Román pavilon: A minimál retrospektív
Velencei Biennále 2013
A román projekt könnyed, olcsó (értsd: kevés pénzbe került) és mindennap változik – mintha a falvédőről érkezve mit sem tudnának a drámai tartalmak, grandiózus költségvetések és megingathatatlan „júniusban odateszed, novemberig úgy marad” monstre installációk velencei fesztiváljának nagy hagyományairól. Ennek élesen ellentmondani látszik azonban a pavilon témája, amely maga a biennále: Alexandra Pirici és Manuel Pelmuş az elmúlt majd' 120 évből válogatott egykor kiállított műveket és pillanatokat retrospektív „kiállításához”, amelyeket egy folyton változó összetételű, részben amatőr performer csapattal játszatnak el.
artmagazin 14 - Velencei Biennále III. from artmagazin.hu on Vimeo.
A híres alkotások és fontos események élő emberekkel történő bemutatása persze nem új keletű. Itt van például a 19. századi gazdagok társasjátékaként népszerű tableau vivant, vagyis élőkép hagyomány, színpadiasságával, pazar jelmezeivel és dekorációival, frivol vagy drámai tartalmával, és persze az elengedhetetlen múltba révedéssel. Azonban ami a román pavilonban történik, ennél sokkal puritánabb, és (hasonlóan más művekhez, amelyek az élőkép formájából merítenek, mint Bill Viola alig mozduló csoportképei vagy Derek Jarman festményeket megelevenítő Caravaggioja) szándékában gyökeresen más: Hiszen itt nem egy elmúlt kor vagy pillanat tökéletes helyreállításáról, múltba menekülésről, hanem éppen az emlékek és a képzelet aktivizálásáról és aktualizálásáról van szó. Mit jelenthet nekünk ez a történet ma?
Ezen a ponton adná magát a párhuzam a sok mai művész által alkalmazott „újrajátszással” (reenactment, pl. a nemrég a Kassák Múzeumban bemutatott Orgreave-i csata Jeremy Dellertől) is, csakhogy itt nem valamely máig fontos múltbéli esemény felelevenítéséről, hanem huszadik századi és a kortárs művekről van szó: ezek „eljátszása” pedig (teremnyi installációké, videóké, absztrakt és non-figuratív képeké, aktivista posztereké stb.) leginkább fantáziát és kreativitást igényel, és az eredmény sok esetben már-már parodisztikusan hat. A kudarc tehát, ami az eredetihez való „hűséget” illeti, szándékos és előre kódolt; a nagy tekintélyű biennále egykor reprezentatívnak gondolt vagy máig fétisként tisztelt műtárgyai helyett viszont itt van nekünk egy csapat utcai ruhás fiatal újra és újra nekifutó, nagyon is komolyan vett játéka. Milyen üdítő.
A videón bemutatott részleten éppen Robert Rauschenberg Tracer című, 1963-as műve látható.
A pavilonhoz készített kiadvány itt látható.