Drozdik Orshi – Beke László Beszélgetés (videóinterjú leirat)

„Ebben a könyvben (1) Orshi tulajdonképpen azt mondja, hogy a gondolatait fejti ki, magát reprezentálja, de közben megcsinálja a magyar feminizmus alapjait. Szóval ez volt a magyar feminizmus hivatalos kezdete.”

Az alább olvasható beszélgetés a Mai Manó Ház napfényműtermében készült Drozdik Orsolya és Beke László részvételével 2021. november 15-én – több hasonló alkalmat terveztek, ebbe sajnos Beke László betegsége és halála közbeszólt. Az Artmagazin Online felületén olvasható leirat korrektúráját és lábjegyzeteit Drozdik Orsolya készítette, az interjút pedig Beke László is elolvasta, illetve elfogadta – a szöveget ebben az eredeti formájában közöljük.

„A férfitársadalom idomító cirkuszából kikerült asszonynak idő kell, hogy visszanyerje természetes mozdulatait, visszalássa önmagában a teremtés egyenrangú felét, kit nehezebb és kimerítőbb munkája tett a másik fél alárendeltjévé, s kinek csak addig kell ebben az alárendeltségben maradnia, míg a két nem viszonyát méltányosság helyett a nyers erő joga, ököljog szabályozza.” (2)


Drozdik beke 7

Beke László és Drozdik Orsolya a Mai Manó Ház napfényműtermében, részlet a Mai Manó Ház által készített videóból (amely megjelenésünk aljéra görgetve elérhető), © Mai Manó Ház


Beke László: Ezt Orshinak kell elkezdeni, mert ő egy interjúból szeretne kiindulni.

Drozdik Orshi: Igen. Ezt az interjút Krasznahorkai Katalin készítette Beke Lászlóval 2017. március 21-én, amelynek az első kérdése az volt, hogy „Az öndokumentáció, az önarchiválás, az önteoretizálás egy speciális művészeti stratégia volt a kelet-európai országok művészei között a 60-as évektől kezdve. Különösen a performance és a happeningek terén, hogy a korszakban a hiányzó művészettörténészek, kurátorok és kritikusok helyét átvegyék és saját történetüket „csinálják”. Ön, mint a korszak egyik legmeghatározóbb magyarországi művészettörténésze, kurátora és aktora, hogyan látja a maga pozícióját és a művészettörténész szerepét a performance történetében, ebben a légüres térben?” (3) Ez a kérdésem, de nekem mindjárt volt egy nagyon erős reakcióm, hogy ez valóban nagyon fontos kérdés, de én arra emlékszem, hogy a 70-es években, sőt még előbb is, amikor folyamatosan feszegettük a médiumok ‒ tehát a szöveg, a kép, a fotó, a rajz ‒ határát, mindenki határokat akart megszegni. A kérdésből úgy látszik, hogy ebben az esetben a határmegszegés még mindig izgalmasnak tűnik. Sőt ez provokatív kérdés, hiszen az önreprezentáció az én esetemben is és László esetében is igaz. És László ‒ugyanúgy, mint más művészettörténészek ‒ ezt a művészettörténész és a művész közötti határvonalat áthágta, átszegte, átlépett rajta. Ezek az „átlépések” nagyon fontosak voltak. Mivel a hetvenes években a grafikus grafikát csinált, a fotós fotót. A művész művészetet. Engem is számtalanszor megvádoltak azzal, hogy „megírom önmagamat”, mivel megírtam az „Individuális mitológia. Konceptuálistól a posztmodernig” doktori disszertációmat (2003) és uo. című könyvemet (2006). (4) Pedig én ebben a könyvben nem önmagamat írtam meg, hanem a gondolataimat, művészeti elméleteimet és az eszméimet, önmagamat fotóztam, esszéket írtam és művészettörténeti gondolatokat. Na most, Laci, meg szeretném kérdezni, te ezt hogyan látod?

B.L.: Én a végéről kezdeném. Először is azzal, hogy Orshi hihetetlen intellektualizmussal nyúl a kérdéshez, aminek rengeteg ága-boga van. Na most, én ott kezdeném a végén, hogy ez bizony stimmel, hogy az ember belelép, áthág bizonyos korlátokat, szóval én magamat úgy tekintem, mint aki a 70-es években, vagy ahogy te mondod, az én esetemben kicsivel előbb, 68-tól, akkor a te esetedben kicsit később. 

D.O.: Igen, nálam inkább 1970‒1975. 

B.L.: Tehát ebben a könyvben Orshi tulajdonképpen azt mondja, hogy a gondolatait fejti ki, magát reprezentálja, de közben megcsinálja a magyar feminizmus alapjait.  Szóval ez volt a magyar feminizmus hivatalos kezdete. (5) Na most, én még tudok ehhez anekdotákat mondani, és érdemes is ennél a témánál maradni. Tehát, feminizmus, de tudomásul véve, hogy ez valamilyen határátlépés. Mi az Orshival igen jóban voltunk, közel laktunk egymáshoz, rengeteget találkoztunk. Emlékszem egy epizódra, hogy Hadersdorfban voltunk, ami Ausztriában van, és egy kedvenc találkozója volt a magyaroknak, tulajdonképpen a magyar avantgárdnak. (6)

D.O.: A Magyar Műhelynek. (7)

B.L.: A Magyar Műhelynek, nagyon jó. Szóval Párizsban volt egy ilyen folyóirat, ami akkoriban kb. a 40.? számánál tartott [ez a találkozó 1984-ben volt, és akkor éppen a 69. szám jelent meg -DO], és Orshi is jött ennek a találkozójára. Én mentem ki az állomásra érte. Na most, nem tudom Orshi, itt van-e a könyv, amit a hónod alatt hoztál?

D.O.: Nincs.

B.L.: Ott arról volt szó, hogy tulajdonképpen az Orshi kijelentette, hogy a római katolikus vallás nem egészen kóser, mert a főszereplők férfiak. Erre én hadd mondjam most kissé felületesen, hogy ez egy kicsit hülyeség volt, legalábbis szerintem, hiszen teológiailag ez nem igazán stimmel: a nőknek is ugyanúgy megvan a helye Évától kezdve Szűz Máriáig. Na most, ezen vitatkoztunk visszafelé, hogy én azt állítottam, hogy ez teológiailag nem stimmel, az Orshi pedig verte a blattot, hogy igenis, ott minden fontos ember férfi.

D.O.: Ott is!

B.L.: Na most, el lehetne menni odáig, hogy az angyaloknak mi a neme, de nagyon sokszor fiatal fiú formájában jelennek meg, például Ábrahámnál vagy Szűz Máriánál. Orshi annyira bedobott mindent a feminizmusba, a magyar feminizmusba, hogy közben teljes egészében saját magát dokumentálta. Vagy megfordítva: ebben a könyvben saját magát dokumentálta úgy, hogy közben megalapozta a már létező, vagy csírájában létező feminizmusnak az alapjait is. Na, én itt most megállok, és azt hiszem, hogy te itt most közbe fogsz vetni dolgokat.

D.O.: Én nem emlékszem arra, hogy valláselemzésbe vagy a katolikus egyház elemzésébe is belementem. Elnagyolt kijelentéseim voltak, fontosnak tartottam a saját radikalizmusom aláhúzása miatt. Mennél radikálisabban jelentem ki, annál provokatívabb. Én azt gondolom, hogy nagyon sokat köszönhetek a magyar feminizmusnak. Nem a kezdete, én a folytatása voltam. Dienes Valéria vagy A című (8) folyóirat és A Nő és a Társadalom (9) nagyon komolyan lefektette a nőkről való gondolkodás alapjait már az 1900-as évek első két évtizedében, sőt azt is nyilvánvalóvá tette, hogy nők nemcsak másként gondolkodnak (10), de más művészetet is hoznak létre, például a modern táncmozgalmon keresztül ‒ aminek a feldolgozásával te pár évtizeddel később foglalkoztál (11) ‒ és ez a mozgalom mélyen összeköthető a magyar feminista mozgalommal. (12) A Nő és a Társadalom és A című folyóiratból nekünk a padláson volt pár példány. Édesanyám Kaffka Margit imádó volt, akiről Ady azt mondta: „Ő a feminizmus már megérkezett magyar diadala.” (13) Édesanyám magyar irodalmat tanított, és Kaffka Margit verseket szavaltatott a szavalóversenyen. Kaffka Margit regényeket is olvastam kamaszkoromban. Mondjuk, az édesanyámnak a Színek és az évek volt fontos, nekem nem, sokkal inkább azok az írások, amelyek körvonalazták azt a korszakot, amelyben ő élt. (14) Vagy amikor szerelmes volt, bosszúállóan szerelmes a Nyugat című folyóirat szerkesztőjébe, Osvát Ernőbe. (15) Nekem akkor, kamaszkoromban is nagyon fontos volt, hogy ezt a nőnézőpontú művészetet folytathassam. 1975-ben rajzoltam rézkarcszerű rajz-sorozatot, Bódy Gábor filmjéhez (16): egy vonalból kirajzolódó nőfigura átmegy árnyékba, az árnyékból újból egy nőfigura sziluettje lesz, majd árnyék, és pontokra, vonaldarabkákra hullik szét. (17) Már régen elfeledkeztem a filmről (18), csak arra emlékeztem, hogy csináltam ehhez a rajzfilmhez kb. hatszáz rajzot, amit Bódy Gábor egy taxiban felejtett, úgyhogy elveszett, három-négy lapja maradt meg. De megmaradt a hatszáz rajzból készült rajzfilm. A filmet 2018-ban meg tudtam venni a televíziótól Bódy Gábor (19) filmnyelvi sorozatának a részeként. 

B.L.: Te, ez nem a Kis rókák? (20)

D.O.: Nem. Ez a filmnyelvi sorozatnak az első része (bemutatva 1976. januárban), amelyben ő a fotográfia eszközeiről beszél és a fotogramról. Az én rajzfilmem a fotogram készítését illusztrálja. A rajzfilmben rézkarc stílusban rajzoltam meg a rajzokat, aminek a lényege, hogy kis vonalakból nőt rakok össze. Utána a nő hátulról látszik, megfordul, árnyéka van, átmegy árnyékba, széthullik vonalkákra és pontokra, és újból fölépíti magát.

B.L.: Most itt hadd szóljak közbe. Egy nagyon vicces dolgot szeretnék mondani. Én hihetetlenül nagy híve vagyok az angol Chestertonnak, aki Brown páterről írt zseniális krimiket, és elhatároztam, hogy az összes könyvét meg fogom venni. Na most, öt Brown páter van, és körülbelül száz könyvet írt még, amik nehéz veretű filozófiai könyvek. A férfi és a nő kapcsolata című munkáját valamikor, azt hiszem, a harmincas években írhatta, ahol leírja a saját házasságát, ami egy nagyon élvezetes és vicces történet arról, hogy hogyan sikerült meghódítania a nőt, mindenféle kerítéseken és más dolgokon átmászva. És azzal zárja ezt a nagyon súlyos filozófiai mondását, hogy végső soron nem tagadhatjuk, hogy a férfi és a nő között antagonisztikus ellentét van. Nos, ez nekem borzasztóan tetszik, hogy a nő másmilyen, mint a férfi, most mit kell ezt ragozni? Ettől függetlenül, itt van egy roppant komoly dolog, és a Bódy Gábor szál komoly, de ne menjünk bele, hanem itt van a tánc, a táncművészet és a mozdulatművészet. Szóval ugye, ez az egész mozgalom lezajlott körülbelül 1900 és 1945 között, és úgy neveztük, hogy mozdulatművészet. Az egy másik kérdés, hogy ez a modern avantgárd táncnak az egyik ága. Rengeteg szabad mozgás van benne, és Orshi és én külön-külön belezúgtunk ugyanebbe a történetbe. Tehát én nekiláttam ezt tanulni és a teoretikusa lettem, és a Dienes Valéria nekem mind a mai napig egy csoda. Szóval, hogy lehet, hogy nyolcvan éves korában…

D.O.: Kilencvenöt volt, kilencvennégy, igen.

B.L.: Egy gyönyörű nő, én egyszer találkoztam vele, Vitányi Iván (21) behozta a Kossuth Klubba, vagy mit tudom én, hová. Egy matróna, aki így ül végig, mosolyog, de az arca tulajdonképpen olyan, mint egy görög szoboré.

D.O.: Buddha. 

B.L.: Vagy, mint egy Buddháé, mozdulatlan. És az egészben az volt a számomra csodálatos, mert ezeket végig tanulmányoztam: az ő barátnője volt a … most nem tudom megmondani a nevét, aki kommunista. Nem emlékszel a nevére?

D.O.: Nem, nem tudom, ennyire nem foglalkoztam vele.

B.L.: Sajnos nem készültem belőle, de azt tudom mondani, hogy valamikor a 70-es években talán, vagy jóval később én ezt megírtam. Majd miután ezt megírtam, találkoztam az Orshinak 1978-ban készült plakátjaival, (22) ahol ő [Drozdik Orsolya] végigtáncolta (23) 1900-tól az összes komolyabb táncosnőket, a Mary Wigmantől kezdve. Ki mindenki volt még ott?

D.O.: Isadora Duncan. (24)

B.L.: Isadora Duncan, aki arról volt híres, legalábbis a mi számunkra, hogy ő vezette be a táncba a mezítláb táncolást. Mert Isadora Duncan úgy gondolta, hogy a tánc lényegét a görögök sajátították el, ő pedig tulajdonképpen a görög táncművészetnek (amennyiben van olyan) a motívumait sajátította el vázákról meg erről-arról, és így lett ő egy görög táncosnő. Ott a drapériának is hihetetlen szerepe van. És nekem is van tőled, hála Istennek, ilyen plakátom.

D.O.: Hát ezt nem volt egészen egyszerű felfedeznem. A Képzőművészeti Főiskola könyvtárában kincsek vannak (különben járt oda az Art In America is). Ahogy én kezdtem a kutatásomat, miután szemiotikát tanultam a szegedi egyetem kihelyezett tagozatán, nagyon elmélyült bennem a nyelvi elemzés, mint olyan. Tehát 75-ben, a 75-ös tanév során elkezdtem lefotózni a modellbeállításokat, a 19. és a 20. századi modellbeállítás fotókat. A Képzőművészeti Főiskolának, ami ma egyetem, óriási gyűjteménye van, tele gyönyörű fotókkal. Elképesztően szép fotók. És ezeket én 1975-ben lefotóztam, és elkezdtem használni az aktmodell sorozatomhoz. Ekkor fedeztem fel, hogy a főiskolának nem csak a modellbeállításokról van gyűjteménye, hanem a modern táncról is, amelyet én egyszerűen és szimplán szabad táncnak neveztem. Nagyon tetszett a szó maga, hogy szabad tánc. Engem felszabadít, mint ahogyan ezek a nők is felszabadultak a klasszikus balett koreográfiája alól. Mindenképpen a test szabad használatáról van szó. És ezt ugyanolyan merészséggel és szertelenséggel habzsoltam. Amit felfedeztem akkor ott, a könyvtárban, az a képanyag olyan extázisba hozott, hogy minden ott létező fotót lefotóztam, vittem magammal, azonnal meg akartam csinálni a performanszot vele. Az első ilyen performanszom, amelyben a táncosokat magamra vetítettem és fotóztam, az 1974-75-ös tanévben volt. Ugyanabban a tanévben csináltam a rajz-sorozatot a Bódy filmjéhez, amelyet 1976 januárjában mutattak be a televízióban. Tehát rajzoltam, fotóztam, performanszot csináltam, két évig olyan felfokozott érzelmi állapotba kerültem, amit inspirációnak is lehet nevezni. Én nem annak neveztem, hanem individuális mitológiának: felfedeztem magamat és felfedeztem magamnak az elődeimet, felfedeztem ezt a csodálatos táncot, őrülten szerettem táncolni is. Akkor láttam A lovakat lelövik, ugye? (25) és az Isadora (Duncan) (26) filmet is. 1975-ben mutatták be Magyarországon, bár sokkal előbb készült, 1968-ban. Isadora Duncan nagyon vagány lehetett (27), félmeztelenül táncolt az orosz katonák előtt. Elképesztő lehetett a hatása, és valószínűleg szerette is ezt a hatást. Azonkívül beleszeretett egy magyar színészbe, és az életrajzában le is írja (nem tudom, honnan szereztem meg az életrajzának az idézeteit), hogy tulajdonképpen Budapesten (28) vesztette el a szüzességét is. Fiatal nőként jött ide Magyarországra, és majdnem összeházasodott (29) Beregi Oszkárral, mikor rájött arra, amikor ez a színész fölvázolta neki, hogy milyen lesz az ő sorsa, hogy majd a páholyból fogja nézni, amikor a színész játszik. És Isadora Duncan azt mondta: ezt nem, engem kell nézni! Volt ebben valami bíztató, hogy „engem kell nézni”. (30) Még abban az évben a főiskolán minden fiú támogatott, pláne hogy a végén le is vetkőztem, és fotóztak. De csak úgy fotózhattak ezeken az úgynevezett performanszokon, hogy én osztottam ki nekik a filmeket, amelyeket fotózás után visszaszedtem tőlük. Úgyhogy ez nem az ő fotójuk, ez az én performanszom, és minden egyes fotó, ami rólam készül, az én tulajdonom. (31) Tehát a szabadtáncosok olyan végtelen szabadságot, önbizalmat és önigazolást adtak, hogy mindezt ‒ ráadásul, az 1975-ös tihanyi szemiotika konferencia után ‒ még össze is tudtam kapcsolni a szemiotikával, amely már elmélyült a tudatomban. Egészen pontosan: össze tudtam kapcsolni a szemiotikát a táncmozgással és az én fotógyűjteményeimmel is. Azonnal írtam egy elméletet ‒ ami nem 100%-ban állja meg ma a helyét, de annak a szenvedélye igen ‒ amelyet úgy neveztem, hogy képbank, „image bank”, amelybe begyűjtöttem azokat a fotókat, amik nekem fontosak voltak. És kiállítottam őket, kiállítottam a rajzaimmal együtt. Persze aztán leszedették a falról.

B.L.: Hol szedették le a fotókat?

D.O. A főiskolán az évvégi kiállításról.

B.L.: Orshi, van néhány kérdésem, vagy inkább megjegyzésem. A 75-ös tihanyi konferencián volt jelen Dienes Valéria.

D.O.: Igen, előadott.

B.L.: És a Vitányi Iván vezette őt be. Na most, úgy látszik a tihanyi konferencia egészen nagy hullámokat vetett. A másik dolog: a Képzőművészeti Egyetem könyvtára, abban eszméletlen sok könyv volt, amit ki-ki a maga módján föltúrt. Mi is csináltunk kiállítást belőle, Peternák Miklós (1956-) (32) külön ezt-azt. És most ki akarom emelni mint műfajt a mintakönyveket. Na most, a mintakönyveket festőknek nyomtatták ki, körülbelül 1900-ban: különféle segédanyagok a festőknek. Ezekben volt az aktfestés is, aminél szárazabb dolgot nem lehetett elképzelni. Emlékszem erre, hogy ezen sokat röhögtünk. Nem tudom, hogy te eljutottál-e ezekig a mintakönyvekig, vagy téged ez már nem érdekelt?

D.O.: Tudod ez két év volt, mert én 78-ban elmentem, és ez alatt a két év alatt „extázisban” dolgoztam. Nem mindenre emlékszem, szóval az emlékeimet azóta nem újítottam föl. Megvannak a negatívjaim, ezeket rendezem, de nem újítottam föl. (33) Valószínűleg ezekről is csináltam fotót. A mintakönyvekről nekem mindig az édesanyám rajzmintakönyve jut az eszembe, aki tanár volt (Pozsonyban járt iskolába, tanítóképzőbe, az egyetlen magyar nyelvű felsőfokú iskolába), nekik is kellett csinálni egy rajzmintakönyveket. Szóval ő úgy tanított rajzot, hogy neki előre minden egyes rajzot meg kellett mintaként rajzolnia. Ez lenyűgözött. Csodálatos könyv volt, és mindig nézegettem, hogy milyen szépen tudott az anyu rajzolni. Egy általános iskolai tanáré volt ez a mintakönyv. Minden rajztanításhoz kellett mintakönyv. De viszont, amit szeretnék elmondani, hogy amikor én magyar szakra jártam Szegeden 1964‒68 között, akkor szemiotikát és szemiotikai elemzéseket is tanultunk. Szabó Ernő a magyar tanárom volt, aki a nyelvelemzések kapcsán Zsilkára hivatkozott. Amikor Pestre kerültem (mert én vidéki lány vagyok), és elkezdtem a főiskolára járni 1970-ben, akkor mondjuk 74-ben, a 74/75-ös tanévben, Zsilka János (34) előadásaira mentünk a Bódy Gáborral. Tehát Zsilka Jánosnak ezeket a könyveit tanulmányoztam. Hogy mennyit értettem meg a tanulmányaimból, az nem egyértelmű ma, de elképesztő volt, ahogy ő foglakozott a nyelvészettel. 

B.L.: Ezt valamelyik kamerának meg kéne mutatni, mert nem látszik. 

VÁGÓKÉP

D.O.: Szóval ez a két könyv, amelyek akkor engem nagyon lelkesítettek, és nekem éppen olyan volt, mint a geometriai rajz. Krocsák Ernő tanította a geometriát, és én nem értettem a geometriát. A fiúk mindig röhögtek rajtam, de ötöst kaptam, mert le tudtam rajzolni, ami a táblán volt: becsuktam a szememet, és emlékeztem rá. Nem mintha megértettem volna, de nagyon vonzott. És a másik könyv: ez egy orosz író írta, ez a könyv nekem fontos volt, a „Modell és filozófia” (35), hogyan állítja a tudomány a modellt a tanulmányozás központjába. Tehát a modell, a tanulmányok tárgya, a modell is egy modell volt, az akt modell volt, a tudománynak is van modellje, amit tanulmányoz. A valóság modellje. A modellezett valóság.

B.L.: Ki ennek a szerzője?  

D.O.: Úgy hívják, hogy Stoff, V. Stoff. Egy orosz szerző könyve, amit 1973-ban lefordítottak, és ebből is idéztem a meghívóra kézzel írva. A 1977-es AktModell meghívón Wittgenstein mellett idézem, mert ebből értettem meg tulajdonképpen, hogy mit jelent a modell. Az aktmodell vagy a mintakönyv. Az akt ugyanolyan modell, mint egy tudományos modell, de ehhez kellett az a logika, amit a szemiotikával megtanultam. Tehát a nyelvelemzés, ez alapozta meg az én képelemzésemet, a képben való gondolkodásomat, amit megfogalmaztam röviden vagy kissé hézagosan az „image bankomban”, a képbankomban. Tehát ez a szöveg (36), amit itt látsz, az 1977. januári AktModell című kiállítás meghívóján volt, kézzel írtam, és részben idézet ebből a könyvből. És arról szól, hogy mit jelent a modell állítás, illetve annak a használata. 

B.L.: Most hadd szóljak közbe ismét. Én magyar szakos voltam, és az a szak, amiről beszélünk, az az általános nyelvészet. Na most, ebben volt a Zsilka és még jó néhányan. A Zsilkának erre a szeánszaira nem jártam, de tulajdonképpen ezek külön körök voltak, és ott dumáltak. Tudomásom szerint Erdély Miklós megjelent ott. 

D.O.: Sokkal később jött az Erdély Miklós.

B.L.: Akkor a Dobai Gábor.

D.O.: Igen, ő is! A Bódy Gáborral.

B.L.: Bódy Gábor. Na most ezek közül sokan megpróbáltak új elméleteket csinálni. Tudni kell azt is, hogy a Zsilka otthon festegetett. Ez megint egy dolog, egyébként ő, azt hiszem, ferences szerzetes volt eredetileg, ahonnan kilépett.

D.O.: Ezt nem tudom.

B.L.: Na most, a következő, hogy ugye a Bódy Gábor mindenhez értett, és mindenből elméleteket csinált. Nekem például azt csinálta az óbudai panelban, ahol laktunk, hogy a hófehér fürdőszobai ajtóra az egész család sziluettjét fölrajzolta. Ez a sziluett is egy ilyen ősi dolog, hogy te odaállsz a falhoz, és én úgy végigrajzollak. Tehát a Bódy ilyeneket is csinált a filmjei mellett. Ő a filmtudományira (Színművészeti Főiskolára) járt. Most elkalandozom, legfeljebb kivágjátok a filmből. A jó fejek a bölcsészkaron, azok mindig összegyűltek déltájban, főleg a bölcsészkar teraszán. Ez a terasz, ez volt aztán Pilinszky kávézó, meg nem tudom én, micsoda. Amikor az ember rámegy az Erzsébet hídra, az utolsó épület így jobbra, amire ráfut a Kossuth Lajos utca is.(37) Na most, ott voltak ezek a szeánszok.

D.O.: Klub! Ez volt a klub! Nem Eötvös Klub, nem az volt az? 

B.L.: Nem.

D.O.: Közvetlen a templom mögött.

B.L.: Az Eötvös Klub az Egyetemi Könyvtárral szemben volt. És Metró Klubként futott egykor, „Hordó” (38) egyébként.

D.O.: Á, igen, igen!

B.L.: Itt kezdődtek a performanszok is. Most én valamilyen orbitális hülyeséget szerettem volna elmondani. Ja, igen ott volt, ebben a csapatban volt a Tivadar. A Tivadar body builder volt, és dadogott. Szóval egy elképesztő jelenség, mutatom: egy ilyen fazon, szőke, göndör hajjal, és dadog. Ez is egy híres történet: nem messze volt ott egy tejbolt, és elment oda kiflit venni. Bement, és ezt mondta: „kérek egy ki–ki‒ki…, legyintett, zsemle is jó lesz.”

D.O.: Oh.

B.L.: Szóval ilyen történeteink voltak a bölcsészkaron, és ezeket tulajdonképpen a jobb fejek belerakták az előadásaikba, és csináltak belőlük mindenfajta új történeteket. Mondok még egyet: a Zsilkának volt egy alappéldája, a „köti kötéllel a tehenet”. Ugyanis erről a Szentjóby csinált egyszer egy performanszot. Zsilka elmondta, hogy a nyelv úgy keletkezett, hogy először csak alanyeset és tárgy…

D.O.: Alany és állítmány.

B.L.: Alany és állítmány volt. Majd lett tárgyeset. És akkor ebből fakadt, hogy van a tehén, és vagyok én, és akkor van a kötél. És akkor most: köti a tehenet kötélhez, vagy a tehenet köti a kötélhez? És erről csinált egy performanszot a Szentjóby az Egyetemi Színpadon, ahol elég drabális esetek történtek. Mert ő hozott kutyákat, a kutya volt az, hogy köti a kutyát a kötélhez. Na most, volt ez, először volt egy madár, amit elengedett, ott az is valami nyelvi példa volt. Utána valami nyelvi példa volt, utána jött a kutya, és most nem tudom, hogy jött volna be a tehén az egészhez, mert ugye egyre őrültebb lett a performansz. A közönség tombolt, és elhatározták, hogy ezt be kell tiltani. És ott helyben be is tiltották az egészet. Mi pedig ott egy csoportban röhögtünk, és szorongtunk, hogy mi lesz. Mert a Básti Lajos nevű színész vette magára a gondot, hogy ő lecsitítja a tömeget: „Hát tréfálkozás mindig van, meg amikor összejönnek, azok is néha viccelnek, de azért nem kell annyira komolyan venni, és ez nem politikai dolog.” És így ment tovább. Nem folytatom, mert ez már a betiltások története, meg az underground története. Aminek az Orshi csak az egyik részét képezi.

D.O.: Én nem vettem részt benne. Először is kollégiumban laktam, éjszaka pénzt kerestem, reggel pedig korán ott voltam a főiskolán, és nagyon sok művet produkáltam. Tulajdonképpen ez az én avantgárd időszakom, ha így lehet mondani, ha a performansz vagy a fénykép használata avantgárd. Vagy a feminista projektem az 74/75-ös tanévtől, kimondottan ettől az évtől 77-ig tartott, és én 78-ban már el is mentem Magyarországról, és a kapcsolatot levélben, például veled fenntartottam. Sőt mi több, most találtam meg egy olyan leveledet, amiben leírod, hogy kikkel kell találkoznom, mikor előkészítettem az elmenetelemet.

B.L.: New York?

D.O.: Nem, nem! New Yorkot később döntöttem el, hanem címlistát Franciaországba, Párizsba, Hollandiába és Németországba. A címlista nincs meg, csak annyi, hogy „köszönöm, Laci”. Neked küldtem el, egy ilyen levelet.

B.L.: Az, hogy „köszönöm, Laci”. Ennyi maradt az egészből?

D.O.: Ilyesmi. Az, hogy köszönöm a listákat, és emlékszem, hogy akkor Berlinben laktam egy intellektuális családdal, akiknél aludtam is, és akik kapcsolatban voltak az Ulrike Meinhof csoporttal, és vendégül is láttak. A nevükre nem emlékszem, de tudom, hogy a címet tőled kaptam.

B.L.: Az Ulrike Meinhof történet nálam is elég erősen begyűrűzött.

D.O.: Mert te adtad a címet hozzájuk.

B.L.: Az egy biológia tanár volt, aki idejárt Budapestre, és akkor nála lakhattál. Na most, ő meglátogatott engem Kasselban, mert a kasseli documentán ott voltunk. És azt mondta, hogy nagyon rossz érzése van, mert egyfolytában figyelik őt emberek. És engem meg, amikor megérkeztem a drezdai repülőtérre, mert ott kellett átszállni, magyarul úgy megmotoztak, hogy én életemben soha ilyet nem láttam. Na most, az az érdekes, hogy tele voltam illegális irodalommal, baromi vagány second-hand katonai dzsekim volt, aminek a felső zsebében volt egy anarchista könyv az állam megdöntéséről, és azt észre sem vették. Miközben én anarchistákkal voltam kapcsolatban, de nem csak én, hanem a Joseph Beuys is.

D.O.: Persze, igen, igen. És nagyon hasonlított a mellényed a Joseph Beuys mellényére, jól emlékszem rá!

B.L.: Szóval még ez is. Na, el vagyunk kanyarodva szerintem.

D.O.: Igen. Én azt gondolom, hogy szeretnék még arról beszélni és kérdezni, amikor 75-ös tanév végén kiállítottam, ahogy magamat kiradírozom, ezt a rajz-sorozatot. 75-ben sok volt bennem a bizonytalanság, nagyon nehezen alakult ki, amit mondani szerettem volna. Önbizalmam volt, de mégis nagyon sok volt a bizonytalanság. „Támogatott” voltam, mert Raszler Károly nagyon szeretett és tehetségesnek tartott, és ki is állt értem. Ő volt a grafika tanszék vezetője. És fotót ugye nem volt szabad csinálni. És a 75-ös tanév végén állítottam ki azt, hogy lerajzolom a modellt úgy, hogy hasonlít rám, én pedig nem hasonlítok a modellre. És akkor a Laci bejött és kezet fogott velem: „remek munka”. De nekem, amiről el is feledkeztem, gyűlt a fejemen a vaj, mert olyanokat csináltam, hogy fotóztam, ami nem volt oké. Meg az, hogy ottan „táncikálok” (így nevezték), performanszot csinálok, és fotózok, az már nem volt oké. Vagy az oké volt, hogy csinálom az én kis közönségemnek, ami tulajdonképpen a főiskolásokból állt, akik hallottak róla, meg időközönként átjöttek az iparművészetiről meg a filmművészetiről is, egy-két ember. 

B.L.: Bocsáss meg, az az igazság, hogy ott volt egy sereg vadonatúj fiatal, akik tulajdonképpen újat csináltak, egy vagy két osztály. Én emlékszem Kelemen Károlyra.

D.O.: Halász Andrásra.

B.L.: Halász Andrásra, Pecásra. El Kazovszkij.

D.O.: Bogdány Dénes. El Kazovszkij nem kapcsolódott hozzánk.

B.L.: De várjál csak. 

D.O.: Károlyi Zsigmond, Sarkadi Péter, Fazekas György, Zuzu, (Méhes Lóránd), Kiss Mariann....

B.L.: Károlyi Zsigmond, oké. Na jó, akkor annyit csak hadd mondjak az El Kazovszkijról, hogy mivel ő orosz volt, olyan színvilágot csinált mindjárt elsős korában, hogy oda kellett menni és megnézni. Na most, nálatok ugyancsak meg kellett nézni mindenkit, és ebbe jött be a radírozás. Nem csak te radíroztál, hanem mindenki radírozott.

D.O.: De az később volt! 

B.L.: És akkor ott vetélkedés volt, hogy ki kezdte a rajzolást.

D.O.: Radírozást.

B.L.: Vagyis radírozást, ugyanakkor senki nem emlékezett meg az amerikaiakról, akiknél ez először megjelent. Tehát van egy erős felületünk, erősen megmunkált felület, és akkor odamegy valaki és belerajzol, radírral! Szóval ezek elképesztőek voltak! 

D.O.: Mi tudtunk a Rauschenbergnek a radírozásáról. (39) Azt mi tudtuk, hogy De Kooning rajzát kiradírozta. Nem tudom, hogy ki tudta először, ezt nem tudom megmondani, de az biztos, hogy mi tudtunk Rauschenberg radírozásáról. Mert a Rauschenbergnek ez a műve megjelent valahol. Ezekre jobban emlékezett a Birkás Ákos, mert ő hozta a fordításokat.

B.L.: Na, a Birkás Ákos fordításai, igen. 

D.O.: Mert én nem tudtam angolul egy kukkot se, Birkás Ákos pedig hozta a fordításokat, ő pedig a Károlyi Zsigmondnak volt a tanára.

B.L.: A Kisképzőben.

D.O.: A Kisképzőben. Az Art In America-ból fordított cikkeket, és hozta nekünk. Amit, ugye, utána egymásnak adtunk és természetesen habzsoltuk.

B.L.: Majd elment az Ákos Amerikába, és ott összeszedte magát posztmodern dolgokkal, és visszajött, és azt tanította. Előadásokat tartott belőle. Ez most azért érintett engem, mert én is ilyesmiket csináltam.

D.O.: Ezt a részét nem tudtam.

B.L.: Ugye említés történt itt arról, hogy a Beke László is egy olyan művészettörténész, aki belenyúl a művészetbe. Szóval én tudatosan jártam a képzősökhöz, hozzátok, mert én ott otthonra találtam a ti kísérleteitekben.

D.O.: És a Rózsa-körben is performanszban részt vettél. Ott voltál, jelen voltál, mindegyiken.

B.L.: Az nem Rózsa-kör volt, hanem presszó, a Rózsa presszó, a Képzőművészeti Egyetem bejárata előtt, kvázi szemben volt a Rózsa presszó, és mindenki odajárt, hát nyilvánvaló. Na most, Orshi, mi van még? Mert ezt a beszélgetést lassan befejezhetnénk. 

KÖZBESZÓLÁS, HOGY TÉRJENEK VISSZA A TIHANYI SZEMIOTIKA KONFERENCIÁRA

Boros Lili: Erre a tihanyi konferenciára amiatt vissza tudnátok-e térni, mert ott Lacinak volt egy előadása, ami megjelent a Kultúra és szemiotika című könyvben az Akadémiai Kiadónál, jó pár éve. És ez egy nagyon fontos elemzés volt.

B.L.: Ez melyik konferencia volt?

Boros Lili: A tihanyi konferencia, amit Orshi szóba hozott. És ott ugye Erdély Miklósról beszéltél Laci, és ez egy nagyon fontos szemiotikai elemzés volt.

B.L.: Én azt tudom mondani elég cinikusan, hogy ezt a konferenciát nem akarták engedélyezni. És pedig a nagy magyar irodalomtörténész, Szabolcsi Miklós, aki velünk volt úgy, mint jóságos atya, ő azt mondta, hogy ezt nem lehet csinálni. És helyette a Voigt Vilmos biztatott minket, hogy igen, csináljuk, csináljuk a Tihanyt! Na most, önmagában a diákoknak a szabadba, meg más városba, meg Tihanyba menni, ezek fantasztikus dolgok voltak. Ebből a miliőből született meg a konferencia, és én már büszkén írtam ekkor a magam előadását, amit gondoltam, mert azt már nem tiltotta be senki. Ennyi jut most eszembe, több nem nagyon. Az Erdély Miklós meg egy nagyon-nagyon más történet volt, mert ő mindenből azonnal teóriát csinált, vagy legalábbis megeresztett két-három nagyon-nagyon poénos gondolatot. Egy példa: Azt mondja nekem Erdély Miklós: „A Fészek Klubban, valami összejövetelen Kósza Sipos Lászlóról észrevettem, hogy felemás cipői vannak. Erre én villámgyorsan bebújtam a szőnyeg alá.” Na most, egy nyilvános helyen a szőnyeg alá bebújni elég látványos és ritka dolog. De inkább itt hagyjuk abba, mert az Erdély Miklós az egy nagyon-nagyon külön történet. És van-e még valami, ami eszedbe jutott?

D.O.: Most így nem tudok már. Azt hiszem, hogy ez így összefoglalja. 

B.L.: Jó. És csináljuk azt, Orshi, hogy így az idők során úgyis eszünkbe fog jutni mindenféle, csinálunk még egyet! Jó?

D.O.: Én annak nagyon örülnék!

52:29-IG BEZÁRÓAN. MAJD MÉG EGY KÉRDÉS AZ AKTMODELLEL KAPCSOLATBAN.

Boros Lili: Még annyi eszembe jutott, bocsánat, hogy közbeszólok, hogy amikor az AktModellt csináltad az FMK-ban, akkor Laci is a meghívottak között volt. Esetleg arról, amikor ezt csinálta…

B.L.: Az egy óriási történet.

B.L.: Jó. Hát ott arról volt szó, ez a Fiatal Művészek Klubjában volt, hogy az Orshi az egyik teremben festett egy…

D.O.: Rajzoltam!

B.L.: Rajzolt. Állványról, nem?

D.O.: Nem, nem. Bakon!

B.L.: Bakon. Aha.

D.O.: Szabó Piroskát, aki hivatásos modell volt a főiskolán.

B.L.: Szabó Piroska, aki egy csodálatos és remek fej volt és barát. Ő volt a modell. Orshi rajzolta, de úgy, hogy egy kordon volt az ajtó előtt, és nem lehetett bemenni, illetve nem lehetett belátni, hogy valójában mi történik. És minden áldott nap, egy héten át, azt hiszem, valaki más nyitotta meg. Ott is az Erdély Miklós valami nagyot viselkedett, azt hiszem. 

D.O.: Vetített, szöveget.

B.L.: Ja, valakinek a hátára?

D.O.: Nem. Hanem a falra vetítette, hogy „Az Orshi szép, nem szabad bemenni. A modell szép, nem szabad bemenni.” Megvan a szöveg itt valahol, leírtam. (40)

B.L.: Halász – Pecás volt még.

D.O.: Igen, ő felolvasott. Január 4. és 10. között, 5 estére, 5 férfit kértem fel egy-egy megnyitó performanszra. Ők voltak láthatók és én a modellel bent a kiállítóteremben.

B.L.: Károlyi Zsigmond még. 

D.O.: És Kelemen Károly, aki letépte a függönyt, és belülre ment.

B.L.: Én meg azt találtam ki ‒ ez egy finom intellektuális dolog volt ‒, hogy kilenc órakor bemegyek, illetve odamegyek, a kordon elé lépek és beszélek ‒ beszélek, addig, amíg bírom. Ez négy óra hosszat tartott, és azalatt én tizenhét konyakot ittam meg.

D.O.: Azt tudtam, hogy sokat, de nem gondoltam, hogy ennyit!

B.L.: Ettől eléggé kifeküdtem, és aztán ott feküdtem egy darabig, aztán záróra, és akkor mentünk tovább bulizni tizenhét konyakkal a fejemben. Ezt marhára nem értem. Peter Štembera, egy jelentős cseh művész, az érkezett meg pár héttel később Pécsre. Ott ő bort ivott, és két vagy három liter bor után kifeküdt. Ugyanazt csinálta, mint én, és három napig kórházban ápolták utána, olyan rosszul lett.

D.O.: Olyan rossz volt a bor, nem? 

B.L.: Vagy rossz volt a bor. Ő jelenetet csinált belőle, mert hordószám hozta a bort, és mindenki igyon, igyon, igyon! És közben ő is berúgott és dumált. Nos, én nem állítom, hogy ez egy nagyon szép gesztus volt, de azért úgy elég büszke vagyok rá, tudniillik a performansznak van egy ilyen jelentősége, hogy teljesítmény és kibírni. Így például a Marina Abramović elég sok ilyet csinált, hogy ki kellett bírni valamit. (41) No, ennyi. 

D.O.: Igen, ez az „enduring”. Kiiktattad magadat.

B.L.: Hát eléggé kiiktattam magamat, az biztos. És négy óra hosszat beszéltem, érdekes lenne megtudni, hogy mikről beszéltem ott. Részben az Orshiról, ez nyilvánvaló.

D.O.: Senki nem vette fel. Nem volt videónk. Ami videókat felvettem, azokat Bódy Gábor hozta a Rózsába, de utána visszavitte a BBS-be, ahol letörölték róla, újakat vettek fel rá, úgyhogy ez nem maradt meg. De megvannak a negatívok rólad.

B.L.: Az is érdekes.

Boros Lili: És jelentés nem készült róla?

D.O.: Nem tudom, ennek sosem néztem utána. 

B.L.: Egész biztos, hogy volt jelentés. Egy tucatot ismerek, ami rólam készült, ami bekerült a III/III-as anyagába. De most neked is van egy interjúd, ugye?

Boros Lili: Igen, igen.

B.L.: Akkor gyerünk, csináljuk azt is! Kettőnkkel, vagy csak velem?

Boros Lili: Orshival, úgy gondoltuk, hogy csak Orshival.

B.L.: Ja, csak Orshival.

D.O.: Pedig az is érdekes, hogy hárman, nem?

B.L.: Én marhára örülök, ha valamiben nem kell részt vennem.



Budapest, Mai Manó, Napfényműterem, 2021, november 15. (42)



Jegyzetek:

1 Drozdik Orsolya: „Individuális mitológia. Konceptuálistól a posztmodernig”. DLA dolgozat 2003, Gondolat Kiadó, Budapest, 2006.

2 Dienes Valéria Asszonyhibák című értekezése A Nő című folyóiratban, a Feministák Egyesülete lapjában jelent meg (Bédy-Schwimmer Rózsa felelős szerkesztő) 1914-ben Budapesten, az első évfolyam április 20.-i számában, a 76‒79 oldalon.

3 Kata Krasznahorkai: Behind My Back, so that Even I Can’t See the Result... Interview with László Beke (Budapest, 21 March 2017), Apparatus, October 2020. https://www.apparatusjournal.net/index.php/apparatus/article/view/198/485

4 Drozdik Orsolya: „Individuális mitológia. Konceptuálistól a posztmodernig”. Gondolat Kiadó, Budapest, 2006.

5 Az 1974/75-ös tanévben kezdtem el a kritikai feminizmus  szisztematikus művészeti és elméleti kidolgozásával foglalkozni.  A csaknem három évtized múlva megírt és 2003-ban befejezett DLA dolgozatom Individuális mitológia. Konceptuálistól a posztmodernig ennek a folyamatnak az összefoglalója.

6 Magyar Műhely Találkozó, Hadersdorf, Ausztria, 1984. augusztus 9‒11., amelynek a témája volt: Az avantgárd helyzete ma. De az 1987. júniusi találkozón is ott voltunk mindketten Hadersdorfban. Az akkori téma: Milyen lesz a következő 25 év?  Én csak ezen a két találkozón vettem részt. (D.O.)

7 Papp Tibor (1936–2018), Nagy Pál (1934) és Bujdosó Alpár (1935‒2021) 1962-ben Párizsban létrehozzák a Magyar Műhely című irodalmi, kritikai és művészeti folyóiratot és könyvkiadót, ami a nyitott szellemű magyar művészeti kísérletek meghatározó fóruma lett, és maradt mindmáig.

A Nő, Feminista folyóirat, 1914‒17.

A Nő és a Társadalom, 1907‒13, a Feministák Egyesülete és a Nőtisztviselők Országos Egyesülete hivatalos közlönye.

10 „De ne felejtsük el, hogy a mai társadalom szeme férfiszem s a mai közvélemény férfivélemény. Hiába néznek azzal a szemmel és hiába vélik azokat a véleményeket nők is. Mert a férfi rászoktatta a nőt, hogy férfiszemmel nézze és férfiszempontból értékelje önmagát.” Dienes Valéria Asszonyhibák című értekezése, A Nő, az első évfolyam április 20.-i számában, a 76‒79 oldalon.

11 Mozdulat – magyar mozdulatművészet a korabeli társadalom és művészet tükrében (Szerkesztette: Beke László, Németh    András, Vincze Gabriella). Gondolat Kiadó, Budapest, 2013.

12 Drozdik Orsolya: Individuális mitológia, Szabadtánc (1975‒77), performansz, appropriált fotó, fotó, rajz-sorozat.

13 Ady Endre, Nyugat, 1918. 9. szám 

14 Kaffka Margit: Állomások (1914–1917)

15 Osvát Ernő (1876‒1929) a Nyugat című folyóirat szerkesztője 1908 és 1919 között. Kaffka Margitot Osvát Ernőhöz rövid ideig tartó szerelmi kapcsolat fűzte. „Úgy indult, mint egy szép, nagy, megtalált, egész szerelem; közönséges egynyári viszonnyá romlott.” – írja Kaffka a kapcsolattal végleg leszámoló regényében, az Állomások-ban. (1914‒17). „Amit az afférról tudni lehet, már sokan megírták, elsősorban Kaffka Margit életrajzírói (Rolla Margit, Földes Anna, Fülöp László, Bodnár György) és a Kaffka szerelmeit bemutató, A te színed előtt című kötet”. (Szerk.: Borgos Anna, Holnap Kiadó, 2006).

16 Bódy Gábor: Filmiskola 1. rész (r.: Bódy Gábor, gyé.: 1976, META-ARCHIVE-0V7498I9 - 27:34-28:06)

17 Ez a mű is a „radírozás”-hoz kapcsolódik. Első lépésben a rajzok (a nő) megteremtése és másodikban a képmás megszüntetése. Egy örökösen ismétlődő mozdulat, ami a teremtésről és a szétesésről szól, majd annak újrateremtéséről. Konceptualizálja a rajzot, egyben a nő alkotó énjét is.

18 Batka Annamária kereste ki az MTVA archívumából 2018-ban a filmet, amelyet utána használatra megvettem az MTVA-tól. Ebből a rajzfilmből rekonstruáltam a rajzokat. A rajzfilmnek A vonal (1975) volt a címe. Ötszörös gyorsításban foglalták bele a film fotogramról szóló részébe. Ez a rajz-sorozat és a Vonal című rajzfilm a nő testének a kiradírozása és visszarajzolása. 

19 1971–75 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakán tanult. Bódy Gábor: Filmiskola 3/1: A film és a fotográfia eszközeiről, MTV, 1976 (Filmiskola 1. rész, r.: Bódy Gábor, gyé.: 1976, META-ARCHIVE-0V7498I9 - 27:34-28:06) 

20 Tételeinek illusztrálására „saját produkcióban” elkészítette a Vadászat kisrókára (szintaktikai csoportok) c. montázsfilmet (filmpélda, ff., 16 mm, 5’), amely az 1973-as Párizsi Biennálén elveszett. A biennálé katalógusában két másik film is szerepelt: Regards du passé vers l’avenir (lexique des gestes), 1971 (16 mm, noir, 6 mn); Ifivezetők (dokumentumf., BBS, ff., 16 mm, 42’).

21 1974. május 26–29., Szemiotikai Konferencia, Tihany. Vitányi Iván TV-interjú Dienes Valériával. Az interjú leirata a Valóság c. folyóirat 1975/8. számában jelent meg. Beke László tanulmányát lásd: Beke László: A szemiotika és az avantgarde művészet, az 1974-es tihanyi Kultúra és szemiotika c. konferencia kötetében (szerk: Gráfik Imre ‒ Voigt Vilmos). Akadémiai Kiadó, Muszeion Könyvtár sorozat, Budapest, 1981.) Dienes Valéria – Vitányi Iván TV interjúja, 1974 novembere, a filmet a televízió 1975. február 9-én és 11-én sugározta. 

22 „Drozdik Orsolya, Individuális mitológia, Szabadtánc” című kiállításomhoz (József Attila Könyvtár kiállítóterme, Miskolc, 1978) két plakát készült: az egyik rajzzal, a másik fotóofszettel. Különböző technikákkal készült műsorozatokat mutattam be a kiállításon, amely a rendezőktől ‒ politikai elővigyázatosságból ‒ az Individuális mitológia cím helyett „Drozdik Orsolya grafikái” címet kapta.

23 Individuális mitológia, Szabad tánc (1975-77) performance- és fotósorozat, amelyekben magamra vetítettem a nőművészet történetét, az appropriált szabad táncosok fotóit.

24 Isadora Duncan (1877‒1927) amerikai táncosnő.

25 Egy táncverseny végkimerülésig. A lovakat lelövik, ugye? című 1969-es amerikai filmdráma, Sydney Pollack rendezte. A film alapja Horace McCoy azonos című regénye. 

26 Isadora című film, 1968-ban készült Vanessa Redgrave főszereplésével Isadora Duncan életéről, Karel Reisz rendezte, 1975-ben mutatták be Budapesten, én akkor láttam. 

27 „A szexualizált nőtest, a performatív nőtest, a modern tánc hatása a modern költészetre és a festészetre.” (DO.) „Táncoló nő az élet, aki istenien eldobná magától női mivoltát, ha egész a felhőkig követhetné testének szökelléseit.” (Paul Valéry: A lélek és a tánc. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1946.)  [A „katedrálissá táncolt Én" csupán addig érdekes, amíg minden pillanatban más és más képet mutat önmagáról. ‒ Csontváry Kosztka Tivadar festménye a táncolókkal a cédrus körül (Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, 1907). DO]

28 Isadora Duncan Budapesten, az Urániában lépett fel 1902-ben. Dienes Valéria Bergson követőjeként valószínűleg egészen más kontextusban látta, amikor 1910‒11 telén, a párizsi Châtelet-ban háromszor egymás után nézi meg a mezítlábas táncosnő előadását.

29 A 25 éves Isadora Duncan táncművész és a 26 éves Beregi Oszkár színész szerelme ugyanakkor és ugyanott született, mint a modern táncművészet.

30 Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Beregi Oszkár közben beleszeretett egy színésznőbe.

31 Médiumom a testem, művészetem a performansz ‒ vallottam akkor 1975-ben.

32 FOTÓ / MODELL, Képek a természet és művészet között. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtár, Levéltár és Művészeti Gyűjtemény valamint a Doktori Iskola kiállítása, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay terem, 2016.

33 A könyvtár 1974/75-ös tanévben felfedezett és fotózott anyagát az azóta eltelt 47 évben egyszer sem néztem újból meg. Beke László és Peternák Miklós évtizedek múltával talán már egy átrendezett formában látták ezt az archív anyagot. 

34 Zsilka Jánost (1930‒1999) a szemiotika legizgalmasabb kérdései foglalkoztatták: hogyan függ össze egymással a jelentés és a szerkezet, hogyan írható le a jelentés szerkezete, hogyan értjük meg a mondat jelentését?

35 V. Stoff: Modell és filozófia. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1973.  (Fordítás a 1966-os orosz kiadásból.)

36 Az AktModell című kiállításom (Fiatal Művészek Klubja, Budapest, 1977. januári 4‒10.) meghívóján Wittgenstein mellett őt is idéztem. Kézzel írtam. Arról szól, hogy mit jelent a modell használata.  

37 Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Váci utcai épületében (1953‒2001) működő, a Szabadsajtó útra nyíló Bölcs Bagoly egyetemi menza, majd más neveken működő kávéház. (2003-ban került vissza az épülettömb a piaristák tulajdonába.)

38 A 2. világháború után államosított Centrál kávéház az ötvenes években a Metro Építő Vállalat kultúrotthona volt. 1961-től itt kezdett zenélni a később Metro zenekarként ismertté vált Zenit együttes. Ez volt az első Metro Klub, amit a pincehelyiségében található koncertterem miatt „Hordóként” is emlegettek. 1964-től 1993-ig az ELTE Eötvös Klubja működött az épületben, 1999. óta újra Centrál kávéház (a Károlyi Mihály utca sarkán).

39 Robert Rauschenberg (1925-2008) kiradírozta Willem de Kooning (1904–1997) ceruzarajzát (1953): egy mű, amelyet annak a megszüntetése hozott létre (“An act focused on the removal of marks rather than their accumulation.”). Rauschenberg először a saját rajzát radírozta ki, majd elkért egy rajzot De Kooningtől, hogy egy fontos művet radírozzon ki, ami egy provokáció volt. A rajzon nőfigurák voltak, amelyekkel De Kooning 1950 és 1955 között foglalkozott. A rajzot Jasper Johns (1930) ‒ akivel Rauschenbergnek szerelmi kapcsolat volt ‒ aranyozott keretbe tette (https://www.sfmoma.org/artwork/98.298/).  Számomra mást jelentett a radírozás: én a saját magamról készült rajzaimat radíroztam ki, ami kritikai feminista, konceptuális gesztus volt, és a hiányosan megírt patriarchális nőművészet történetére kritikája. De a kiradírozás ötletét nem ez inspirálta. Sokkal inkább A vonal című rajzfilmem továbbfejlesztése volt. 

40 Erdély Miklós vetített szövege: „Orsolya ma krokizik. Az akt megmozdul. Nem szabad bemenni. Az akt szép. Figyelemmel kísérheted kívülről. Ne takard el a világítást, mert sötétben Orsolya nem tud rajzolni. Ha bent sötét van, te sem látsz semmit. Légy átlátszó, vagy használj tükröket. Vagy légy te az Orsolya. A szabadság és szépség egy és ugyanannak a valaminek két különböző neve. Az akt szép. Te nem vagy szabad. Ez nem szép!”

41 Beke László terminológiai maghatározása szerint az önkegyetlenség kibírása a performansz kritériuma.  Az AktModell című rajzolásos performanszot nem értelmezi performansznak. Saját performanszát ‒ mint performanszra meghívott művészettörténész ‒ az első magyar performansznak tartja, annak ellenére, hogy neki „egy performanszra” volt meghívása, és az 5 performansz megnyitóra felkértek egyike volt. Sem a többi performanszot, sem az egy hétig tartó rajzolásos performanszot nem tartja annak. Ezzel ki is zárja a performanszok történetéből az összes 1975-től rendezett Drozdik performanszot (Individuális mitológia 1975‒77 és AktModell 1976‒77).  „As far as I remember, I was probably the 1st art historian to make a performance in Hungary. It was random, a collateral event at Orshi Drozdik’s exhibition at the FMK (Fiatal Művészek Klubja / Young Artists’ Club) 1977.1But this would raise serious terminological problems, because I am resolute in claiming that happening is not performance, because happening is an antecedent. By definition, there are several differences between performance and happening. At the same time, they sometimes overlap. However, I would say that ‘real’ performances in Hungary started around the end of the 1970s, with the activity of El Kazovszkij, Tibor Hajas and the Böröcz-Révész duo, but János Szirtes should also be mentioned.” Kata Krasznahorkai: Behind My Back, so that Even I Can’t See the Result... Interview with László Beke (Budapest, 21 March 2017), Apparatus, October 2020. https://www.apparatusjournal.net/index.php/apparatus/article/view/198/485

42 Leírta, javította, lábjegyzetelte, 2021. december 16. Drozdik Orshi. December 17-én emailben átküldve Beke Lászlónak. A leírt és korrektúrázott szöveget BL elolvasta, elfogadta, a sajátját nem javította. A telefonon megbeszélt folytatásra, BL betegsége és halála miatt nem került sor. ‒ Drozdik Orshi


A beszélgetésből a Mai Manó Ház készített egy közel negyed órás összefoglaló videót: