Artmagazin 25
Idei első számunk a 25. megjelent Artmagazin, de ezt csak nagyon visszafogottan jegyezzük meg, minden ünneplés vagy jubileumi eufória nélkül. Azért egy kis számvetésre mindenképpen készteti szerkesztőségünket ez a szám, éppen ezért szeretnénk köszönetet mondani elsősorban előfizetőinknek és azoknak az olvasóknak akik rendületlenül vásárolják kéthavonta a lapot. Köszönjük hirdetőink bizalmát is – talán mondanunk sem kell, hogy az Artmagazin nem jöhetne létre, ha ők nincsenek. A Nemzeti Kulturális Alap támogatása is visszaigazolást jelent, talán sikerült bebizonyítanunk, hogy komoly embereknek sem csak a szép képek miatt érdemes forgatni az Artmagazint, hanem főleg a szerzőink miatt, akik szórakoztatóan osztják meg gondolataikat fő támogatónkkal – az olvasóval, akiből egyre többel dicsekedhetünk, és akiket arra kérünk, osszák meg velünk véleményüket az újságról, írják meg észrevételeiket, kívánságaikat, kedvenc szerzőik neveit, vagy témákat, amiről szívesen olvasnának. Mi pedig igyekszünk a következő 25 számban is mindenben megfelelni az elvárásaiknak és megőrizni azt az érdeklődést, amit eddig is mutattak irántunk. Tehát várjuk a leveleket az info@ artmagazin.hu-ra, vagy a szerkesztőség mindenkori postacímére. Éljen az interaktív lapszerkesztés!
7 Reflex
8 Révész Emese: Stílusgyakorlatok – Vaszary János kiállításáról
15 Műkincsek háztűznézőben – az Iparművészeti Múzeum új kiállítása
18 A Reneszánsz Év képzőművészeti programjai
20 Könyvajánló: A Medici Bank
22 Fáy Miklós: Firenze a mellényzsebben
26 Kiállításajánló
28 Fáy Miklós: Igazságot Guido Reninek!
30 Kiállításajánló
37 Muladi Brigitta: Közös emlékek képei – Luc Tuymans-retrospektív Műcsarnok
42 Nóra jelenti
45 Iványi Brigitta: Mi a szent szar? Tabugyanú – Wim
47 Bécsi tér
49 Földes András: Ez felháborító! – Artur Žmijewski videói a Trafó Galériában
50 Dékei Kriszta: Hozott anyagból – Lumú: Fókuszban a gyűjtemény
55 Kürti Emese: Végre nekünk is van valamink – Bukta Imre kiállítása Debrecenben, a MODEM-ben
60 Hernádi Miklós: Az Antal-Lusztig-gyűjtemény Ámos-kiállítása a MODEM-ben
62 Elfelejtett életművek: Iványi Brigitta: Kovásznai György I. – Kovásznai és dr. Végh felolvasószínháza a 60-as években
68 Artanzix 70 Szemethy Orsi: Borzalmak kis keltetőgépe – gondolatok Nyári István munkáiról és A szökött múzsa
78 Fazonigazítás avagy az eredetivé tett hamisság
80 Gutenberg galaxis
82 Rieder Gábor: Az újraértelmezett Moholy-Nagy
84 Böröczfy Virág: Formabontó monográfia – Szilágyi Sándor neoavantgárd tendenciákat bemutató fotótörténeti könyvéről
86 Kovács Zoltán: Letűnt idők néma tanúja avagy kapu a múltba – Pierre Gerard Philipp Colin egy ismeretlen festményéről
Végre nekünk is van valamink
Ha valaki Debrecenbe akar utazni, szálljon fel a Keletiben a moszkvai gyorsra, és a sötét fülkéből bámuljon ki a kelet-magyarországi répaföldekre.
Ez lesz a befogadói alapállapot.
A Modem a sterilitás templomaként emelkedik ki a makacs debreceni sárból, a román–magyar határon se volna feltűnőbb, posztmodern hétvégi anakronizmus. Aztán odabenn nagyot fordul minden: bármennyire sajnáljuk, hogy Bukta nincs Pesten, itt most a legjobb helyen van, a szociokulturálisan aszott magyar peremvidéken, amely azonban rekonstruálhatatlanul hiteles kontextust képes teremteni a művei számára.
Mi a szent szar? Tabugyanú – Wim Delvoy az Ernst Múzeumban
Malaca van? Tetkós malaca van? Tetoválása van? Vagy esetleg megirigyelt már ilyet? Elrontotta-e valaha annyira a gyomrát, hogy kénytelen volt átgondolni, mit nem kellett volna megennie? Töltött már eposzi hosszúságú időt a mellékhelyiségben azon morfondírozva, mit tehetne az emésztés meggyorsításáért? Ismeri az emésztőrendszere anatómiáját? Elgondolkodott már valaha azon, hogy a gyönyörű csomagolású áruban esetleg mérgező anyag van? Na és mire való a művészet? Élő vagy kitömött? Előadás vagy végtermék? Szeretne benézni a színfalak mögé?
Ámos-kiállítása a MODEM-ben – Az Antal-Lusztig-gyűjtemény
Ámos Imre magyar festőművész 100. születésnapján, 2007. december 7-én nyílt meg a debreceni MODEM-ben az a centenáriumi kiállítás, amely teljes egészében az Antal–Lusztig-gyűjteményből került ki. A gyűjteményből két festmény és hat grafika már a Magyar Zsidó Múzeum Csodavárók című Ámos-kiállításán is szerepelt 2007 májusától októberéig, de az Antal–Lusztig-gyűjtemény jelentős Ámos-anyagának valódi körvonalairól csak ez a most kiállított kollekció tudósíthat.
Hozott anyagból - LUMÚ - Fókuszban a gyűjtemény 1-2-3.
2007 őszén igazi nehézbombaként robbant be a hazai művészeti életbe Szilágyi Sándor Formabontók I., Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984. című monográfiája és a könyvet megelőző kiállítás. Szinte minden, a hazai képzőművészeti életben jegyzett sajtóorgánumban megjelent az eseménnyel kapcsolatos kritikai írás, amelyek a visszafogottól az igen éles, már-már személyeskedésbe hajló hangvételig terjedtek.
Formabontó monográfia
2007 őszén igazi nehézbombaként robbant be a hazai művészeti életbe Szilágyi Sándor Formabontók I., Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984. című monográfiája és a könyvet megelőző kiállítás. Szinte minden, a hazai képzőművészeti életben jegyzett sajtóorgánumban megjelent az eseménnyel kapcsolatos kritikai írás, amelyek a visszafogottól az igen éles, már-már személyeskedésbe hajló hangvételig terjedtek.
Letűnt idők néma tanúja - Pierre Gerard Philipp Colin egy ismeretlen festményéről
Képekre márpedig szükség van. Szent Bonaventura szavaival élve, többek között már csak „az egyszerű emberek műveletlensége, az érzelmek tunyasága és az emlékezet ingatagsága miatt”[1] is. A képek esetenként régi korok egyetlen túlélőiként olyan információkat közvetítenek az utókor számára, amelyek az évszázadok során a feledés homályába vesztek. Letűnt idők néma tanúi ők, ám hozzáértő kézben, némi szerencsével olykor szóra bírhatók. Hazai magángyűjteményeinkből az utóbbi években egyre-másra kerülnek elő olyan ismeretlen régi műtárgyak, amelyek művészettörténeti, történeti, kultúrhistóriai, topográfiai vagy más egyéb szempontból megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A teljes ismeretlenségből felbukkant rejtélyes művek művészettörténeti meghatározása mindig kihívást és egyben kalandos időutazást is jelent a régi korokkal foglalkozó kutatóknak. Különösen izgalmas a feladat, ha csupán a mű kvalitása vitathatatlan, azonban nem ismerjük az alkotót, a készülés idejét, sőt azt sem tudjuk, mit ábrázol. Nyomozás ez a javából, amelynek során azonban nem csupán az „elkövetőt” keressük. Az alábbiakban egy ilyen szellemi kalandra invitálom az olvasót egy festmény kapcsán, melynek „némaságát” a közelmúltban sikerült megtörni.
Piramis©
Az első piramis építőmesterét, a zseniális hivatalnokot, Imhotepet istennek tartotta a hálás utókor Egyiptom földjén. Az Európából érkező kalandorok és kincsvadászok már jóval kevesebb tiszteletet tanúsítottak iránta, el is rabolták az ókori civilizáció emlékeiből, amit csak a sivatag engedett. A mai egyiptomi kormány szélmalomharcot folytat a neves európai múzeumokat díszítő egykori leletek visszaszerzéséért.
Igazságot Guido Reninek!
Mint mindannyian, én is abban nevelkedtem, hogy Guido Reni, na ne vicceljünk már. Guido Reni a hanyatlás, a kellemkedés, ha előbb feltalálják a szót, akkor a dekadencia és az Aurora, a főmű, a tetszeni vágyás kétes dicsérete, kicsavart testű asszonyságok a papírból kivágott lovak körül, nézd, mivé lettél, Michelangelo. Ehhez képest Genovában óriási molinók lógnak az utcákon, és ami rajta van, az túl szép ahhoz, hogy Reni legyen, pedig annyira Reni, hogy volt egy idő, amikor híresebb volt az Auroránál is, maga Oscar Wilde fedezte fel a művelt és dekadens északnak, Szent Sebestyén. Nem az egész kép lóg az utcákon, csak fekete háttér előtt a has és mellkas, a hónaljba belőtt nyíl, fent a piros, telt száj, lent a lecsúszó ágyékkötő, és mellette piros betűkkel a kiállítás címe: Szenvedés és eksztázis. A bennünk élő Oscar Wilde megvonja vállát, megigazítja cilinderét és sietős léptekkel a Palazzo Rosso felé indul.
A Medici Bank
Míg a művészettörténészek a Medici család példátlan műpártolói tevékenységéről zengedeznek, a történészek kutatásai nyomán felsejlik egy másik elbeszélés is, tele haszonleső uzsorásokkal, kétszínű zsoldosvezérekkel, elárult királyokkal, kiárusított pápai bullákkal, nagyzoló propagandaművészettel és megfélemlített köztársaságpártiakkal. Tim Parks habkönnyű történeti olvasókönyve ezt a szálat követi végig, hogy miként emelkedett fel az egyik firenzei polgárcsalád a csillogó aranyforintok segítségével, majd miként enyészett el fél világot behálózó hatalma.
Elfelejtett életművek: Kovásznai György – Kovásznai és dr. Végh lakásszínháza a 60-as években
„Valami bűzlik Dániában” – ez jár az eszemben, miközben megbarnult papírokra festett sorozatot nézek, rajtuk falak mögül előbújó arcok, óvatosan kémlelő tekintetek. A képek visszaköszönnek Kovásznai György nemzetközi animációs filmdíjakat begyűjtő 1967-es Hamlet-feldolgozásában. Mindegy, hogy adaptáció vagy saját forgatókönyv alapján dolgozott, Kovásznai rajzai, festményei drámai sűrűségűek, átjön a kor „életérzése”. A hamleti bűzlésérzékelőt mindig érzékenyre állítva képzőművészeti, írói és filmes műveiben gyakran tematizálta a személyes szabadságvágy, igazságérzet és a kor politikai-társadalmi meghatározottságának ellentmondásait.