Egy kancsó tej
Bukta Imre művészetéről
Bukta Imre egyedi figurája a magyar képzőművészetnek. Mivel a művészet, legalábbis a grand art általában városi holmi, Bukta területe: a vidéki élet, a vidéken élő emberek és az őket körülvevő művelt és érintetlen természet nem tartoznak a művészek szokásos témái közé. A‑vidéki téma az ókor óta előfordul ugyan a festészetben, ám leginkább mint bukolikus táj, pásztoridill, a városi ember reménybeli pihenőhelye, ahol minden romlatlan, szép és jó, vagy épp bumfordi. Mesterünk viszont belülről látja és láttatja ezt a környezetet, és a hozzá tartozó életmódot.
![](/app/archive-pictures/2005_3_6/pic2.jpg)
Noha Bukta nem járt művészeti akadémiára, mégis olyan természetességgel alkalmazza, használja az európai művészet módszereit, eszközeit, hagyományait, mintha ez valami veleszületett adottság lenne. Olyan ő, mintha a népmesék furfangos magyar parasztjai: az okos lány, vagy Mátyás király vidéki ismerősei, akiket nem lehet becsapni, és bár nem kaptak előkelő nevelést, a legszorultabb helyzetből is, „józan paraszti eszüket” használva, egy szellemes ötlettel vágják ki magukat. Csakhogy amíg a mesékben mindig győz az igazság, és a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket, a jók pedig jutalmukat, addig Bukta szellemességein csak rövid ideig mulatunk, mert hamar rájövünk, hogy nála a dolgok mélyén valami nagyon tragikus lapul. Elsősorban a hagyomány megszakadását, a többnyire kívülről jövő beavatkozások nyomán támadt felemás megoldások képtelenségét mutatja be. Kíméletlenül őszinte, soha sem alkuszik meg. Talán ezért is lehet egy Bukta-tárlatra mindig a legnagyobb bizalommal belépni: sohasem okoz csalódást, bár ritkán kíméletes. Mindig alaposan feladja a leckét nézőnek, kritikusnak egyaránt. Sohasem engedi, hogy kliséket használjunk a mű megértéséhez, mivel ő sem használ kliséket alkotás közben vagy ha mégis, abban van valami ravaszság.
Művei folyamatos munka eredményei, amit az is mutat, hogy nagyon sok egyéni és csoportos kiállításon szerepel.
![](/app/archive-pictures/2005_3_6/bukta_imre.jpg)
Ebben az évben találkozhattunk művével a Zsidó Múzeumban rendezett Áldozat — engesztelés című kiállításon, ahol az Orvvadász „galambokat etet” című munkával szerepelt. A műről született kritikák a gyilkolás és az etetés, mint áldozat-engesztelés kettősségéről beszélnek, de alaposabban belegondolva mindez az értelmező saját helyzetére is rávilágít. Az állatok leölését barbár cselekedetnek tartjuk, míg etetésüket, a velük való törődést helyesnek. Ugyanakkor lelkiismeret-furdalás nélkül eszünk naponta húst, azaz leölt állatokat. Nagyanyáink a világ legtermészetesebb módján vágták el a csibe korában dédelgetett tyúk nyakát, mert ez így volt rendjén. Ma a vadász barbár, de aki őzpörköltet rendel az étteremben, nem az. Igyekszünk nem odanézni, amikor az ölés megtörténik, azt megcsinálja valaki más. Hol is van tehát az áldozat gesztusa a mai ember életében?
Idén láthattunk régebbi, 1973 és 1981 között készült fotómunkáiból egy válogatást a Vintage Galériában, míg a Godot Galériában frissen készült festményeit mutatta be. A két válogatás közös címet is kapott: Kép a tájban, táj a képben. A cím egyértelműen arra utal, hogy Bukta a természet és a művészet viszonyáról mond nekünk valamit. A két fogalom nála gyakran az ember-befolyásolta természet, azaz a mezőgazdaság területén találkozik. Míg a 18—19. századi festészetben a szalmakazal került a festményekre, addig Bukta Alkalmi kiállítás a majorságban tartott állatoknak című 1974-es akcióján a művészetet vitte ki a tájba, a szalmakazal oldalára vagy a szalmát tette műtárggyá Lebegő tárgy című munkán. A Reggeli a szabadban Buktánál újságpapírba csomagolt szalonna, sarló-kalapácsos bicskával vagy miniatürizált kaszákkal, ahol a természet — egy kis fű — nem kirándulóhelyszín, hanem a vidéki ember „természetes” reggeliző helye. A korábban említett vadász (itt éppen a művész) maga az üldözött, aki menekülő nyúlként szalad át a mezőn.
![](/app/archive-pictures/2005_3_6/bukta_imre_ceklahamozok.jpg)
Újabb képein is festészeti toposzokból indul ki, ám a zsánerképek nála időtlenné merevedett, drámai pillanatokká válnak. A szép táj előtt ülő szép nő nála szomorú tekintetű lány, akinek színes, síkszerű foltokkal megfestett teste dekorációvá válik. Hogy helyzetével és velünk ne is kelljen szembesülnie, discmant hallgat. A „szép” tájban pedig nyíltszíni fejtés zajlik. A munka heroizmusát színes keret hivatott kiemelni, ám csodálat helyett inkább csak szomorúságot és rettenetet érzünk. A kétéves évfordulót ünneplő családot szinte benövi a háttérből induló vonalháló, ahogy a képen ábrázolt tájakat is. A drámát itt-ott oldja Bukta finom iróniája: a pepita mintázatú fatuskó, a giccses számgyertya, vagy a tájba simuló alumínium csővázas fóliasátor. Ám a drámai szomorúságon ez alig enyhít: a táj és benne az ember már csak dekoráció, létezésük csupán látszat.
A fotók és a festmények közötti átvezetést a korabeli oktató tablókra emlékeztető Az új Mezőgazdasági lexikonból (1981) című munka jelenti. A fotó alapú művön átfestések, kívülről jövő motívumok bizonygatják a szövegben közölt állítást: „Az egyik fa terem, a másik nem.” Ezen már megjelenik az átlátszó felhő, a képben megtalált geometrikus motívum, melyek Bukta későbbi festményeinek jellegzetességei lesznek.
![](/app/archive-pictures/2005_3_6/bukta_imre_kiallitas_majorsag.jpg)
Legutóbbi budapesti kiállítása is egy páros esemény volt: a MU Színházban 1999-ben készült litográfiáit, a Bartók 32 Galériában egy videóinstallációját láthattuk. A litográfiák főszereplői is a fent említett fák: lomb nélküli facsemeték és jegenyék. A képek vagy tavasziak, vagy ősziek-téliek, de sohasem nyáriak. Az okkeres-barnás színvilágot a feketével készült nyomatok tagolják. Itt is megjelennek a fent említett felhőszerű foltok, afféle fekvő ellipszisek, olykor jelezve, hogy a fák mégiscsak az égig nőnek, máskor meg ezekből nőnek ki a fák. A képeket szomorkás, lírai hangulat üli meg. A kikelet halovány reménye és az elmúlás tükröződik rajtuk. A legdrámaibbak és a legszebb rajzúak a fekete képek, ezeken egy papírra több nyomat is készült, a kép a következő kövön, azaz nyomaton folytatódik, mintha a hatalmas fa nem is férne egy képre, csak egymás fölé tett részleteiben lenne ábrázolható.
![](/app/archive-pictures/2005_3_6/pic3.jpg)
Az őszi szántóföld mellett pattogó pöttyös labda elég abszurd látvány, különösen, amikor a közelben gazt égető asszony először tűnik fel, a labda abbahagyja a pattogást és kissé „megijedve” a földön gurulgat. „Aggodalma” azonban felesleges, ügyet sem vet rá senki. Pedig időnként olyan magasra is felugrik, hogy kiszalad a képből, de mind hiába. Mivel nem akad játszótársa, pontosabban nem akad ember, aki rendeltetésszerűen használná, magát elunván végül kigurul a képből. A vetítéssel szemközti falon egy férfi áll portája előtt, afféle klasszikus portré, melynek megvilágítását egy alkalmilag odatolt székre felerősített asztali lámpa biztosítja (buhera). Ám ahogyan a születésnapot ünneplő családot ábrázoló képen, itt is van valami nagyon zavaró: a filmen pattogó labdát a férfi kezében tartja (nem a háttérben ülő gyerekei játszanak vele), mint attribútumot vagy különleges vagyontárgyat, holott nem sok köze van hozzá. Mi ez a labda tehát? Glóbusz? Különleges kincs, hisz magától is mozog? Közelben leszállt ufó?
![](/app/archive-pictures/2005_3_6/bukta_imre_lajcsi_a__kapuban.jpg)
Nagy Ildikó írta, hogy Bukta művein minden metamorfózison megy át. Gyakran a feje tetejére állítja a világot, néha szó szerint, mint 1986-os Láb-beli dolgok című performanszán, ahol lábánál fogva felakasztva, gumicsizmában, gyökérrel felfelé lógó facsemetével foglalkozik. A most kiállított litográfiákon épp a kertész hiányzik, ezét érezzük, hogy rettenetes magány árad a képekről, ahogyan a labda sem talál társra. Valljuk be, naiv elképzelés is volt részéről, hisz a parasztember, ha kimegy a földjére, nem játszani indul, hanem dolgozni. Kapára, vasvillára van szüksége, nem labdára. A labda „beállhat a képbe”, együtt pózolhat gazdájával, de pattognia továbbra is magában kell.