Hogyan válhat a századelő társasági rovata bizonyító erejű dokumentummá egy műtárgydatálási kérdésben? Hogyan ötvözi egyetlen, bár impozáns méretű műtárgy az elmúlt korok ötvösművészetének és zománcdivatjának legkülönbözőbb technikáit? Szilágyi Veronika tárgyrestaurátort az Iparművészeti Múzeum egyik legszebb historizáló-eklektikus ötvöstárgya, az újonnan restaurált Gundel-tál történetéről és titkairól faggatjuk.

Szikra Renáta: A Gundel-tál volt az első komolyabb restaurátori munkád. Gyakran előfordul, hogy végzős restaurátor hallgatókra bíznak ilyen reprezentatív darabot?

Szilágyi Veronika: Valóban ez az eddigi legnagyobb és legösszetettebb megbízásom, mondhatjuk mestermunkának is, hiszen a Gundel-tál restaurálása a sikeresen megvédett diplomamunkám. Tárgyrestaurátorként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen; ez a szak kicsit szeparáltan működik, bár órákra bejárunk az egyetemre, sokkal szorosabb kapcsolatban vagyunk a Nemzeti Múzeummal és az Iparművészeti Múzeummal. Két és fél évet önkéntesként is dolgoztam a két múzeum ötvös osztályán, így volt időm alaposan megismerni a gyűjteményeket. Gyakorlati feladatokat kaptam már korábban is, kisebb régészeti anyagok tisztítását, idővel a kiegészítését és restaurálását is rám bízták, de az, hogy diplomamunkának választhattam a Gundel-tál restaurálását és megkaptam rá az engedélyt, az a különleges bizalom jele volt. Hogy rám bíztak egy ilyen fantasztikus műtárgyat, amit egyébként ki sem engedtek a múzeum falain kívülre. Korábban nem volt még szétszerelve sem, az első alapos állapotfelmérést is én végeztem.

A Gundel-tálat ékszer szépségű zománcberakások díszítik. De mit jelent maga a fogalom? Miért rekeszzománc a neve?

Nagyon ősi technikáról van szó, már az egyiptomiak is használtak hasonlót, bár akkoriban még csak a megőrölt üvegpasztát keverték össze ragasztóanyaggal és azt simították be a kis mélyedésként kialakított rekeszbe. Ezek többnyire ékszerek voltak. A rómaiak sem olvasztották még az üveget, kisebb-nagyobb darabokkal készítettek üvegberakást. A rekeszzománc első igazi fénykora a Bizánci Birodalom idejére tehető, és az általuk használt technika a következő ezer évben sem sokat változott. A hordozóanyag kialakítása alapján különböztethetünk meg egyes fajtákat, ilyen például a süllyesztett vagy maratott zománc.

De hogyan kerül a zománc a rekeszbe? Az már nem üvegpaszta?

A zománc is üvegalapú szilikát, amit fém-oxidokkal színeznek és különböző anyagokkal olvaszthatóbbá tesznek. A megolvasztott zománcmasszát vízbe vagy vízzel hűtött öntöttvas tálcákra öntik, amitől kisebb szemcsékre esik szét. De a zománc előkészítése ma is komoly fizikai munka, én is mozsárban porítom, ami jó sokáig tart. Utána vízzel sűrű masszává keverem, és úgy simítom a rekeszbe, ami arany, ezüst vagy réz, illetve ezek ötvözetei lehet, mert a zománc csak ezekhez a fémekhez tapad. Égetés előtt ki kell szárítani, különben a 750–850 fokos kemencében a forró víz miatt kirobban a rekeszből. Csak pár percet tölt a kemencében, de hűtés után újabb színes zománcréteget lehet rátölteni vagy akár ráfesteni.

 
A híres limoges-i zománc is rekeszzománc?

Igen, már a 12. században készítettek beágyazott zománcot. Nálunk a tatárjárás után terjedt el, amikor lerabolták az országot és pótolni kellett például a liturgikus tárgyakat. Akkor kiváló zománcozott ötvösmunkák kerültek Nyugat-Európából hozzánk. A technika kicsit eltér a bizáncitól, a limoges-i munkák maratott, vésett réz- vagy bronzalapra készültek, a bemaratások képeznek rekeszeket, azokba tették a zománcot vagy áttetsző üvegréteget, aztán a bevésett vonalakat újra megrajzolták és kiszínezték, az üvegfestéshez hasonlóan. A 15. századra elterjedt festett zománcot nevezik hagyományosan limoges-i zománcnak. Magyarországon nemcsak ez a technika, hanem a sodronyzománc is nagyon népszerű volt már a gótika korában. Itáliából, olasz mesterek közvetítésével került hozzánk a filigrán fémfonatokkal, sodratokkal keretezett zománclapocskák divatja. Főként Erdély területén készültek liturgikus tárgyak, ereklyetartók, kelyhek és keresztek, de világi ékszerek, boglárok is belőle. A 16–17. században ezt nevezték aztán „magyar zománcnak”, amit pedig még felülfestéssel is díszítettek, az lett az úgynevezett „erdélyi zománc”. A zománc népszerűsége többé- kevésbé a 20. századig megmaradt, gondoljunk csak a fantasztikus szecessziós ékszerekre, Tarján Huber Oszkár, Hibján Samu függőire. Még az art deco is épít a modern vonalú fémfoglalat és a mély tüzű zománcok kontrasztjára, de aztán lassan elfelejtődik a technika. A második világháború után nem is oktatták nálunk, az ötvenes évek végén fedezték fel újra a fémművesek, akik 1958-ban megalakították saját szervezetüket, az „Ötvös Stúdiót”, ők alkalmazták díszítőanyagként megint a zománcot, az alapítók közül most csak Péri József, Kertész Géza és Engelsz József nevét emelném ki. A hatvanas években a gyárak (Bonyhád, Lampart Zománcipari Művek) is érdeklődni kezdtek a zománc mint díszítőtechnika iránt, szimpóziumokat is rendeztek. 1975-től működik a Kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelep, ahol többek között Ötvös Nagy Ferenc, Kátai Mihály, Turi Endre, Kovács Erzsébet, Zoltán Győző, Sisa József, Gyöngy Enikő hoztak létre főleg festett zománc technikával új stílusú műveket. De művészi tűzzománc ékszereket készít például a Freywille cég is.

A historizáló-eklektikus Gundel-tál zománcdíszítése miben különleges? Fellelhetők az említett zománc- technikák rajta?

A 19. században mindenfajta zománctechnikát alkalmaztak az ötvöstárgyakon, de ezek sosem voltak hangsúlyos elemei a kompozíciónak, nem úgy, mint az eklektikus stílusú Gundel-tál esetében, amely több korszak zománctechnikáját is feleleveníti, a már említett „magyar zománc” mellett olyan régi ötvöstechnikákat is, mint amilyen a gótika ötvösművészetéből ismert bőrtűs filigrán. Ez a technika ismétlődő geometrikus rekeszek sorával tölti ki a hátteret, amit a rekesz közepére és a sodronyok találkozási pontjaira helyezett apró golyók díszítenek. Különösen izgalmas felfedezés volt, amikor mikroszkópos vizsgálat során észrevettem, hogy ezek valójában már nem kézzel készült filigránmezők, hanem a 19. században gyakran használt sokszorosító eljárással, galvanoplasztikával készültek, feltehetően egy az eredetiről vett gipszminta alapján! Ez ahhoz hasonló megoldás, mint amikor a historizáló építészet a különböző korok stílusjegyeit korszerű technikai megoldásokkal ötvözi.

Mit lehet tudni a tál történetéről?

Egy mára elfeledett, 19. század elején alapított ötvöscég, Albert Bachruch műhelyében készült. Amikor a tál született, akkor már fia, Károly vezette az üzletet, aki a század végére a kis ötvösműhelyt Bachruch Ezüstárugyár néven prosperáló üzletté alakította. A Királyi Pál utcai bérházuk alsó szintjén volt a bemutatóterem, a felsőbb szinten pedig a műhelyek. 1935-ig volt a Bachruch család kezében, azután eladták az üzletet, de a márkanevet megtartotta az új tulajdonos is. Mivel a házat a második világháborúban bombatalálat érte, gyakorlatilag minden a gyártásra vonatkozó dokumentáció, beleértve a terveket, rajzokat és a teljes berendezést is, odaveszett. A Bachruch cég többnyire ezüst asztalneműt, nagyobb szervizeket készített, de különleges megrendelései is akadtak, ilyen volt a Gundel-tál is.

Milyen alkalomból készült, kinek szánták?

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnökének, Lánczy Leónak (1852–1921) készítették abból az alkalomból, hogy 25 éve töltötte be a bank elnöki tisztét. Ugyanekkor dolgoztak egy másik darabon is, a Weisz Fülöp (1859–1942) igazgató szintén negyedszázados jubileumára szánt ezüst szoborcsoporton, amely pedig a négylovas fogatán vágtató diadalmas Merkúrt ábrázolta. A Merkúr szoborcsoport további sorsáról azonban semmit sem tudunk, míg a Lánczy számára készült tál, erősen átalakított formában ugyan, de túlélte a történelem viszontagságait.

Mert ezek szerint nem így nézett ki eredetileg?

Nem bizony, de erre csak a felmérés során derült fény. Öt karmos lábon álló öblös tálról van szó, arra épül rá a többi díszítmény, de ezek nem ugyanazok, mint amelyek az eredeti megrendelésre készültek. Az állapotfelmérés során csak úgy a telefonommal bevilágítva lefényképeztem a tál alját is. Mérete miatt sem nagyon forgatták eddig, mivel mindenhol máshol is volt rajta fémjel és A. Bachruch mesterjegye. Kiderült azonban, hogy az aljába bevésték a tál készítésének évét római számokkal, de hibásan írva. MCXXXXVII, azaz 1147 szerepel rajta a lehetséges MDCCCCVII helyett, ami a sokkal valószínűbb 1907-es dátum lehetne, amire Pandur Ildikó gondolt először. A múzeum művészettörténész kutatója, Serfőző Szabolcs az 1907-es sajtóanyagot átnézve bukkant rá a Pesti Hírlap 1907. február 17-i számára, amely a bank éves közgyűléséről tudósít, és nemcsak megemlíti, de részletes leírást is közöl Bachruch mesterművéről (lásd keretes írásunkat), de a Vasárnapi Újságban is megjelent egy képes cikk a tálról és a Merkúr szoborcsoportról, mivel mindkét mű szerepelt az 1907-es Pécsi Országos Kiállításon. Átnézte az Iparművészeti Múzeum archívumát is, és ráakadt egy az 1910 körüli évekből származó üvegnegatívra, amely a tálat még eredeti formájában, nem az ötkarú gyertyatartóval, hanem egy kör alaprajzú oszlopos kis építménnyel, úgynevezett tempiettóval a közepén ábrázolja, amelyen a kereskedelem és az ipar különböző ágait szimbolizáló alakok szerepelnek. Az üvegnegatív elrepedt ugyan, de még az apró részletek is jól kivehetők rajta, ez nagy felfedezés volt.

Mikor került rá a gyertyatartó? Kapcsolatban van esetleg a tulajdonosváltással, azaz a tál el/átnevezésével?

A tál Gundel János (1844–1915) tulajdonába került, de nem tudjuk pontosan, mikor, és azt sem, hogy vajon miért vált meg tőle Lánczy. Gundel az éttermébe szánta különleges asztaldísznek, logikusnak tűnt, hogy a bankéletre vonatkozó allegorikus felépítmény helyett praktikusabb kiegészítőt válasszon. Gundel a gyertyatartó mellett döntött, de azt is az eredeti gyártótól, azaz a Bachruch cégtől rendelte meg. A tempietto további sorsáról sajnos semmit sem tudunk, de a kereskedelem és az ipar egyes ágait jelképező puttók, kezükben bányászkalapáccsal, fogaskerékkel, evezővel és szárnyas vasúti kerékkel továbbra is ott ülnek a balusztrád körül. Hogy a díszes gyertyatartóval felszerelt tálat használatba is vették, arról többek között a szétszerelésekor talált rengeteg tűlevél tanúskodik: karácsony táján minden bizonnyal az asztal éke lehetett. A Gundel-tál az étterem államosítása után került az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe.

A finom szobrászi részletek, díszes balusztrád, filigrános gömbdíszek, ragyogó zománcvirágok mellett drágakövek és gyöngyök százai díszítik a tálat. Ezeket is pótolni kellett?

Nagyon sokat közülük. Ennél a tárgynál a múzeum szerencsére úgy döntött, hogy a gyakoribb üveg- vagy műanyag pótlás helyett ennél a tárgynál minden hiányzó követ az eredetinek megfelelő valódi drágakővel vagy féldrágakővel pótolhatunk, tehát smaragddal, almandinnal és igazgyönggyel.

Mi volt számodra a legizgalmasabb mozzanat a restaurálás folyamatában? A zománcrészek pótlása?

Nagyon szép virágos boglársor díszíti a tálat, nem is beszélve a kobaltkék kagylóforma medencékről… A legszebb tényleg a zománcpótlás volt, a legnehezebb viszont a filigrános gömbdísz rekonstrukciója, amiből az egyik teljesen hiányzott. A zománchiányok kiegészítésére egy új módszert is kikísérleteztem. (Ennek részleteiről lásd keretes írásunkat.) A legizgalmasabb momentum a kísérletezésen túl viszont a tál szétszerelése volt. Ránézésre annyira egyben van, hogy senki meg nem mondaná, hogy gyakorlatilag atomjaira szedhető. Le is fotóztam, hogyan épülnek egymásra a bonyolultabb díszítmények rétegei. A foglalatok aljára egy menetes szár van forrasztva, amit át lehet vezetni a zománcozott díszeken, alul pedig menetes anyával vannak összefogva, de ezt a tál alján nem látja senki. Ez nagyon megkönnyítette a hatalmas tárgy javítását, mert azért írjuk le, hogy a tál átmérője 83 cm, a súlya pedig kb. 30 kg.

A Gundel-tál restaurálása az Iparművészeti Múzeum Baráti Körének támogatásával valósulhatott meg. A tál a Magyar Nemzeti Múzeum Megmentett műkincsek című kiállításán látható 2016. szeptember 25-ig. 

A zománchiányok kiegészítése, minden szépsége dacára komoly kihívást jelentett. Külföldön általában kerülik a kiegészítést, de a hazai restaurátorok kísérleteznek különféle anyagokkal, a hiányt ugyanis nem lehet új zománccal kitölteni, beégetni és ezáltal újrazománcozni, mert azzal elveszne az eredeti készítéstechnikai információ. Ezért általában színezett műanyagokkal dolgoznak a szakemberek, amelyek ugyan tartósak, de nehezen eltávolíthatók. Ráadásul ahogy öregszik az anyag, színét veszti vagy töredezetté válik. Mivel én valódi zománckiegészítést akartam használni, kísérletezni kezdtem. Minthogy égetéssel nem lehet, a felületbe ragasztására igyekeztem megfelelő technikát kitalálni. A hiányokról szilikongyurmával negatívot vettem, azokról formakészítő gipsszel szintén mintát vettem, és azokba a mintákba finomra tört zománcport helyeztem. A kemencében kiégetett kiegészítéseket a formáról levéve a hiányokba helyeztem, Paraloid B72 (etil-metakrilát kopolimer) 30%-os oldatával ragasztva a helyükre őket. Az új részeket néhol porcelánfestékkel felülfestettem. Egyes helyeken ez a kísérleti módszer nehezen kivitelezhetőnek tűnt, így van olyan hiány, amelyet úgy pótoltam, hogy az előbb említett ragasztóba finomra tört zománcport kevertem és a felületbe töltöttem. A módszer továbbfejlesztésén és tökéletesítésén most is dolgozom.

Labor improbus omnia vincit, azaz „A kitartó munka mindent legyőz” a jelmondata annak a kecses elefántcsont nőalaknak, amely valamikor a kereskedelem allegóriájaként a ma Gundel-tál néven ismert historizáló-eklektikus stílusú dísztál közepét díszítette. A tál eredeti kialakítását egy archív üvegnegatív fényképfelvételről ismerjük, amely az Iparművészeti Múzeum Adattárában maradt fenn, törött állapotban. A tál átadásának eseményéről a Pesti Hírlap tudósított, a legapróbb részletekre is kitérő, szakszerű leírást adva a különleges ajándékról.

„Este nyújtották át a Pesti M. Kereskedelmi bank igazgatói elnöküknek, Lánczy Leónak a maguk ajándékát, Bachruchnak egy mesterművét, mely úgy arányainál, valamint a ritka ízléssel párosult kivitelénél fogva valóban fejedelmi emlékmű. A kereskedelem allegorizált női alakja trónol egy kupolás templomban, környezve a kereskedelmet és ipart ábrázoló alakokkal. A templom egy 5 kagyló alakú mélyedésekkel kiképzett plateau-n épült fel, melyet filigrán zománcozott keret vesz körül. A keret átmérője 1 méter, a templom magassága 60 centiméter, a műtárgy súlya 30 kg. Művészi finomságait nehéz leírni. A szobormű a műtárgy főalakja elefántcsontból és nemes zománcból való, a Merkur-szárnyak, a fej és nyakdísz gyémántokkal van befoglalva, a ruha gyöngyökkel szegélyezve. Az alak finom profilja az ünnepelt feleségének vonásaira emlékeztet. Öt kristályoszlop tartja a galambtojás nagyságú smaragddal koronázott kupolát, melynek áttetsző zománcán át rózsaszínű élénk fény szűrődik át, megelevenítvén a főalak nemes vonásait. Az 5 kagyló régi lapis-lazuli színű rekeszes zománccal van kitöltve és ezüst inkrustációval díszítve, az ezt övező nagy keret régi magyar boglárokkal, drágakövekkel, és igazgyöngyökkel ellátva. A műtárgy majdnem byzantinikus gazdagsága dacára, minden ízében Bachruch finoman tompító műízlését tükrözteti vissza, amely a magyar ötvös-iparnak egy újabb remekét alkotta.”

(A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank éves közgyűléséről megjelent tudósítás részlete a Pesti Hírlap 1907. február 17-i számában)