Az erősek a nyomában járnak

Vastag szőnyegnek tűnő színes kövek

Fáy Miklós

Ismerjük egymást, akik két pofára tömjük a fejünkbe a kultúrát. Elmegyünk egy városba, és találkozunk ugyanazokon a helyeken, megszeretjük vagy megutáljuk a másikat. Volt az a német Rómában, akit először a Forumon láttam, aztán amikor lefényképezte a Pietát, majd előkereste a hátizsákjából a félliteres palackot, ledöntötte a torkán az ásványvizet, zsebkendőjével megtörölte az arcát, és nem lehetett szólni neki, hogy figyelj már, Walter, ez egy templom, nem a vízibivalyok itatója, egy kicsit próbálj ennek megfelelően viselkedni.

Tizenöt évvel később az ember örül, hogy nem szólt, amikor leküzdi a vágyat, hogy kibontsa a saját palackját, még nem törölgeti a saját gallérját, már nem sértődik meg sem a Jóisten, sem Michelangelo helyett, nem utálkozik, hogy jaj, ez is pipálgatja az útikönyvét, mint a sok hülye. Mosolyog magán meg a másikon is, azt semmiképpen nem sikerült eltanulni Tolsztoj hőseitől, hogy a látnivalóknak ne tulajdonítsunk túlságosan nagy jelentőséget, tekintve, hogy ezért indultunk el, látni a valókat.
 
Julia a mostani ismerős, aki ugyanazzal foglalkozik, onnét tudni, hogy Julia, mert megkérdezte tőle Ferrarában az apácanyanya a nevét. Julia, mondta h-val, az önök nyelvén Julia. Persze az ő nyelvükön Giulia lenne, de erről a hibáról legalább megjegyeztem a nevét. Azután az arcát is megjegyezhettem, mert újra láttam, csak az volt a furcsa, hogy 125 kilométerrel arrébb, egy másik városban, Ravennában. Egyébként ugyanolyan fantáziátlanul választottuk az úti célt, Galla Placidia sírjában volt a randevúnk, még vagy harminc másik ember és egy idegenvezető társaságában.


Maximianus, Ravenna érseke, San Vitale, Ravenna, mozaik, 546-548 Az illusztrációk forrása: The Yorck Project: 10.000 Meisterwerke der Malerei DVD-ROM, 2002. ISBN 3936122202 / DIRECTMEDIA Publishing GmbH. | A képen látható műalkotás és annak másolata közkincsnek számít az egész világon. A másolat a The Yorck Project által összeállított reprodukciógyűjtemény részét képezi. Az összeállítás szerzői joga a Zenodot Verlagsgesellschaft mbH kiadót illeti meg, és a GNU Free Documentation License (GNU Szabad Dokumentációs Licenc) alatt áll.
Maximianus, Ravenna érseke, San Vitale, Ravenna, mozaik, 546-548 Az illusztrációk forrása: The Yorck Project: 10.000 Meisterwerke der Malerei DVD-ROM, 2002. ISBN 3936122202 / DIRECTMEDIA Publishing GmbH. | A képen látható műalkotás és annak másolata közkincsnek számít az egész világon. A másolat a The Yorck Project által összeállított reprodukciógyűjtemény részét képezi. Az összeállítás szerzői joga a Zenodot Verlagsgesellschaft mbH kiadót illeti meg, és a GNU Free Documentation License (GNU Szabad Dokumentációs Licenc) alatt áll.

Az idegenvezetés olyan, mint fehér vadásznak lenni a múlt század húszas éveiben Kelet-Afrikában. Abból keresi az ember a pénzét, amiért mások fizetnek, lelövetjük vele az orrszarvút, de közben mi is cserkelünk, nyomkeresünk, célra tartunk, torkunkban dobogtatjuk a szívünket. Erre valahogy mindenki rájön, leszámítva magát az idegenvezetőt, aki századszor adja le ugyanazt a dumát, százkettedszer válaszol ugyanazokra az ostoba kérdésekre, és éppen olyan immúnis a zsenialitásra,mint a legelvetemültebb futballista, topmodell vagy akárki. A mostani azzal a különleges megoldással állt elő a San Vitaléban, hogy kis lézer zseblámpájával szurkálta a mozaikokat, mondta, amit naponta tízszer: az ott Szent Vitalis, neki ajánlja a szakálltalan Krisztus a mártírok koszorúját, még nem látták akkoriban a turini leplet. Az meg ott Ecclesius püspök, a sanda tekintetű angyal éppen elveszi tőle a templomot, amelyben állunk, mindannyian Isten kezében vagyunk. Vagy leszünk. 
 
Nem mondja, nem mondhatja, hogy ezek a színes kövek, ezek a vastag, szőnyegnek tűnő képek, amelyeken nincs egy egyenes vonal, az Magyarországon tananyag, a történelemkönyvek hátsó, színes illusztrációi. Soha nem kellett gondolkodni, hogy kik vannak a képen és mit csinálnak, Justinianus és kísérete, az oda volt írva, és ennyi teljesen elég is volt. Soha nem kérdezték, miért Maximianus neve van a képbe dolgozva, hogy vajon ivott-e Justinanus, azért van úgy felpuhulva, és azért tűnik úgy, mintha izzadna a feje. Meg hogy milyen jampec szteppcipőket hordanak az udvarnál, voltaképpen a lábbeli sokkal jobban megkülönbözteti a császárt a többiektől, mint a korona meg a glória, ami amúgy sem jár neki. Gimnazista korom óta Maximianust szerettem a képről, a kopasz fejét, a szikár termetét és ahogy mereven a jövőbe nézve rátipor a szomszédja lábára.
 
Gimnazista korom óta gondolkodtam azon, hogy mi öröme lehetett a szemközti falon látható Theodóra császárnénak abban, hogy teste minden nyílását közösülésre használta, és csak azt bánta, hogy a mellbimbói erre a célra alkalmatlanok voltak. Prokópiosz, persze hogy Prokópiosz, aki ezt írta, és aki nagyon megbízható forrás, hiszen két könyve maradt fenn, az egyikben dicséri a császárt és nejét, a másik szerint viszont mindketten földöntúli, sötét hatalmakkal cimboráló boszorkányok voltak. Most éppenséggel el is lehetne dönteni, hogy melyik történetnek hiszek, a hivatalosnak vagy a gyűlölködőnek, itt van előttem ez a finoman tokás, a gyöngyök alól a semmibe néző matróna, segíthetne válaszolni, de nyilván nem erre való a művészet.


Galla Placidia mauzóleuma, kupolamozaik 5. század
Galla Placidia mauzóleuma, kupolamozaik 5. század

A nyilván, az persze gyanús szó, ha valamire azt mondják, nyilván, az többnyire egyáltalán nem egyértelmű. Meg lehet ismerni más embereket a művészettel. Nyilván. Az ábrázoltakat, akik talán nem is voltak már életben, amikor a köveket rakosgatták egymás mellé, hiszen Theodóra mindenképpen túlviláginak látszik. Meg lehetne legalább azt ismerni, aki a köveket rakosgatta, vagy rájönni, hogy ő maga mit gondolt a művelt és hanyatló világ fejeiről. Egyáltalán: azt meg lehetne tudni, hogy vajon hanyatlónak gondolták-e magukat, ahogy itt és most mindenki hanyatlónak érzi a kultúrát, csak mert új formákat és új kifejezési módokat keres? Vagy csak a fejlődést érezték, elkészültek az új templomok, mélyen a zsebébe nyúlt Julianus Argentarius, talán éppúgy megszorongatta őt is a hatalom, ahogy a mai stadionépítők gyűjtik be a begyűjthetőt? Örültek a törvénykönyvnek, erre vártak már évszázadok óta, végre tiszta a helyzet, most már évszázadokig tudni lehet, mi az igazság?
 
Meg lehet ismerni más embereket a művészet által, bár nekem Juliát sem sikerül, nem abban a sorrendben látogatja a ravennai templomokat, mint én, Classéba már külön megyünk, azokat az érthetetlen bronzbivalyokat a templom előtt már külön látjuk. De hol van az még, egyelőre az idegen csoport végére állva még a szakkommentátor ezerszer elmondott és bevált okosságait hallgatom Galla Placidia sírjában, azzal a recsegő fogsorú elszántsággal, hogy nem, engem nem elégít ki a butaságaival, magamba iszom a csillagos mennyboltot a plafonon, erre a kékre fogok emlékezni, és nem a képeslapokra kerülő változatokra. Erre a Szent Lőrincre, aki ott áll lobogó ruhában, vállán a kereszttel. Mindjárt belekapnak a lángok a fehér anyagba, de őt a legkevésbé sem zavarja, ahogy lesz, úgy lesz. Ahogy lesz, úgy kell lennie.


Galla Placidia mauzóleuma, Szent Lőrinc mozaik, 5. század
Galla Placidia mauzóleuma, Szent Lőrinc mozaik, 5. század

Míg feszegetem az állkapcsomat, a csöndben hallom az idegenvezető hangját: ott, balra a nyitott szekrényben a négy evangélium, és, nézzék csak, San Lorenzo, szörnyű kínok várnak rá, de ő egyáltalán nem fél.
 
Elszégyellem magam. Nem azon, hogy ez az edzett asszonyság mennyire jól ismeri a hallgatói igényét, olyanokat mond, amit megértenek és megjegyeznek. Hanem mert közben az én igényeimet is ismeri, hiába memorizálom a kéket, az aranyat, a madarakat és a forrás vizére szaladó szarvast a sírban, a szemüveges, lézerlámpás nő azt mondja, ami a legfontosabb ebben az egészben, amiről szól a művészet élvezete, aminek a reményében az ember szorongó önpusztítók és diadalmas mesterek munkáit nézi. Nem félni. Nem félni.