""
Kiállításajánló: Kassák és Kassák
Az óbudai Főtér impozáns kastélyhomlokzata mögött megbújó Kassák Múzeum a közelmúltban vérfrissítésen esett át. Az új szellemet tükrözi az intézmény legújabb időszaki kiállítása, ami az öntörvényű avantgárd művészhérosz, Kassák Lajos utolsó évtizedét (1957–67) mutatja be festmények, rajzok és kollázsok segítségével.
Kiállításajánló: A Dorottya Galéria hattyúdala
Dorottya Galéria: üvegfalú kiállítóterem a Vörösmarty tér szomszédságában. A rendszerváltás előtt a Kulturális Kapcsolatok Intézete rendezett itt jobb-rosszabb tárlatokat a baráti népköztársaságok protokollanyagaiból, be-becsempészve ezek közé egy-egy hazai avantgárd művész bemutatóját.
„AZ IDEOLÓGIA KÜLÖNFÉLE FORMÁKBA FÉSÜLI A VALÓSÁGOT, DE UGYANAKKOR GÚZSBA IS KÖT. A SAJÁT MŰVÉSZI AUTONÓMIÁM SOKKAL FONTOSABB.” – Trapp Dominika videóinterjú, írásos formában
Az Artmagazin Online megújult arculatú videóinterjú-sorozatának harmadik részében Trapp Dominikát látogattuk meg. Alább az interjú hosszabb, írásos változatát közöljük.
„AZ A KELET-EURÓPAI HAGYOMÁNY, AMIT MAGAMÉNAK VALLOK, AZ ABSZURDBÓL ÉS A GROTESZKBŐL ERED” – Brückner János videóinterjú, írásos formában
Az Artmagazin Online megújult arculatú videóinterjú-sorozatának második részében Brückner Jánossal beszélgettünk a Longtermhandstandben. Politikai korrektségről, a politika és művészet kapcsolatáról, a közösségi színezők eredetéről, a Budapest és Berlin közti különbségről is kérdeztük, na és arról is, hogy mi a szerepe a közönségnek művészetében. Alább az interjú hosszabb, írásos változatát közöljük.
„NEM LÁTOM, NEM LÁTOM, NEM LÁTOM, MOST LÁTOM.” – Neogrády-Kiss Barnabás videóinterjú, írásos formában
Az Artmagazin Online megújult arculatú videóinterjú-sorozatának első részében Neogrády-Kiss Barnabással alkotói szemléletmódjáról, munkamódszereiről és az elmúlt – igen tevékeny – időszakról beszélgettünk budafoki műtermében. Alább az interjú hosszabb, írásos változatát közöljük.
Szerkesztői beköszöntő
Csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni arról az ötletről, hogy a Műcsarnok kortárs magyar magángyűjteményeket bemutató kiállítássorozatot indított. Már ha sorozatnak lehet nevezni azt, hogy a 2008-as Budapest Art Fair után néhány napig valamilyen díjátadóhoz kapcsolódóan (talán Mecénás?) látható volt a kortárs iránt is elkötelezett gyűjtemények legjava (ezen lehet vitatkozni, de az akkori ambíció kétségkívül a legnagyobbak felvonultatását célozta). Sajnos ennek a néhány napos, tényleg szenzációsnak mondható felvonultatásnak semmi nyoma sem maradt. Pedig elég nagy energiák kellettek már csak a műtárgyak mozgatásához is, és ki tudja, mikor lehet majd még egyszer ezeket a műveket összetrombitálni, és megismételni nyugodt körülmények között, időt hagyva a közönségnek is, azt a kiállítást, amely felért egy fanfáros győzedelmi ünnepséggel, hogy igen, van kortárs gyűjtés Magyarországon, és elég jó is. Most, a második ilyen esemény már be lett harangozva, címe is lett, bár az Art Fanatics meg a plakát alapján elég mellbevágó a Merics-gyűjtemény termébe lépni, őszintén elbizonytalanodik a látogató, hogy akkor most egy kiállítás van, vagy visszatértek a régi szisztémához, amikor is a Műcsarnokban mindig két, egymástól lehetőleg teljesen elütő gondolatkör között kellett ingázni, ajtón ki, másik terembe be. És hiába vannak szinte mindegyik most kiállított gyűjteményben olyan darabok, amitől igazán hálás a látogató, hogy ezt egy fanatikus rajongó vagy egy kedves befektető megvásárolta, őrzi, és most a közönség elé bocsátja, hiába derül ki a bennfentesebb és élesebb szeműek számára, hogy az egyes válogatások mögött milyen lelkületű és társadalmi helyzetű ember állhat, maga a Műcsarnok teremsora szedett-vedett benyomást kelt, nincsenek fanfárok, csak zavart suttogás, aminek a lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy hát ez meg mi? Még egyszer mondom, ez nem a gyűjtemények minősítése, mert azok a maguk helyén, organikus rendben külön-külön nagyszerűek (amiket már láttam) és lehetnek (amiket nem). De így kiszakítva egyes részeiket természetes közegükből, és eléggé lélektelenül kipakolva a Műcsarnok falára, azt hiszem, eufemizmus, hogy nem mindegyik darab él meg. De befejezve a fanyalgást, hogy rendezés: az nem volt, a végkicsengés mégiscsak az: köszönet, hogy láthattam, miket válogat a kollégáitól Fehér László, mibe mit lát bele Gerber Pál, megint elcsodálkozhattam azon, hogy valóban léteznek olyan fanatikus művészetszeretők, mint Merics Imre, akinek a gyűjteménye már tényleg saját maga kiterjesztése, vagy mint Hunya Gábor, aki szintén ritka gyűjtőtípusba tartozik: inkább már kurátor, annyira koncepciózus. És végre láthattam a többiek gyűjteményét is, hogy semmi se maradjon említetlenül: a Barabás-, Hoffmann-, Nyakas Ilona-, K. Petrys-, Kozma–kArton- és Pálfi-gyűjteményeket is.
Az esztétikai mozgalom
A hűvös Nagy-Britanniában különleges művészeti irányzat bontakozott ki a 19. század második felében.