadóból nézve. Vajon az akadémiákért felelős miniszter hasznosságra és megtérülésre vonatkozó kívánalmai hogyan olvashatók össze akár az itt látható alkotásokkal? Nyilván lehetne maró swifti szavakkal ecsetelni a földre terített óralapokat, a tökéletes hatos sík- és térbeli megjeleníthetőségét vizsgáló, vagy a mezőgazdasági munkagépek működési elvét, szerkezeti felépítését geometrikus struktúrákká absztraháló művész tevékenységét. A kérdés nyilvánvalóan az, hogy mennyiben létezik olyan közeg, amely elfogadja és elfogadtatja, hogy a hasznosságnak csupán a lagadói fogalma szerint értelmezhető kísérletek a művészet összefüggésrendszerében itt és most relevánsak lehetnek. Hogy a művészet nemcsak a kreatív ipar része, hanem különleges és szabad lehetőség a világ értelmezésére, olyan független létező, amely kritikai potenciállal is rendelkezik. A nagy kérdés tényleg az, hogy az autonómia mit jelent a gazdaság függvényében.
Most épp itt tesszük fel ezt a kérdést, egy még lagadói szemmel nézve is lerobbant palotában, amely ideiglenesen a kortárs művészet kísérleti helyszínévé válik. Hogy idekerült a kortárs művészet, az nyilvánvalóan összefügg a pénzzel, hiszen az itt látható új művek létrejöttét áttételesen például a Magyar Nemzeti Bank – a korábbi intézményrendszerben még értelmezhetetlen – vásárlásai tették lehetővé. (Hogy a Nemzeti Bank különböző palotáiba milyen oroszlánok és bikák kerülnek majd, arról e helyütt már csak a jó ízlés okán se tegyünk említést – mindenesetre a tervezett szoboregyüttesek jól elképzelhetőek a lagadói Akadémia bejáratánál is.) A palota neve ráadásul: Kincsem. Ha a szót nem is úgy értjük, mint a Gyűrűk urában, és nem gondolunk arra, hogy az elnevezés lehetne akár Drágaságom palota is, önmagában már a versenyló neve is összefonódott a gazdasággal: Széchenyitől és a lótenyésztés fellendítésének egykori makrogazdasági összefüggéseitől nehéz ennek kapcsán elvonatkoztatni, csakúgy mint attól a ténytől, hogy a ház árát a ló futotta össze. De ha bankról és kincsről és műalkotásokról van szó, fontosabb kérdés ma, hogy az ennyire nyilvánvaló gazdasági bekötöttségek ellenére miért maradnak meg ennek a kiállításnak az alkotásai – gondolatainkban és elképzeléseinkben – egytől egyig a művészet autonómiájának keretei között? Miért lehet az, hogy eladhatóságuk ellenére megítélésükben elsődleges keretet a kreatív szabadság és a kritikai potenciál ad? Konkrétabban: hogyan lehetséges, hogy egy magángaléria nonprofit jellegű tárlatot rendez?
Kimerítő választ erre most ha akarnék sem tudnék adni. De a kérdés további megfontolásához ebben az egykori fényes palotában felvethető például, hogy a jelenlegi helyzetből kiindulva hosszú távon is átalakul-e majd a megbízók struktúrája? Már most feltehető a kérdés, hogy a Magyarországon létrejövő kortárs művek hány százaléka keletkezik megbízásra, esetleg adott témára, esetleg adott térbe? És hogyan áll a helyzet a világban? Kialakulóban van-e egy új intézményi vagy egyéni arisztokrácia, amely ugyanúgy saját reprezentációjára használja majd a művészetet, mint tette ezt évszázadokkal ezelőtt? Hogyan tolódnak majd el az egyes intézményi szerepek? Mekkora lesz akkor a művész szabadságfoka?
Egyelőre úgy tűnik, hogy a hibrid rendszerek korát éljük: a művészet autonómiája jelenleg, a korábbi nonprofit intézményrendszer felbomlása idején is megőrizhető lehet, erre példa ez a kiállítás is. De mi történik akkor, ha a pénzadók nemsokára már az Akadémiát is átalakítják? Mi történik, ha pénz már ott is csak arra jut majd, amit a politikai és gazdasági hatalom látni szeretne? És mi történik, ha már mindenhol csak a Tervkészítő Akadémia lerakatait látjuk? A művészet akkor kiszorul majd a lerobbant palotákból is. De létezni fog, csak nem lesz más, mint egy mindent körbetekerő, hol pántlikává, hol betűkké hajlított, vagy éppen pöffeszkedő politikusok köré font, nagy piros-fehér szalag.
Végre tanulhatunk valamit
Kiállító művészek: Albert Ádám, Ex-artists’ collective, Fischer Judit, Fodor János, Gosztola Kitti, Káldi Katalin, Kaszás Tamás, Kokesch Ádám, Kristóf Gábor, Kristóf Krisztián, Molnár Zsolt, Randomroutines, Sugár János, Szegedy-Maszák Zoltán, Szinyova Gergő, Vécsei Júlia
Helyszín: Kincsem Palota (1053 Budapest, Reáltanoda utca 12.)
Megtekinthető: 2020. szeptember 30-ig