“Ein Zeug »ist« strenggenommen nie. Zum Sein von Zeug gehört je immer ein Zeugganzes, darin es dieses Zeug sein kann, das es ist.”^[1] (Heidegger)

“Te sohase nézel be a dolgok mögé - hol az igazság, enyém, tiéd, kié?”^[2] (Ganxsta Zolee)

Mi az, hogy tárgy? Azzal, hogy egy, az alannyal szemközt álló ontológiai-nyelvi kategória (objektum kontra szubjektum), tulajdonképpen semmivel nem jutottunk közelebb a tárgy tárgyához, legfeljebb annak pragmatikájához. Ez egyébként nem feltétlenül mellékes körülmény, tekintetbe véve például, hogy a pragmatizmus (mint filozófiai iskola és mint általános attitűd egyaránt) mögött megbúvó görög πρᾶγμα (pragma) maga is dolgot, tárgyat jelent, ami etimológiailag tulajdonképpen egy cselekvés (πρᾱ́σσω, prasszo, cselekszem) befejezése, következménye - tett. Ahogy azt a fent idézett helyhez közel Heidegger is megjegyzi, sőt, különös általánosítással a görögségnek mint olyannak szinte felrója, hogy a pragma ontológiai lényegét, önmagaságát, azaz pragmatizmusát rejtve hagyva mindössze a “puszta dolgot” tételezi - a híres Ding an sich, a kettős meghatározatlanság. Hiszen már maga a dolog is azért neveztetik meg “csak” dologként, mert - legalábbis akkor és ott - közelebbről nem meghatározható. És mivel ebben a rejtezésben an sich nyugszik, azaz semmi önmagán kívülivel kapcsolatot nem létesít és azzal meg nem határozható, a dologság megnyilvánulása kapcsán kiteljesedik és önmagába burkolózik, már-már esszenciális tényezővé válik a hozzáférhetetlenség, az obskúrusság.

Ennek kapcsán tünetszerű, hogy amint feltettük a tárgyra vonatkozó kérdést, szándékunk ellenére szinte azonnal a dologhoz jutottunk. Kettejük összefüggése persze szoros, és a nyelvi common sense értelmében olyasmi módon adható vissza, hogy a tárgy volna az a fogalmi kísérlet, ami a dolgot önmaga pragmatikus mibenléte felől vallatóra fogja, amennyiben a (fogalmi vagy érzéki) szemlélővel, annak szemlélésével szembe-állítja (Gegen-Stand). Mindazonáltal a puszta tény, hogy a dolgot használat céljára ilyen erőszakos módszerekkel kell tárgyiasítanunk, mutatja a dolog inherens nehézségét. Nehéz ezt a műveletet nem összekeverni, elegyíteni a materializáció folyamatával, és legtöbbször nem is sikerül. (A barkochbában a “Tárgy?” kérdés után általában rögvest azt kérdezzük: “Használati tárgy?”)

Pedig a tárgy elsősorban reláció és okozat, és lényege talán éppen abban áll, hogy az alannyal eljátssza ezt a metanyelvi, fogalmi játékot, sőt, hogy eljárja vele az egymásba alakulás táncát a diszkurzivitás álarcosbálján. Bármennyire szabatos tudománynak állítja is be magát a grammatika: ha egy mondatban a tárgyat nyelvtani jelek segítségével ténylegesen a vádlottak padjára helyezzük (hiszen ezt jelenti az accusativus, a vádló eset), a vádbeszédre pedig felkérjük az úgynevezett alanyt, valójában akkor sem azok önmagában vett valóságát jelöljük ki, hanem csak egymáshoz vett viszonyukat, pozíciójukat egy efemer kognitív rendszerben. Szubjektum és objektum különben is kizárólag a karteziánus koordinátarendszerben ortogonális: egy dimenzióitól nem megfosztott térben felbukkanó bármely dolog vagy fenomén lehet nyugodtan egyszerre alá- (szub-jektum) és közbe-/előrevetett (ob-jektum), vagy bármelyik, vagy egyik sem.

A tárgy pedig mindeközben egy lépéssel sem jött közelebb az értelmező ész tisztásához, az erdő félhomályában, ösztönből gyakorolja saját eluzív, megragadhatatlan lényegiségét. De ha valamiért mégis közelebb szeretne jönni - mit tanácsolhatnánk neki, hogyan tegye? És egyáltalán, miért tenne ilyet?

***

A görög pragmával teljesen analóg módon képződik a latinban is a befejezett cselekvésnek, a cselekvés következményének nagy szava, a factum, magyarul leginkább tény (amely szóban figyelmes hallgatáskor szintén felcsendül még a cselekvéssel, azaz a tevéssel való rokonsága). És ahogy korábban a görög adta át az univerzális nyelv szerepét a latinnak, úgy tolódott át az újkorban az eszmetörténeti fókusz a görögök an sich hiperpragmatizmusáról a tényszerzés elsőbbségére, a szubjektív szenzorikus adat objektivációjának, egyetemes érvényre vitelének igényére. (Páran minden bizonnyal közbevetik, hogy ez a shift már a Platón és Arisztotelész közötti egyetlen pedagógiai generációváltás során megtörtént. Hogy ez így van-e, a jelen és a lényeg szempontjából mindegy.) Az objektivitás pedig objektum-, azaz tárgyszerűség, tehát tulajdonképpen (a tárgy nem-esszenciális lényegiségének okán) contradictio an sich.

És éppen ebből nyer a tárgy, különösen pedig a kortárs tárgy motivációt, szó szerint vett mozdulási szándékot, hogy kilépjen az értelem tisztására. Ha már önmagát nem tudja feltárni, önmagaként nem tud feltárulni, valamit mégis megtehet: akcidentális tényekkel ékesítheti magát. Az adat rajta keresztül úgy tűnik fel, mint ami eleve adott.

Ha nem a maguk anyagszerű hétköznapiságában, elsődleges jelentésükben, hanem a tárgyontológia keretrendszerében szemléljük Gyeviki Hajnal nemtárgyait, akkor bennük a tárgyak dolgán, a dolgok tárgyiasságán (Stand der Dinge!), ezen a magától értetődő paradoxonon túl megtaláljuk a görögök által Heidegger szerint elvétett valódi pragmatizmus (vajon ezt találták meg William James és a többiek?) problémáját, ezen belül pedig a használati tárgy, az eszköz (Zeug) kérdését. 

Heidegger, amint láttuk, úgy találta, hogy az eszközt az teszi eszközzé, ami a környezetében adott. Ahol tehát praktikus kiutat véltünk találni ebből az ontológiai útvesztőből, ott csak ugyanannak a hiperrelacionális lényegnélküliségnek egy újabb kiadásába futottunk. Az eszköztől elvárjuk, hogy immanensen magától értetődő legyen, hiszen (szemben például a festészettel, a költészettel vagy a kultusszal) már az eredeténél célja van: ez a hasznosság teleologikus ígérete. Megadatik végre, hogy fogalmilag és érzékileg valamit megragadva azt mondhassuk: igen, ez a dolog an sich nyugszik? A használatból effektus, az eszközből mint okból okozat, következmény fakad (pragma! factum!) - de az eszköz maga (mint Van Gogh parasztcipője) mindeközben tárgy, azaz egy viszonyrendszer lényeg nélküli csomópontja. 

De mi történik, ha - és ez Gyeviki ontológiai kísérlete - a használati tárgyat úgy konstruáljuk meg, hogy abban a principiális designelv a nemhasználhatóság? (1) Az eszközből nem következményként felfogott egzisztencialista pragma, hanem factumként, azaz objektív tényként felfogott adat származik. (2) A célszerűtlenség mint cél kihúzza a pástot az önmagában vett igazság és a hasznossággal nyert érvény párbajozó felei alól, és a viszonylagosság és végérvényesség szembenállását ezzel a mozdulattal a kollektív szubjektivizmus közös alapjára helyezi.

***

Ez a reflektálatlanságában átgondolt és didaktikusságában dezorientáló designprojekt analóg a logosz civilizáló-stabilizáló munkájával a Természeti szerződésben (Serres), éppen azért, mert - immár látszik - a Gyeviki-tárgykísérlet nem konkrét témája (a Balaton ökológiája), hanem annak ismeretelméleti struktúrája miatt zökkenti ki természetet és embert planetáris tusakodásukból (amit Serres könyvében Goya tájban párbajozói szimbolizálnak, akik a harc elvakultságában magukat mindketten a sárba veszejtik).

Az étkészlet eredeti pragmatizmusa az, hogy vele és benne, azaz rajta mint csatornán keresztül az ember részesülhessen a természetből - hogy önnön életét fenntartsa a biosz és a zoé értelmében is. Tehát nem csak arról van itt szó, hogy az ember, mint biológiai organizmus bele van szervesülve a szerves világba, és részt kell vállalnia annak anyagcseréjéből, metabolizmusából és materiális transzformációiból; hanem az étkezésnek annak az áldozati, elvételi-és-jóvátételi, hamartiológiai és szakramentális vetületéről, ami összekapcsolja nemcsak a vasárnapi-otthoni, de még a keddi-munkahelyi terített asztalt is az oltárterítő és az eucharisztikus kehely transzcendens gasztronómiájával.

A szakrális, áldozati tett annak következménye, hogy a teremtésben hiba jött létre, amit meg kell bánni és meg kell próbálni helyrehozni. Hogy ez a hiba bele volt-e programozva magába a teremtés aktusába, az első fiat-ba, vagy pedig az istenképű ember vétette el tökéletességre rendeltségét, arról soha nem volt és soha nem is lehet konkluzív tudomásunk: ez misztérium. Az viszont pragmatikus tény, hogy ha a teremtés mindenkori állapota körülöttünk ennek a hibának arcot ad (ez az ökológiai válságjelenség), az minden esetben dialógusba vonja az ember egészét, mint ennek a természetnek egyszerre részét és gazdáját. A természeti hiba mindig antropológiai hiba, és ha a természeti rend sérül, az emberi rend is sérül, és ezek között ok-okozati viszonyt felvetni tulajdonképpen felesleges.

A tárgykultúra embere mára funkcionális étkészlet híján nemigen tudja magát táplálni, azaz ha az ember (legyen az akár az alkotó) roncsolja a tányért, kancsót, poharat, az közvetlen életveszély — veszély bioszra és zoéra egyaránt. Az étkezési kerámia (legalábbis így szól a nyugati eszmetörténeti fáma) a tekhné, azaz a művészet, alkotás és technológia közös eredőjének, a pragma anyagiasulásának, tehát a leginkább tárgyszerűnek tekintett létezőknek alfája. A demiurgosz (aki ízlés szerint vagy az egyetlen Teremtő, vagy az ő anyaghoz kapcsolódó inasa, vagy az ellensége) kerámiaként formálja meg a világot. Ha egy dacos, posztdigitális, adatalapú demiurgosz az étkészletet direkt elrontja, azzal minden remény megszűnik a teremtés áldozati restaurációjára - és, nem mellékesen, az emberi test fenntartására. 

Az adatot mintha végtelen újratermelhetősége és újratermelődése tenné önmagává (an sich), míg az, ami adatott, úgy érezzük, egyszeriségében és elveszíthetőségében az. Ilyen az ökológiai környezet, és ilyen az a bizonyos organikus, de az istenihez hasonlatos emberi test is. És ahogy a bátor tárgy kimozdul az ontológiai rejtőzködésből a tényszerűség tisztására, hogy a tőle idegen fényben felmutassa legalább önnön létének pragmatikus következményeit, úgy oldódik fel az emberben is a középpontalan, transzcendens rész természetbe vitelével a teremtés hiánya, a nehéz anyag és a romolhatatlan, mindenes lélek széthasítottsága.

Csak nem szabad, hogy az adatalapú szorongás súlya alatt az eucharisztia terített asztala a serres-i küzdők sarába süllyedjen.

Az oldalon publikált vendégszövegeket tartalmi változtatások nélkül, csak a legszükségesebb korrekciókkal közöljük. 

[1] Martin Heidegger: Sein und Zeit. Vittorio Klostermann, Frankfurt am Main, 1977, p. 92. “Szigorúan véve olyan eset soha nem létezik, hogy egy eszköz “van”. Az eszköz létéhez mindig hozzátartozik az az eszköziség, az az eszközkörnyezet, amiben az eszköz az tud lenni, ami.” (A szerző fordítása.)

[2] Ganxsta Zolee és a Kartel: A való világ. A Helldorado lemezről, Sony Music, 1999. (A szerző kiemelése.)