A magyar származású dr. Gyugyi László a budapesti Műszaki Egyetemen végzett villamosmérnökként, majd 1956 után külföldi egyetemeken tanult tovább. A műszaki képzettség mellé a tudományok mestere és a filozófia doktora fokozatokat is megszerezte, majd mérnökként dolgozott, először Angliában, aztán az Egyesült Államokban, Pittsburghben. Évtizedekig volt a Westinghouse nevű kutatási, fejlesztési cég stratégiai kutatásainak vezetője. Nevéhez 78 amerikai szabadalom, ötvennél több szakmai publikáció és két könyv megírása fűződik. A Zsolnay-kerámiákat az 1970-es évek elejétől kezdte felkutatni, s az évek során nagyszabásúvá bővült gyűjtemény 2002-ben részt vett az Iparművészeti Múzeum és a Pécsi Zsolnay Múzeum által New Yorkban szervezett Zsolnay-kiállításon, most pedig a New York-i magyar kulturális évad keretében rendeztek bemutatót 167 darabjából a Forbes Magazin galériájában.

Mi a tapasztalata, külföldi gyűjtők mennyire érdeklődnek a Zsolnay-tárgyak iránt?
A nem Magyarországon élő Zsolnay-gyűjtőket három kategóriába tudom sorolni: egyrészt vannak azok, akiknek valamilyen kapcsolatuk van Magyarországgal; ez lehet családi kötődés vagy csak egyszerűen az életük úgy hozta, hogy valamilyen okból közel kerültek a magyar kultúrához. Őket a világ minden országában megtalálni, meglepő számban. Többnyire lelkes gyűjtők anyagi lehetőségeik határain belül. A második csoportba azok tartoznak, akik ugyan külföldiek, de megszerették vagy üzleti befektetésként gyűjtötték, illetve gyűjtik a Zsolnay-tárgyakat. Kevesebben vannak, de anyagi helyzetük általában igen jó. Létezik egy harmadik csoport is, akik általánosabb körben gyűjtenek, például európai kerámiát vagy még inkább az art nouveau tárgykultúra darabjait, amely átfoghat üvegtárgyakat, kerámiát és egyéb dísztárgyakat is, és ezekben a kategóriákban szerepelnek a Zsolnay-tárgyak is. Jelentős vásárlóerőt képviselnek, és különösen az art nouveau gyűjtők esetében erősen befolyásolják az antik kereskedelmet. Tudom, hogy az ilyen gyűjteményekben sok szecessziós Zsolnay-csúcsdarab található.

Ön elsősorban Magyarországon vagy a külföldi műkereskedelemben vásárolt?
Gyűjteményem kb. kilencven százalékát külföldön vásároltam. Ennek fő oka az volt, hogy a Zsolnay cég a legjobb darabjait hírnevének megteremtése és az exportpiac megszerzése érdekében külföldre küldte. Munkámmal kapcsolatban és családi viszonyaim következtében gyakran utaztam Európa és Amerika nagyobb városaiba: Párizsba, Londonba, Bécsbe, New Yorkba, Philadelphiába, Chicagóba, Los Angelesbe, San Franciscóba, Miamiba stb. E városok a korabeli világkiállítások helyszínei és/vagy a Zsolnay-gyár fő exportcélpontjai voltak, ahol ma is intenzív a régiségkereskedelem. Az évek során jó néhányszor tudtam kiemelkedő Zsolnay-tárgyakat vásárolni ezeken a fő lelőhelyeken. Magyarországon akkoriban, amikor gyűjteményem alapdarabjait beszereztem, viszonylag kevés kiváló minőségű szecessziós tárgy volt a kereskedelemben. És nemcsak a Zsolnay cég exportpolitikája miatt. A szecessziós stílus megjelenését a korabeli magyar polgárság vegyes érzelmekkel fogadta, és az art deco, majd az első világháborút követő óriási változások miatt ezek a díszes edények gyorsan feledésbe merültek. Még a Zsolnay családi gyűjteményekben is alig maradt – különböző okokból kifolyólag – szecessziós tárgy. Így az ezekből, valamint az 1920-as években még összegyűjthető tárgyakból létrehozott Zsolnay-múzeum anyagába viszonylag kevés szecessziós tárgy került. Ráadásul a második világháborút követő évek szecessziós reneszánszából Magyarország kimaradt az akkori rendszer szecesszióellenes álláspontja miatt. A második világháborút túlélt néhány hazai szecessziós tárgy száma tehát tovább apadt.

Elégedett volt-e a kiállítással? Megfelelőnek tartotta-e a helyszínt és az installációt? Milyen visszhangok érkeztek önhöz ezzel kapcsolatban?
Kezdetben aggódtam a kiállítási viszonyok (főleg a világítás) miatt, de végül a Forbes személyzetének közreműködésével sikerült a problémák nagy részét megoldani, és a kiállítás rendkívül sikeres lett. A Forbes Galéria termeinek érdekes láncolata határozta meg az elrendezést. A fő kiállítótér, az ún. „Jewelry (Ékszer) Gallery” lett, ezt a most élő Forbes testvérek édesapja hozta létre világhírű Fabergé-tojás-gyűjteményének bemutatására. Ez a banki páncélteremre emlékeztető helyiség a falba beépített (és a valamikor egy vagy néhány Fabergé-tojást befogadó) kiállító kabinetekkel misztikus alaphangulatot biztosított a nagyon szép egyedi Zsolnay-darabokhoz is. Például Apáti-Abt Sándor Luna című mellszobrához, amit általában elbűvölten, hosszú percekig mozdulatlanul állva bámultak a látogatók. A kisméretű tárgyak csoportja is nagyon jól érvényesült. Körülbelül a tárgyak fele került ebbe a helyiségbe. A másik részt az úgynevezett „Carrere and Hastings Gallery”-ben installáltuk vitrinekben, amelyek kiválóan alkalmasak voltak nagyobb csoportok (mint például a tulipánkelyhek) drámai bemutatására. Nagyon sok dicséretet kaptunk szakértőktől. New York art nouveau galériáinak vezetői éppúgy le voltak nyűgözve, mint a nagyközönség.

Pécs városának ajánlotta fel a gyűjteményt, pontosabban egy magánszemély megvásárolta a város részére. Miért döntött úgy, hogy megválik ettől a rendkívüli kollekciótól?
Hetvenhat éves vagyok és családi viszonyaim (a fiam négy gyermekkel San Francisco közelében él egy erősen földrengéses zónában) nem alkalmasak a gyűjtemény további megtartására. Emellett tisztában vagyok a gyűjtemény jelentőségével és az azzal járó felelősséggel is. Mai ismereteink alapján a kollekció nemzetközileg elismert szecessziós része megbonthatatlan egységként és a legteljesebben képviseli a huszadik század kezdetére a nemzetközi élvonalba tört Zsolnay-gyár és a kerámia területén a magyar iparművészet világszinten elismert alkotásait. Ezért kezdettől fogva az volt a vágyam, hogy a gyűjtemény hozzáértő kezekbe és biztonságos helyre kerüljön, ahol megértik jelentőségét, szeretik és tisztelik darabjait. Mivel a gyűjteményben vannak egyedülálló alkotások és jó néhány tárgy, amelyekből nem ismert másodpéldány (vagy a múltban feltűnt esetleges másodpéldányok a felfedezésük után a világ különböző országaiban ismét nyomtalanul eltűntek), különösen fontosnak tartottam, hogy a gyűjtemény a szakemberek és a közönség számára állandó kiállításon legyen elérhető. Mindezek alapján szinte automatikusan jött az a konklúzió, hogy a gyűjteménynek vissza kellene kerülnie Magyarországra. Ez a gondolat nagyon megtetszett, hiszen a gyűjtemény tárgyai innen indultak világhódító útjukra több mint száz évvel ezelőtt, és a világ tiszteletének és elismerésének megszerzése után ide kellene visszatérniük állandó megőrzésre, itt kellene bemutatnunk a magyar és külföldi közönségnek a külföldi szakemberek és műkereskedelem által nagyra értékelt gyűjteményt. Tasnádi Péter, a nemrégiben elhunyt pécsi polgármester meghívott az Európa Kulturális Fővárosa 2010 Program keretében tervezett Zsolnay-kiállítással kapcsolatos megbeszélésre. Az volt az eredeti elképzelésem, hogy a kollekció kerüljön Pécs város tulajdonába. Figyelembe véve azt a felelősséget is, amivel az Amerikában élő családomnak tartozom, felajánlottam, hogy a gyűjteményt átadom a városnak a tőlem független magyar vagy külföldi szakemberek által meghatározott kereskedelmi érték feléért, ám olyan feltétellel, amely megtiltja a gyűjtemény eladását és kötelezi a várost időhatár nélküli állandó kiállítás létrehozására.
Az idő múlásával azonban egyértelművé vált, hogy a nyilvánvaló jó szándék mellett is túl optimistán ítéltem meg e hatalmas gyűjtemény intézményi elhelyezésének lehetőségeit. Megoldandó problémát jelentett részint a sok irányban fejlődő város anyagi helyzete, részint pedig a gyűjtemény kívánt sorsának jövőbeli jogi biztosítása. Nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét probléma megoldása egyének és intézmények közötti szerződéses megállapodásokhoz vezetnek. Azonban magyar és külföldi példák kétségtelenül mutatták, hogy egy gyűjtemény esztétikai és/vagy pénzbeli magas értéke nem automatikusan biztosítja intézményes megbecsülését. Az intézmények, múzeumok anyagi helyzete, vezetőségváltozása vagy eltérő politikai szemlélete a szerződési kötelezettségek megszegéséhez, felbontásához vezethetnek, az új tulajdonosok kötelezettségvállalásainak jövőbeli teljesítésére nincs garancia. Megbízható jogi vélemények alapján, a legprecízebben megírt, legszigorúbb szankciókkal védett szerződés megszegése esetén is évekig elhúzódó perre lehetne számítani, bizonytalan kimenettel, tetemes ügyvédi költségekkel. (Az én esetemben ezt a helyzetet lényegesen komplikálná, hogy örököseim Amerikában élnének magyar nyelvtudás, jogi és egyéb viszonyok ismerete nélkül.) Az igazság az, hogy ezekre a problémákra nincs tökéletes megoldás. Ritkán van olyan hatalmas magánvagyon, amivel alapítványt lehet létrehozni és így biztosítani a gyűjtemény időhatár nélküli kiállításához és szakszerű fenntartásához szükséges költségeket. Ezért az utóbbi évben több megoldásról is tárgyaltunk a várossal, és ezek egyike el is jutott a szerződéses megállapodásig, de a megvalósítás megakadt éppen a fent említett kötelezettségvállalási probléma korai feltűnése miatt. Így a kérdésnek csak az első része az, ami a továbbiakban is áll és rajtam múlik; ennek valamilyen formában történő kivitelezésében még mindig reménykedem. Ha sikerül, akkor a jövőre vonatkozóan pedig bízom abban, hogy Pécs lakossága, amelynek szoros kapcsolata a Zsolnay-gyárral közel 150 évre tekint vissza, és amelynek tagjai generációk óta dolgoztak a gyárban és alkották ezeket a világ által csodált darabokat, büszkék lesznek erre a – a saját elődeik által alkotott – gyűjteményre, és mindent meg fognak tenni, hogy az állandó kiállítás formájában Pécsett maradhasson.

Egy nem létező pécsi Zsolnay Múzeum kronológiája

2005. október: Pécsnek ítélik oda az Európa Kulturális Fővárosa címet 2010-re. A Határtalan város című pályázatban fontos szerepet játszik a szlömösödő Zsolnay-gyártelep kulturális negyeddé alakítása.

2006:  A kilencvenes években részvénytársasággá átalakult, privatizált, államilag felvásárolt, szétszabdalt, majd összeolvasztott Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. ingyen átkerül az ÁPV Zrt.-től a pécsi önkormányzat tulajdonába. A gyár után régóta ácsingózó város átvállalja a másfél milliárdos hitelállományt is. Közben a győztes EKF-projektet kitaláló számos civil értelmiségi távozik az év során, ettől kezdve folyamatosak a botrányok, a vezetőcserék, a csúszó és elmaradó beruházások.

2006. december:  Bemutatják Pécsett a neves amerikai Zsolnay-gyűjtő, Gyugyi László kollekciójából készült díszalbumot. A széles közönség először szerez tudomást Gyugyi hatalmas Zsolnay-gyűjteményéről.

2007. szeptember:  Gyugyi László a polgármester meghívására Pécsre érkezik, megcsodálja a Zsolnay-gyár területét, megfogalmazódik az ötlet, hogy páratlan gyűjteménye itt leljen otthonra.

2008. január:  Kiírják a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program Zsolnay Kulturális Negyed tervpályázatát. A tervek szerint a műemléki ipari környezetben helyet kap majd a pécsi egyetem több kara, planetárium, bábszínház, kortárs művészeti központ, kézművesboltok, kávézók, parkok és persze a Zsolnay-gyár történetét bemutató múzeum, mintabolt. A már felújított, ún. Sikorski Műteremházba Gyugyi László Zsolnay-gyűjteményét befogadó kiállítótereket terveznek. A pályázat nyertese az MCXVI Építészműterem.

2008. június:  Hivatalos megállapodás születik, hogy az Alexandra könyvkiadó pécsi tulajdonosa, Matyi Dezső a következő években részenként megvásárolja Gyugyi László kollekcióját, amit 2010-ben az önkormányzat saját költségén kiállít a Zsolnay Kulturális Negyedben.

2009. január:  A New York-i Forbes Galériában bemutatják Gyugyi László gyűjteményét.

2009. március:  Pécs meg szeretne szabadulni az ismét veszteséges Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.-től, mert nincs pénze arra, hogy kiköltöztesse a Kulturális Negyed területéről. A lehetséges vásárlók között van Matyi Dezső is, de végül minden jelentkező visszalép.

2009. június:  Óriási csúszással megkezdődik a gyártósorok átköltöztetése az ipartelep egyik sarkába, ami a felújítás megkezdésének alapfeltétele. A Gyugyi-gyűjtemény sorsa kérdéses.

A létező Zsolnay Múzeum

A Káptalan utca 2. alatt üzemelő mai Zsolnay Múzeum gyűjteményének a története messzire vezet vissza. Az eozinmáz mágusának, a világhírű gyáralapító Zsolnay Vilmosnak a fia, Zsolnay Miklós 1904-ben a Pécsi Városi Múzeumnak adományozta a cég kronológiába állított „díszműveinek” (dísztárgyak) egy nagyobb együttesét a polgármester kérésére. Majd a Zsolnay család 1928-ban alapított egy saját magánmúzeumot is a cég többezres kollekciójából a gyár területén álló műhely- és raktárhelyiségekben, Zsolnay Vilmos születésének századik évfordulóján. A két forrás a második világháború után egyesült, amikor 1948-ban államosították a Zsolnay-gyárat. Az ötvenes évek elejére a magánmúzeum és a Városi Múzeum anyaga végleg beleolvadt a megye újonnan megalakult mamutintézményébe, a Pécs–Baranyai Múzeumba (későbbi nevén: Janus Pannonius Múzeum). A JPM külön fiókmúzeumként üzemeltette a Zsolnay-gyűjteményt 1955-től kezdve a Káptalan utca 2.-es szám alatti, középkori házban, a hazai és a külföldi turisták nagy örömére. A legrégebbi pécsi házban lévő, népszerű kiállítóhelyet 2005 és 2007 között pályázati pénzből felújították. (Az új belső kialakítás tökéletesen megfelel az Európai Kulturális Főváros-projekt nemzetközi elvárásainak – talán mert semmi köze nem volt hozzá, javarészt állami, kisebbrészt önkormányzati pénzből valósult meg.) A földszinti kiállítóhelyiségekben nyomon követhető az építészeti kerámia története, vagyis a nagy találmány, a pirogránit fejlődése. Az emeleten láthatók a Zsolnay-emlékszoba családtörténeti ereklyéi és azok a különleges, művészi értékű termékek, amelyek az 1870-es évektől az államosításig terjedő időszakban készültek, a korai, népies korsóktól kezdve az irizáló fényű, eozin díszedényekig és a két világháború közötti porcelán plasztikákig.

(Forrás: Hárs Éva: A Zsolnay Múzeum története. In: Pécsi Szemle 2007/3.)

A „Luna” mellszobor vétele

Az 1980-as években egy alkalommal hirdetést adtam fel, amelyben Zsolnay-tárgyakat kerestem. Egy kicsiny, néhány tucatnyi lakosú nebraskai településről írt levelet egy férfi. Azt kérdezte, tudnék-e mondani valamit egy kerámia mellszoborról, amit ajándékba kapott. Ahogy a tárgyat leírta, rögtön tudtam, hogy egy ritka kivitelű, Abt által modellezett Lunáról van szó. Meg is mondtam neki rögtön, hogy a szobor álmodozó fiatal nőt ábrázol holdfénybe burkolózva. Allegorikus ábrázolás a szobor, a Holdat az istennő személyesíti meg. A magyarázaton felháborodott, mondván, hogy ilyen erős mellkasú nőt ő még nem látott, és a szobor nyilvánvalóan férfi harcost ábrázol szimbolikusan ökörszarvakkal az ókori időkből. Amikor megtudtam, hogy az illető amerikai dísz üvegtárgyakat gyűjt, megkérdeztem, eladná-e a mellszobrot. Válasza az volt, hogy egyelőre nem, mert este lefekvés után szereti az ágyából nézegetni. Rövidre fogva a történetet, négy éven át tartó rendszeres levelezésbe, számos telefonbeszélgetésbe került, amíg végre eldöntötte, hogy a darabtól megválik, mert pénzre van szüksége egy számára fontos Tiffany váza megvételéhez. (Megjegyzem, hogy a négy év alatt nem sikerült meggyőznöm, hogy a szobor nem egy harcost ábrázol, annak ellenére, hogy egy publikált Luna-tervrajz másolatát is elküldtem neki.)

Mint mindenhez, a gyűjtéshez is kell szerencse

A gyűjtés egyik legizgalmasabb része a felfedezés öröme. Néhanapján a szerencse rámosolyog a gyűjtőre, és váratlanul megduplázza a felfedezés örömét. Ez történt a pipacsos váza megvételénél. Egy londoni látogatásom alkalmával az egyik art nouveau kereskedő, akivel régóta tartottam a kapcsolatot, jelezte, hogy nagyon szép Zsolnay-vázája van részemre, amelyet néhány nappal azelőtt vett a Phillips aukcióján. A kerámia még az aukciósháznál volt, ezért elmentem megnézni. Gyönyörű volt, azonnal megegyeztem a kereskedővel és már indultam volna a becsomagolt vázával, amikor utánam szólt az aukciósház alkalmazottja, hogy a tárgyhoz volt valami „papír” is, és hogy akarom-e. Egy levelet mutatott, amelyet az Arts and Crafts és art nouveau mozgalom egyik leghíresebb kereskedelmi vállalata, a Liberty & Co. Ltd. londoni üzlete írt 1909-ben bizonyos Mr. Welsford kérdésére válaszolva egy vázáról (amelyet feltehetően a cég az illető úrtól kívánt megvenni). A válasz lényege az volt, hogy „a kérdéses váza a magyar Zsolnay urak által készített figyelemre méltóan kiváló fémlüszter tárgy”. E levél nemcsak azért fontos, mert a stílusirányzatot meghatározó cégnek a szakértője ismerte és elismerte Zsolnay kiválóságát, hanem azért is, mert ez volt az első bizonyíték (az Iparművészeti Múzeumtól kapott információ alapján), hogy Zsolnaynak kapcsolata volt ezzel a nagynevű céggel. Ezt később alátámasztotta egy másik eset is, amikor találtam egy 1895-ben készült fémlüszter Zsolnay-vázát tényleges Liberty kereskedelmi címkével.