Éppen száz éve annak, hogy Budapesten megrendezték az első aktkiállítást az Uránia műkereskedésben a francia „Salon de nu”-k példáját követve. Nagy szükség volt erre akkoriban, hiszen a századfordulón megjelent, a közszemérmet óvó intézkedéseket gyakran a műalkotásokon látható meztelenségre is kiterjesztették. Manapság a meztelenség a médiakultúrán szocializált közönséget nem lepi meg, így nehéz elképzelni, mit jelenthetett ugyanez száz évvel ezelőtt. Egészen a 19. századig aktábrázolásra csakis akkor kerülhetett sor, ha a meztelenség kellőképpen indokolt volt. Ilyenformán azért szép számmal készültek a mitológiai és vallásos köntösbe bújtatott munkák, melyeken aztán a művész szinte korlátok nélkül kifejezhette a női test szépségeit, a mecénás vagy a vásárló pedig fenntartások nélkül helyezhette el azokat szobája falán, és az erkölcsösség látszatába burkolózva szemlélhette nap mint nap a csupasz idomokat.

Persze kifejezetten vágykeltő jelleggel készült erotikus ábrázolásokra is volt példa már az ókori kultúrák óta, de ezek általában a villák, paloták hálószobáiba kerültek.[1] A gond csak akkor kezdődött, amikor a modern művészet a l’art pour l’art jegyében jogot formált arra, hogy ne csak egy tájat vagy városképet festhessen le mindenféle indok nélkül, hanem akár egy női testet is. Már Couret, a francia naturalista festészet nagy alakja, is heves ellenállásba ütközött, amikor az 1857-es párizsi Szalonban kiállította[2] a Szajna-parti kisasszonyokat, holott – szemben a korban például elfogadott Vénusz és Zsuzsánna a fürdőben képtípusokkal – az ő gondtalanul heverésző alakjait legfeljebb egy kis bokamutogatással lehetett volna vádolni.

A következő mérföldkövet a botrányok sorozatában Manet híres, Reggeli a szabadban (1863) című vászna jelentette, melyet a felismerhető kortárs alakok társaságában megjelenő meztelen modellek miatt felháborítónak talált a korabeli úri közönség, hiszen ez az érthetetlen kontraszt valósággal provokálta a szemlélőt.[3]

Nehezítette a művészek helyzetét az is, hogy a 19. század konzervatív berendezkedésű államai igyekeztek visszaszorítani az egyre jobban burjánzó prostitúciót, és erre a legjobb eszköznek az erkölcsök helyes mederbe terelését látták. Nemcsak a nyilvánosházak kerültek ily módon a figyelem középpontjába, hanem minden nyilvános fórum, legyen az színház, újság, kiadvány vagy utcai kirakat. A „közszemérmet” féltő honatyák a törvényi biztosítékok meghozatala során azonban olyan szigorításokat szorgalmaztak, amelyek már a művészeti szabadság kérdéseit érintették, és ezért államokon átívelően megmozgatták az egész művészvilágot. Ilyen híres eset volt a német császár által elindított Lex Heinze törvényjavaslata is, amely nevét egy, az 1890-es években zajló fiatal lány megrontásában és megölésében indított per vádlottjáról kapta.[4]

„Mócsi bácsi a körúton
Megnéz minden ablakot:
Vénusz-képek haj! Pucéron
Kiakasztva vannak ott.

S Mócsi bácsi bent a Házban
Bősz haraggal perorál,
Hogy mit ő oly mélyen tisztel,
Meg van sértve morál.

És hogy az megtűrhetetlen,
Mit az utcán látni kell:
Meztelen kar, rengő csípő
És födetlen hókebel.

Mócsi bácsi, Mócsi bácsi!
Nem ott van ám a hiba,
Hogy meztelen képek függnek
A boltok ablakaiba.

Vénusz-képnél százszor inkább
Rontja az erkölcsöket,
Egy-egy jól felöltözött úr,
Bankdirektor és követ!”

(Csipi-Csóka: Mócsy bácsi.
Üstökös, 1897. jún. 6. 268. o.)

A leánykereskedelem megakadályozása volt a törvényalkotók eredeti célja, azonban gyakorlati intézkedései a prostitúció keretein jóval túlmutatva, a művészeti élet számos területén éreztették hatásukat. A törvénytervezetben ugyanis csak a második paragrafus szólt ténylegesen a kiközvetítésről. E mellett azonban az első, úgynevezett művészi – és kirakat – paragrafusban betiltotta volna az olyan ábrázolásokat, amelyek ugyan nem paráznák, de sértik a szeméremérzetet.

A harmadik, színházi paragrafusban pedig egyenesen börtönbüntetést helyezett kilátásba azoknak, akik szeméremsértő darabokat adnak elő. A császár már 1892-ben benyújtotta a nemzetgyűlés elé ezt a változatot. Habár akkor fel sem olvasták, hatása ennek ellenére még Magyarországon is érződött.

A törvény évekig való lebegtetése konzervatív szemléletű honatyáinkat hasonló szellemű intézkedések meghozatalára buzdította, és sorra születtek az úgynevezett kirakat és orfeum-rendeletek.[5] Így fordulhatott elő, hogy Magyarországon és számos más országban időről időre hangos volt a sajtó a szemérmeskedő intézkedések túlkapásaitól.[6]

1897-ben Mócsy Antal, a Néppárt képviselője[7] interpellációt intézett Perczel Dezső belügyminiszterhez, az optikusok kirakataiban elhelyezett szeméremsértő ábrázolások tárgyában. A belügyminiszter által kiadott körrendelet már másnap a rendőrkapitányságokra érkezett, melynek szövegezése is önmagáért beszél:

„Miután az utóbbi időben mind gyakrabban merülnek fel panaszok a szeméremsértő nyomtatványoknak és képeknek nyilvános helyen való kitétele miatt; ennélfogva a közerkölcsiség érdekeinek lehető megóvása céljából a következő rendelkezést teszem: Aki szeméremsértő nyomtatványt, képes ábrázolatot vagy más tárgyat utcai kirakatban vagy más közlekedési vagy pedig oly nyilvános helyen, ahol azokat bárki láthatja, kiállít és azt a rendőri hatóság felhívására azonnal el nem távolítja, amennyiben cselekménye súlyosabb beszámítás alá nem esik, kihágást követ el és 100 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.”

Azonban a szabadelvű értelmiség sem tétlenkedett, és szinte azonnal a megrendszabályozott optikusok védelmére kelt a konzervatív álszemérmet támadó hozzászólásaival és a vicclapokban megjelenő gúnyrajzokkal. Céljuk eléréséhez – hogy a németországi Heinze-féle törvények ne gyűrűzhessenek be Magyarországra[8] – minden eszközt bevetettek. Megnyilatkozásaikban utaltak arra, hogy a törvény szigorúan vett értelmében a széles társadalmi rétegek által elfogadott klasszikus alkotásokat is el kell kobozni vagy legalábbis fel kell öltöztetni őket .

Az élelmes budapesti polgárt azonban nem lehetett ily módon megfélemlíteni. Egy kis fehér papírszeletkét ragasztottak a kifogásolható testrészekre, és ezzel a „legújabb módi fügefalevéllel”[9] ellátva hagyták kint a kirakatban a száműzendő fotókat. Ugyan a karikaturisták kissé túloztak, amikor a rendelet kapcsán a városszerte látható műalkotásokat „öltöztették fel”, de az évek a jogos riadalmat igazolták, hiszen az „erkölcsnemesítés” jegyében fogant társadalmi akciók és az ilyen jellegű intézkedések nemhogy elenyésztek volna, hanem újra és újra borzolták a kedélyeket.

1899 tavaszán Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter a tárlatlátogatást ingyenessé, majd a siker elmaradta után kötelezővé is tette az iskolák számára. Arra azonban nem számított, hogy ez a tette váltja ki a leghangosabb ellenkezést, hiszen a diákok erkölcseit féltő tanárok a kiállításokon látható sok „érzéki vágyat keltő meztelenség” miatt tüntetőleg nem éltek a lehetőséggel.[10]

A nagyvárosi polgári élclapban, a Borsszem Jankóban kaptak is az alkalmon, hogy a botrányt gúnyrajzon örökítsék meg. A rajzon felismerhető a rendelettel szembeszegülő tanárok egyike, Alexander Bernát, amint Vaszary János az 1899-es tavaszi tárlaton bemutatott festményétől, A tavasz visszatérésétől a „Balra forduljatok gyermekek!” felszólítással terelte el tanulóit. A művet a konzervatív kritika élesen támadta, mégpedig nemcsak a testre eső lilás színreflexek, hanem a Priapus szobra előtt felszabadultan kitárulkozó meztelen női alak miatt is. Minden bizonnyal ez a kép is a tanárok felháborodását kiváltó művek közé tartozott.

Amikor a már említett Lex Heinze 1900. február 6-án törvényerőre emelkedett, egész Európában felháborodott a művészvilág. A magyar polgári lapokban is egyre-másra jelentek meg a törvényt kigúnyoló írásos és rajzos élcek. Jellemző, hogy a Kakas Márton és a Bolond Istók – mely vicclapok éppen a Borsszem Jankó ellenzékiségét igyekeztek ellensúlyozni – egyáltalán nem emlékezett meg a kirakatrendeletről, csak az orfeumokra vonatkozó passzusokat tárgyalták. A felháborodott írásokban a szerzők utaltak arra, hogy a nyilvános helyeken megjelenő nuditást visszaszorító intézkedésekkel a rendeletet alkotók a klasszikus műalkotásokat és az előkelő társasági eseményeken látható hiányos öltözetű hölgyeket is kínos helyzetbe hozzák.[11]

Ez az értelmezés természetesen éppolyan távol esik a törvény eredeti szellemétől, amennyire távol esik a prostitúció eredete a kirakatokban látható meztelenségtől. Természetesen senki sem gondolta komolyan, hogy az intézkedéseket ki kell terjeszteni a műalkotásokra is, a Lex Heinze bírálói azonban ennek az elképzelt abszurd világnak a víziójával – melyben Apollók és Dianák kaptak illendő öltözetet – megfelelően aláásták a törvényhozók akaratát. Így történhetett meg, hogy még a törvény szellemével egyetértők közül is sokan a megrendszabályozás ellen érveltek. Székely György református pedagógus a Művészet és erkölcs című írásában egyenesen a meztelen nőket ábrázoló képzőművészeti alkotásokból áradó erotika védelmére kelt.

„Egy műtermék, amelyben az életre gyakorlandó hatás nem foglaltatik, halvaszületett és tehetetlen. Egy Vénusz, amely érzéki erőt nem sugároztat, nem Vénusz többé, hanem egy darab kő, rongy, papiros, vászon. Egy Vénusz, habár csak festve, kőbe faragva, hidegen hagyhatná-e érzelmeinket? De hiszen az nem húsból és csontból van. Azt éppoly kevéssé kívánhatjuk meg, mint ahogy egy reggelit pl. egy csendéleten meg nem kívánhatjuk. (…) egy kőből vagy papirosból készült Vénuszon nem követhetünk el erőszakot, fajtalanságot, és a festett gyümölcsöt nem ehetjük meg: mindkettő azonban felkeltheti és fokozhatja étvágyunkat.”[12]

Egy meztelen alakot is felvonultató műalkotás tehát ha jó, szükségszerűen érzéki, de attól még nem erkölcstelen. A rendelet ezzel szemben eredetileg a kirakatokban megjelenő meztelen nőket bemutató képeslapokra és fotográfiákra vonatkozott – amelyeknek valóban nem sok köze van a műalkotásokhoz, de mely testület lenne hivatott eldönteni azt, mi az erkölcstelen? – teszi fel a kérdést a szerző.[13]

A kérdés jogosságát pedig az olyan esetek bizonyítják, amikor az „erkölcsnemesítő intézkedéseket betartatni igyekvő rendőrök a rendelet szellemét túllépve jártak el, gyakran köztiszteletben álló művészek műalkotásaival szemben is." Noha a Lex Heinze elleni tiltakozások Németországban eredményre vezettek,[14] és a törvényt enyhített formában vezették be 1900 februárjában, Magyarországon mégsem javult a helyzet, sőt, mint sokan utaltak rá, gyakran még Berlint is leköröztük buzgóságunkban.

Ami szinte nem ismert korlátokat, és a törvényhozók szorgalmát csak a törvény szolgái és a társadalom vaskalaposai múlták felül. Székely György elrettentésül említette munkájában azt a berlini esetet, amikor Böcklin Játék a habokban című mitológiai tárgyú művének reprodukcióját vetette be az erényes rendőr a kirakatból, vagy amikor egy polgár Correggio Lédájának a tárlatoktól való eltiltását javasolta.[15]

Az „erényes esetek” sorában a legfurcsább minden bizonnyal az 1905 februárjában történt intézkedés volt, amikor egy rendőr az optikus Calderoni cég kirakatából vetette be a Lotz Károly munkáiról készült reprodukciókat.[16] Az eredeti történetet csak nehezen lehet kibogozni a napról napra új információkkal megjelenő újságcikkek halmazából, amelyekben egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat hoznak le pro és kontra. Az eset kínosan érinthetett sokakat, hiszen Lotz Károly műveiből nem sokkal azelőtt nyílt meg a Műcsarnok termeiben fényes ünnepségek közepette az életmű-kiállítás.[17]

A vernissage-on az állam prominens képviselői mellett az egész budapesti elit társaság képviseltette magát, feltűnően nagy számban voltak jelen a katonák, ott volt az egész vezérkar és még papokat és szerzeteseket is lehetett látni, akik „különösen a vallásos tárgyú képeket nézték”.[18] A kormány művásárló bizottsága pedig báró Forster Gyula elnökletével elhatározta, hogy a gyűjteményt megszerzi az állam számára.[19] Nos, ezek után több, mint kínos, ami történt, vagyis hogy egy az utcán sétáló hölgy figyelmeztette a közrend őrét, miszerint a cég kirakatában szeméremsértő ábrázolásokat látott. A közeg erre felszólította a kirakatot rendező segédet, hogy távolítsa el a nuditásokat.

Innentől kezdve válik zavarossá a történet. A cég állította, hogy a rendőr utasította őket a Lotz-képek bevételére.[20] A rendőrség viszont közleményben cáfolta ezt, mondván a Lotz-képekről nem volt szó és hivatalos feljelentés sem történt az ügyben.[21] Nem tudni, hogy a rendőr volt-e túlságosan ügybuzgó, vagy a segéd ijedt meg a karhatalomtól, mindenesetre nemcsak a meztelen hölgyeket ábrázoló fotográfiákat vette ki a kirakatból, hanem a Lotz Károly műveit bemutató reprodukciókat is.

„Reméljük, hogy ez csak a kezdete annak az akciónak, melyet e téren a rendőrség oly dicséretes módon megindított. N agyon zseniálisan kezdte, mert fejétől bűzlik a hal. Először azokat a képeket kell kiirtani, melyeknek szemérmetlen voltát a nagy művészek a maguk tekintélyével és országos hírnevével fedezik, mert ezek kiirtása a legnehezebb. Azután le kell hordani a Várbazár és egyéb helyek előtt álló oroszlánokat, mert úszónadrág nélkül némelyik fenevad nagyon – naturális. A városligeti Iparcsarnok előtt száradó nagy fontaine lumineuse nimfái és najádjai is régóta rontják a reggelenként arra sétáló nyugalmazott számtanácsosokat. (…) És most nevét kérjük annak a közegnek, aki a Lotz-képek eltávolítását legelsőbben kezdeményezte. Nevét kérjük annak a közegnek, akinek az agyában ez az életrevaló eszme legelőször megvillant, mint járatlan ingoványban a vezérlő gyufaszál. Hadd tegyük meg legfelső hivatalos fórummá, aki ellentmondást nem tűrve szabná meg a művészet irányát (…) akinek nemcsak augur kijelentéseit lesnők epedő ajakkal, de aki meg is nyesegetné a művészet kinövéseit.”
(Yartin [Nyitrai J ózsef]: Lotz-képek és a rendőrség. Az Ujság. 1905. febr. 17. 9. o.)

Az erkölcsnemesítés hangos csatazaja közepette számtalan kritikus és esztéta próbálta bizonygatni a művészi aktábrázolások és az erkölcstelen vagy szeméremsértő nuditás közti különbséget. Külön érdekes, hogy a két ideológiai tábor egy-egy képviselője mégis ugyanarra az álláspontra jutott, miszerint felesleges a művészi és nem művészi meztelenség között különbséget tenni, hiszen a levetkezett női testnek, légyen az fotográfia vagy művészi alkotás, mindenképpen erotikus kisugárzása van. Székely György szerint a klasszikus művek nuditásait csak azért fogadja el jobban a néző, mert egy letűnt korszak nőideálját jelenítik meg. Érzelmeket csak a korabeli nő habitusát és jellemét visszaadó ábrázolások tudnak kiváltani a nézőből.[22]

Abban egyetértenek a szabadgondolkodó Jászi Oszkárral, hogy nem kell és nem is lehet az erotikumot eltüntetni az utcákról és kizárni a művészetből. Jászi a szintén Művészet és erkölcs címen kiadott munkájában egy huszárvágással negligálja mindenki igyekezetét, aki a művészi aktábrázolást el akarta különíteni a nuditástól. „Ismerjük a megkülönböztetéseket, hogy a művészet ama vadhajtásai erőszakosan az érzékiséget akarják felkelteni, míg a valódi művészet ezt nem teszi, hogy a meztelenség erkölcsileg csak ott fogadható el, ahol a viszonyoknál fogva szükségszerű (pl. pogány istennő, paradicsombeli jelenet). De ez a megkülönböztetés sok esetben nem is igaz, az erkölcsi hatás tekintetében pedig közönyös. Csak a gyermekek védelméről lehet itt szó, pedig épp ezek az ilyen értékelésre képtelenek. A nuditásban ilyen különbségeket csak azok vesznek észre, kik már ily irányú gazdag tapasztalatokkal bírnak. Jó megfigyelő volt az, aki azt mondta, hogy a legteljesebb ártatlanság az, mely a meztelenségben nem lát szégyenítőt. És az a gyermek nem naiv, hanem már az élet által elrontott, ki ezekben a valóságos műtermékekben vagy azok vadhajtásaiban a tiltott gyümölcsöt észreveszi vagy érzi.”[23]

A probléma megoldását tehát nem a meztelenség – légyen az művészi vagy erotikus – tiltásában látja, hanem egy olyan művészi kultúra kialakításában, amely mindenkit képessé tesz arra, hogy saját belátása szerint döntsön értékes és értéktelen, művészi aktábrázolás vagy szeméremsértő erotikum kérdésében. Záróakkordul pedig álljon itt egy vélemény a rendőrségtől, hogy ne csak az egyik fél hallgattasson meg. A rendőrtisztviselő nyilatkozata tulajdonképpen ugyanazt sugallja, amire a kérdéssel foglalkozó esztéták is jutottak, a meztelen női test látványának csak az értelmezése lehet erkölcsös vagy erkölcstelen. Ez nem annyira az ábrázolás, mint inkább a befogadó közönség függvénye.

„Más a képeket a Műcsarnokban és más az utcai kirakatban kiállítani. A Műcsarnokba rendszerint disztingvált közönség jár, amely élvezi a műremeket. Az utcán mindenféle nép áll meg a kirakat előtt. Igen gyakran a legvaskosabb szemérmetlen megjegyzéseket lehet hallani, amilyenek a jobbfajta közönséget megbotránkoztatják. Akárhányszor botrányok játszódnak le a kirakatok előtt.” (A szemérmes rendőrség. Lotz-képek a kirakatokban. Az Ujság. 1905. febr. 17. 12. o.)


Jegyzetek:

<sup>[1] A példák sorát lehet kezdeni az ókori Pompei és Herculaneum nyilvánosházainak falfestményeivel és folytatni a 18. századi, erotikus témákat is feldolgozó „fête galante” festészettel, nem beszélve a grafikai gyűjteményekről, amelyek egy-egy főúr részére készültek.

[2] Tulajdonképpen a realista témaválasztással és nem a meztelenséggel okozott botrányt, hiszen a Szajna partján, a földre terített ruhákon álomittasan fekvő „kisasszonyokról” mindenki első pillantásra megállapíthatta foglalkozásukat. Robert Rosenblum – H. W. Janson: Art of ninetheen century. Thames and Hudson Ltd., London, 1984. 249. o.

[3] „Ahol a mezítelenség nem fér össze a vérszegény jólneveltséggel, kihívó és ingerlő hatású.” Írja éppen a Manet-kép kapcsán Werner Hofmann: A földi paradicsom. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1987. 37. o. „A 19. században a probléma élesen jelentkezett, és a művészeknek választaniuk kellett, hogy a felöltözött vagy a levetkezett ember paradicsomát jelenítik-e meg. A kettő keveredése éles ellenállásba ütközött.” Werner Hofmann, i. m. 243. o. „Miután értelmét fel nem foghatta, szemében méltán hathatott úgy a kép, mint valami otromba provokáció, és felhördült attól, hogy csúfot űznek belőle.” Szabadi Judit: Manet. „A modern élet heroizmusa”. 24. o.

[4] 1891-ben Berlinben Gotthilf Heinze és felesége, Anna (prostituált) fogva tartottak egy lányt, szexuálisan megrontották és végül megölték. A bírósági tárgyaláson kiderült, hogy Heinze nem keramikus szakmájából, hanem a felesége bevételeiből él. A császár (II. Vilmos) elindított egy törvényjavaslatot a prostitúció törvényi betiltásáról, melynek csak a második paragrafusa szólt a tényleges kiközvetítésről.

[5] „kívánatos, hogy mi, kik a német birodalmi törvényhozást követni szoktuk, ne túl sokat tanuljunk tőlük.” Dr. Vámbéry Rusztem: Lex Heinze, 1900. (I. évf. 3. sz.) 210. o.

[6] A berlini szabályozást Rudnay Béla rendőrfőnök személyesen tanulmányozta 1896-ban Berlinben, majd a berlini rendőrfőnök érkezett Budapestre, hogy „a helyszínen tanulmányozza a sok szépet és jót, amit közbiztonsági és közerkölcsi állapotainkról az utóbbi időben hallott”. A Kakas Márton viccírója nem kevés szarkazmussal jegyezte meg, hogy „bárcsak visszatanulná tőlünk, amit tőlük eltanultunk” – utalva ezzel azokra a brutalitásokra, amelyekkel az orfeumokra vonatkozó rendeletet igyekeztek betartatni a rendőrök. N. n.: A berlini rendőrfőnök Budapesten. Kakas Márton, 1897. ápr. 11. 2. o.

[7] Az 1895. január 28-án Budapesten megalakult Katolikus Néppárt alapvető célul tűzte ki, hogy „társadalmunknak keresztény jellegét megóvja, s a katolikus egyházon s valamint általában a kereszténységen ejtett sérelmeket orvosolja”. In: Magyarországi Pártprogramok 1867–1919. Szerk. Mérei Gyula, Pölöskei Ferenc. ELTE – Eötvös Kiadó, Bp., 2003. 164. o.

[8] Vámbéry Rusztem is megjegyezte a Lex Heinze kapcsán, hogy habár a kerítés dolgában a törvény szigorítása ajánlatos, a Lex Heinze művészeti paragrafusaira nincs szükségünk. Vámbéry Rusztem, i. m. 210. o.

[9] „A kereskedők azonban, megértvén a rendelet mélyebb értelmét átlapozván az öreg bibliát, módot találtak arra, hogy ezek az inkriminált képek az ártatlanság minden kellékével jelenjenek meg ezentúl az aszfalt közönsége előtt. Fügefalevelet akasztottak a miniszteri rendeletben kifogásolt műtárgyakra, amelyek most már egész orcával mosolyognak a nézőre. Korunk azonban a haladó ipar kora lévén, a kereskedők a hasznosat a széppel kötötték össze, amikor fügefalevél gyanánt fehér papíros szalagokat kötöttek a fényképekre, amelyek azonkívül, hogy magukon viselik a fénykép árának nagybetűs jelzését, teljesen megfelelnek a miniszteri rendelet értelmének, elfedvén mindent, amit a rendelet a maga prózai ridegségével ártalmasnak és megvetendőnek bélyegzett.” N. n.: Fügefalevél. Budapesti Napló, 1897. jún. 10. 5. o.

[10] A tárlatok kötelező látogatása ellen az Országos Középiskolai Tanáregyesület 1898. dec. 23-án tartott ülésén emelt szót Beöthy Zsolt és Alexander Bernát, kiemelve, hogy ott a diákokat csak a nuditás érdekli, ezért nem ez a műízlés nevelésének helyes módja. Erről számol be: - br -: Tanárok Wlassics rendelete ellen. Műcsarnok, 1899. jan. 1. (II/1) 5–7. o. A botrány részleteit érdekes módon éppen A tavasz visszatérése című kép kapcsán ismertette Haulisch Lenke monográfiájában. In: Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, Bp., 1978. 17. o. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akadtak tanárok, akik szintén kifakadtak az érthetetlen prüdéria ellen, azt állítván, hogy a diákok természetes érdeklődését a nuditás iránt a helyes mederbe lehet terelni a magyarázattal. „A magyarázat tendenciája, amely nem engedi, hogy az ifjúság a meztelen női testben csak a tingli-tanglik kopott hangú énekesnőjét lássa.” V. E. [Vajda Ernő]: Művészet és erkölcs. Műcsarnok, 1901. jan. 6. 27. o. Vajda Ernő ebben a cikkében Ernszt Lajost támadta, aki több érv felsorakoztatása után arra jutott, hogy helyesebb a diákokat a tárlatokra nem, csak a múzeumokba elvinni, ahol az anyag tematikusan rendezett és ahol kezdők alkotásaival nem találkozni. A megtámadott és magát, valamint kijelentéseit védelmező Ernszt Lajos szerint azonban írásaiban Vajda Ernőt csak a kitartó kormánypártisága vezérli és nem a művészet szolgálata. Ernszt Lajos: Válasz V. E. úr Művészet és közerkölcs című cikkére. Műcsarnok, 1901. jan. 13. 38. o.

[11] A Rudnay Béla rendőrfőkapitány 1897 elején kiadott orfeum-rendeletével szembeszálló Gáspár Artúr az Observator álnéven megírt röpiratában is kikelt a megkülönböztetés ellen, mely az orfeumok közönségét hátrányban részesíti például a kormányzati körökben is közkedvelt Ős-Budavára mulatóval szemben. In: Observator: Rudnay és az erkölcs. 1897 (?). „Mily szerencse, hogy ezek a vállak, ez a kebel, ez a szín természetes és nem művészet. Különben ő n.gát (nagyságát) kitiltanák innen.” Borsszem Jankó, 1901. máj. 12. A „Lex Heinze” a bálban (Vakarcs, az 1901-re szóló Szemérmetes naptárból).

[12] Székely György: Művészet és erkölcs. Bp., 1903. 116. o. – Székely György (1866–1928) református bölcseleti doktor Sárospatakon 1892-től, majd Budapesten a Paedagogiumban 1907-től. In: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIII. kötet. Bp., 1909. 583. o.

[13] Dr. Székely György, i. m. 125. o.

[14] A Goethe Bund néven a művészi és a tudományos szabadság megőrzéséért megalakult társaság széles körű tiltakozó akcióival elérte, hogy az 1900. június 25-én életbe lépett törvényben már ne szerepeljen a színházakra vonatkozó rész, és a művészi és kirakat paragrafusban is csak azt büntették, aki ezeket az ábrázolásokat 16 éven aluliaknak eladta.

[15] Székely György, i. m. 125. o.

[16] A Lotz-kiállítás rendezőbizottsága állított össze díszalbumot a mester legszebb munkáiból, és ebből az albumból került a kirakatba egy-két reprodukció a művész fényképével egyetemben. A Lotz-képek és a rendőrség. Magyar Hírlap, 1905. febr. 17. 11. o. A Calderoni céget Calderoni István alapította, majd az unokaöccsével, Hopp Ferenccel társult. Ebben az időben vezették be, hogy a Váci utcában lévő üzletük egyik kirakatába aktuális fényképeket helyeztek ki. „mindig láthatók voltak a pesti nevezetességek: a művészvilág, a politikai élet, az uralkodó család tagjainak képei, a társasági élet kiemelkedő szereplői (…) Afféle kis tévéhíradó volt ez (…) egyike a pesti szenzációknak; az emberek mindig továbbadták a hírt, mit is lehet látni a Calderoni kirakatában reggel óta.” Szilágyi István: Régi boltok krónikája. A pest-budai kereskedelem történetéből. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1986.

[17] Lotz-kiállítás. Műcsarnok, Bp. 1905. febr. 14. – márc. 9.

[18] N. n.: A Lotz-kiállítás megnyitása. Magyar Hírlap, 1905. febr. 15. 11. o.</sup>

<sup>[19] N. n.: A Lotz-gyűjtemény az állam tulajdonában. Az Ujság, 1905. febr. 10. 13. o.

[20] N. n.: Lotz-képek és a rendőrség. 1905. febr. 18. 11. o.

[21] N. n.: Lotz-képek és a rendőrség. Magyarország, 1905. febr. 18. 11. o.

[22] Székely György: i. m. 118. o.

[23] Jászi Oszkár: Művészet és erkölcs. Grill Károly könyvkiadó vállalata, Bp., 1908. 399. o. A könyv változatlan utánnyomása az 1904-ben kiadott eredetinek.</sup>

Artmagazin 2008/5. 48-53. o.