Budapest elestével immár semmi kétség nem maradt afelől, hogy a Vörös Hadsereg rövidesen megtisztítja Magyarországot a zöld és a barna szennytől. A nyugat felé menekülő Szálasi-kormány létének utolsó pillanatáig embereket végeztetett ki, hajszolta a zsidók erőltetett meneteit, rabolt, gyújtogatott. Az ország felszabadítása április első felében végre befejeződött, a II. világháború Magyarországon véget ért. A lakosság nagy árat fizetett érte: a Vörös Hadsereg súlyosan vegzálta a polgári lakosságot, tömeges nemi erőszakhullámot zúdított az országra, amelyet a női lakosság mintegy tíz százalékának el kellett szenvednie; polgári személyeket hurcolt tömegesen a Szovjetunióba, hadifogságnak becézett rabszolgamunkára. Ezek vitathatatlanul háborús bűncselekmények az akkori jog szerint is. Csakhogy a győztest nem szokás felelősségre vonni. "Vae victis" - a háború örök és első számú, bár civilizálatlan törvénye. E rémségek ellenére a háború lezárulásával a legnagyobb szörnyűség, a magyar zsidóság, cigányság, a békét akaró tisztességes katonatisztek lemészárlása véget ért.

 

A szövetséges hadseregek közvetlen célja nem a „felszabadítás" volt, s műveleteik nem a náci megsemmisítő táborok mielőbbi elérésére, a túlélők megmentésére irányultak. Lépéseiket a háború logikája, a német hadsereg megsemmisítése, tehát katonai jellegű megfontolások irányították. A hadtörténészek dolga annak eldöntése, hogy ha a táborok mielőbbi elérését is célul tűzik ki, hány emberrel kevesebb veszett volna oda.

 

 

A lényeg magyar szempontból az, hogy a táborokat túlélő magyar zsidók a németek kiűzése után természetesen nem térhettek azonnal haza, akármennyire szabadok lettek is. A leromlott állapotú, beteg embereket fel kellett készíteni a hazatérésre, ráadásul egy nehéz hazatérésre, hiszen Európa e részének közlekedési parkja úgyszólván teljesen megsemmisült, vagy használhatatlanná vált. A nagy távolságokból gyalogszerrel való hazatérés igen gyakori megoldás lett. A jobb-rosszabb körülmények között hazafelé vándorló túlélő magyar zsidók látszatra egyenlők voltak, valójában éppen hogy egzisztáló kiskereskedők és a nábobi gazdagságú bankárok bandukoltak egymás mellett, akik akkor még nem tudták, hogy magyar földre érve már nagyjából mindannyian egyformán szegények lesznek.

 

A budapesti gettóban megmaradt 69 ezer fővárosi zsidó 1945. január 18-ával megmenekült a megsemmisülés rémétől. A fővárosban és környékén bujkálok és bújtatottak csak február végén szállingózhattak elő. A szétzúzott város nekik sem nyújtott többet, vagy kevesebbet, mint azoknak, akik származásuknál fogva „szabadon" szenvedték el az eseményeket. Az anyagi javak általános pusztulását látva - a kortársak visszaemlékezései szerint - általános volt a kétkedés, hogy egyáltalán vissza térhet-e valaha az élet a romok közé. A főváros, s általában az ország kifosztottan, anyagi javak nélkül állt neki az újjáépítésnek. Az elhurcoltatás, vagy a harcok előtt meglévő tulajdonukat az emberek hiába keresték, hacsak az nem termőföld volt, vagy véletlenül épségben maradt bérház. Az ingóságok azonban eltűntek, azok is, amelyek a legbiztosabb helyeken voltak elrejtve, elhelyezve.

 

 

Hát ez az. Amiről szeretnénk világos értékelést adni. Szeretnénk, de a homály eloszlatása napjainkban lehetetlen. Arra ugyan van esély, hogy a kép a jövőben világosabbá váljék, teljesen kitisztulni azonban már sohasem fog. Hogy miért van ez így, arról ennek az írásnak a tervezett folytatásában lesz szó. Most tehát az olvasónak be kell érnie annyival, amit most tudunk: ez, ha töredéke is az egésznek, mégsem jelentéktelen. Arról a páratlan mértékű bankrablásról lesz szó, amelyet a hivatalos szovjet szervek Magyarországon, s a dolog természeténél fogva, érdemben Budapesten elkövettek.

 

A háború, a légiveszély igen sok embert rábírt arra, hogy értékeit a fővárosi nagybankok bomba- és tűzbiztos páncéltermeiben helyezze el. A banki tárolóhelyek fokozatosan, lassan töltődtek fel, korábban inkább a kisméretű, elkülönített páncélrekeszeket bérelték, ahol azonban műtárgyak nem fértek el. Hatalmas lökést kapott a bombabiztos helyekre való beszállítás 1942. szeptember 4. után; ezen a napon mintegy 30-40 szovjet bombázógép légitámadást intézett Budapest ellen. Az anyagi javak pusztulása először került megfogható közelségbe. Az elhelyezés formája az úgynevezett zártletét volt, mely ma már ismét létező banki szolgáltatás, fél évszázados szünet után. Ennek lényege az, hogy a pénzintézet helyet biztosít páncéltermében a letétnek, melyet a letevő pecsétjével zár le. A bank a zártletét tartalmát nem ellenőrzi, a letevő pedig arról szándéka szerint nyilatkozik, értékét csak tájékoztató jelleggel közli. Ezek az adatok rákerülnek a letétívre, de semmit nem garantálnak. Tekintettel az őrzés helyére, káreset lehetősége nem merül fel, legfeljebb vis maior esete, például földrengés, bibliai özönvíz, világvége. Az fel sem merült, hogy a letéthez bárki, akár a megszálló németek is, hozzányúlhatnak. E tekintetben még a nyilasok is fékezték magukat, s csupán azt kockáztatták meg, hogy a készpénzt és a készpénzzel egyenértékű tárgyakat - valuta, kötvény, részvény, arany, drágakő, kivéve a művészeti és történeti értékű dolgokat - a „legfőbb hadúr" rendeletére kiemelték, s azokat a Magyar Nemzeti Bank őrizetére bízták. A kezelés valóban e központi pénzintézmény dolga volt, s lényegében át is vészelte a világháborút. A fennmaradt ellenőrzési, letétfelnyitási jegyzőkönyvek azt bizonyítják, hogy a szemlét a bank szakemberei végezték, mindig a tulajdonos, vagy a megbízottja jelenlétében. Az is figyelemre méltó, hogy bár 1944 őszén a zsidó tulajdonosok természetesen nem lehettek jelen - minthogy a gettót el nem hagyhatták, ha bujkáltak, elő nem jöhettek; ha elhurcolták őket, nagy valószínűséggel már nem is éltek -, volt jogi képviselőjük, méghozzá mindig olyan, akit a nürnbergi faji törvények nem érintettek. Minden dokumentum azt bizonyítja, hogy valamennyi művészeti és történeti érték a helyén maradt, a rendeletet betű szerint betartották. A nem zsidó származású letétesek anyagaiból azonban nem vették ki a pénzt és a pénzt helyettesítő eszközöket sem. A Szálasi-kormánynak nem volt megfelelő ellenőrző apparátusa, s így nem tudtak hozzáférni a bankok saját értékeihez sem. Amit nyugat felé vittek, így is nagy értéket képviselt: az összegyűjtött zsidó tulajdon mellett a Magyar Nemzeti Bank nemesfémkészletét is elszállították. (Nem akarunk itt erre kitérni, de a zsidóságot már korábban kötelezték az otthon őrzött nemesfém és drágakő bevallására és beszolgáltatására.) A négy fővárosi nagy magánbank és a kisebb bankok azonban sikeresen elkerülték vagyonuk beszolgáltatását, s a németek és a velük harcoló magyar alakulatok megsemmisülése és menekülése után készen álltak az ország újjáépítésének legalább részbeni finanszírozására.

 

 

Ez azonban nem esett egybe a szovjet elképzelésekkel. S bár az orosz levéltárak közül éppen a kínos budapesti bankrablással kapcsolatos iratokat őrző moszkvai Gazdasági Levéltár anyaga még annyira sem kutatható, mint a többi - természetesen az érdemi állományok tekintetében szintén zárt -hely, néhány dokumentumot egy magyar levéltárosnak sikerült teljesen legálisan megtekintenie. Igaz, mindössze egyszer. Ez az orosz levéltárosi óvatlanság azonban világossá tette, hogy szovjet szakemberek, elsősorban Lazarev professzor, akinek könyvei közül egyiket másikat utóbb magyarra is lefordítottak s az egyetemi tankönyvül is szolgáltak, összeállították azon műkincsek listáját, melyeket a Szovjetunióba kívántak szállítani. Az elhelyezés eredeti szobája célja egy új Sztálin Múzeum feltöltése volt. Ez azonban tervezett formájában nem valósult meg, a rabolt anyag ilyenfajta közszemlére tétele a nyugati szövetségesek szemében lehetetlennek tűnt. A magyar múzeumokból elhurcolandó művek hozzávetőleges, első listáját ismerjük, olyan művek akadnak köztük, mint Giorgione Férfiképmása, Gentile Bellinitől Caterina Cornaro ciprusi királynő portréja a Szépművészeti Múzeumból, vagy - s ez felette kuriózus - Kostantinos Monomakhos koronája a Magyar Nemzeti Múzeumból, ez utóbbi „ószláv emlék" különleges megjelöléssel. Később a jegyzék nyilván finomodott és részletesebbé vált, ezekhez az iratokhoz azonban egyelőre nem lehet hozzáférni, feltéve, ha vannak. Amikor a szovjet katonaság előrenyomult, s Pest eleste csak napok kérdése volt, egy különleges osztag csatlakozott a Vörös Hadsereg egységeihez. Valójában ezek az emberek nem voltak katonák, hanem tiszti egyenruhába bújtatott, a bankokban őrzött anyagokat megítélni tudó szakemberek - bankárok, közgazdászok, szállítási szakemberek, művészettörténészek. A különítmény neve: Gazdasági Tiszti Bizottság, s a zsákmányolás végrehajtása volt a feladata. Ehhez természetesen igénybe vehették a katonai erőket; alacsonyabb beosztású tiszteket és közkatonákat a budapesti szovjet városparancsnokság bocsátott a rendelkezésükre. A harcoló csapatokat szorosan követték, s például Pest felszabadulását, tehát január 18-át követően már néhány napon belül megszállták a Duna-part közelében található pénzintézeteke, noha ezekre a részekre még tüzelhettek Budáról. A páncéltermekbe való bejutás nem volt könnyű dolog, tekintettel arra, hogy a személyzet vagy nem volt jelen, vagy nem volt képes a páncélajtók felnyitására. Ezekben az esetekben, ahogy a korabeli jelentések fogalmazzák, a nyitásra „erőművi úton" került sor. Magyarán szólva, felrobbantották a bejáratokat. Ezek után következett az ott őrzött anyagok felmérése, csomagolása és elszállítása, amely módszeresen, minden sietség nélkül folyt, esetenként két-három hónapig is eltartott. A bankokból a tárgyakat külön budapesti begyűjtőhelyeken egyesítették, majd innen továbbszállították a Szovjetunióba. Amennyire a szórványadatokból következtetni lehet, nem mindig a legkézenfekvőbb záhonyi útvonalat használták, s nem is siettek túlságosan. Amikor éppen akadt megfelelő szabad kapacitás, akkor indult ilyen típusú szállítmány, s igazán mindegy volt, hogy a szerelvény esetleg Csehszlovákián, Lengyelországon, vagy másutt halad-e át, ha azok az útvonalak is járhatók voltak.

 

 

 

Röviden ki kell térnünk arra is, hogy a gazdasági különítményesek célja nem csupán műtárgyak zsákmányolása volt, sőt, sejthetően nem is elsősorban ez. A szándék lényege Magyarország gazdasági megbénítása, ilyenformán a szovjet katonai igazgatásnak való teljes alárendelése volt. Azzal, hogy a bankoktól elvontak minden gazdasági erőt, minden jelentős pénzügyi feltételhez kötött magyar lépés megtétele szovjet egyetértéstől és segítési szándéktól függött. Az is tény, hogy a zsákmányolt pénz egy részét visszafolyatták a magyar gazdaságba, ajándék vagy kölcsön formájában, természetesen az eredeti tulajdonos bankok teljes mellőzésével. A segélyek közvetlenül a magyar kormányhoz érkeztek. Arról most ne essék szó, hogy valamennyi üzemképes, vagy azzá tehető gyár szovjet kézbe került.

 

Az ideiglenes kormány és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság - melynek magyarországi elnöke, balszerencsénkre Sztálin „egyik jobbkeze", a vérgőzös Vorosilov marsall, az oroszországi koncepciós perek egyik legrettegettebb, ítéleteiben legkegyetlenebb figurája lett-1945. április 11-én költözött Debrecenből Budapestre. Ez a két hónap, amely alatt a magyar kormány csak a főbb eseményekről informálódhatott, a folyamatokat olyan irányba vitte, melyen az ideiglenes kormány és annak miniszterelnöke, Dalnoki Miklós Béla már alig tudott változtatni. Bizonyos szovjet cselekmények orvoslását olykor csak egykét éves késéssel kísérelték meg. Mindegy volt azonban, hogy a hivatalos, írásos panasz 1945 áprilisában, ezen év végén, vagy esetleg 1947-ben érkezett a szovjet szervekhez; ezekre vagy nem is válaszoltak, vagy informális úton zárkóztak el még a magyarázat elől is, adott esetben pedig teljes formális válasszal oltották ki az ügyet. Vonatkozott ez mindenre, minket azonban a bankokban végbement események érdekelnek.

 

Itt az ideje felsorolnunk azt a négy nagy pénzintézetet, melyekben a javak döntő részét, műtárgyak tekintetében legalább 90-95 százalékát őrizték a szovjet megszállásig. A legjelentékenyebb a Magyar Kereskedelmi Bank volt (a mai Pénzügyminisztérium épülete), ide került a legtöbb letét. Második helyen a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank áll, csaknem hasonló kapacitással, de igen jelentős az Első Hazai Takarékpénztár Rt. (ma Belügyminisztérium), továbbá a Leszámítoló és Pénzváltó Bank. A részvényesek köre és a letétesek egy része a magyar zsidó gazdasági elitből állt. Nem zsidó származású ügyfelei nagyobb részben a Hazai Első Takarékpénztárnak voltak, ami talán érthető is, lévén ez a legkorábbi alapítású magyar bankok egyike. Letétesei között a magyar főnemesség igen tekintélyes számban volt képviselve. Sajnos, a letevők pontos névsora csupán két bankra vonatkozóan maradt fenn (Kereskedelmi Bank, Hazai Első Takarékpénztár), s közülük is csak az egyik részletes, a másik csupán letéti számokkal ellátott lajstrom. Mindkettő másolat, az eredeti példányok páratlanul felelőtlen módon kerültek elpusztításra, amiről majd a következő cikkben érdemben írunk. Ezekből a nem túl információgazdag listákból azonban több következtetés is levonható. Először is az, hogy bankonként a zártletétek száma 500 és 1000 között mozoghatott, ami a négy bankra nézve átlagosan és hozzávetőlegesen 3000 letétet jelent. A letétekben őrzött egységek mennyiségére nézve igen bizonytalan becslésekre tudunk csak szorítkozni, mivel akadt olyan, melyben csupán egy tárgy volt elzárva, másokban 4-10, továbbiakban 50-100 darab is lehetett. A dolog természetéből adódóan változtak e számok, hiszen egy közepes méretű képből sem csomagolható 3-5-nél több egybe, míg ezüstből, porcelánból akár száznál több is, szőnyegből legfeljebb 15-20 darab. De ha csak 20 darabot tekintünk átlagosnak, ami nyilván a valós számnak jóval alatta marad, akkor is 60 ezer, többségében válogatott darabról beszélhetünk. Ha most egy pillanatra túltekintünk a bankok falain, tudva azt, hogy a zsákmányolás kastélyokban, közraktárakban, magánlakásokon, vidéki bankokban, egyéb fővárosi bankokban, sőt, helyenként templomokban is folyt, olyan számot kapunk, melyet nem szívesen írnánk le. S mindezt tetézi a szovjet katonaság hatalmas méreteket öltő és teljesen értelmetlen pusztítása (amit elpusztítottak, akár el is vihették volna inkább, akkor legalább valahol meglenne), mindez együtt már tengernyi kulturális kincs, a magyar örökség tetemes hányada.

 

 

 

A második következtetés az, hogy a műkincsek gondos és felelős őrzésének aranyvalutája a szovjet cselekmények következtében egy pillanat alatt fapénzzé változott. Ezekkel a batkákkal mire sem lehetett menni, sok egzisztenciavesztés magyarázata itt keresendő.

 

Harmadszor pedig azt hihetnők, hogy a két fennmaradt névsor alapján legalább hozzávetőleges képet kaphatunk az odaveszett magyar műgyűjtemények-ről, könyvritkaságokról, kincsekről. Ám ez nem így van, a nevek igen csalókák. Igen sok tulajdonos ugyanis nem a saját neve, hanem keresztény barátai, jogi képviselői nevén helyezte zártletétbe értékeiket, s ezek a nevek az esetek egy részében ma már mit sem jelentenek. Mindazonáltal több tucat olyan nevet lehet azonosítani, akiről azt hittük, hogy a birtokában lévő remekeket sikerült Nyugatra mentenie, hogy azután alkalmas pillanatba ő maga is utánuk eredjen. Hát nem. E listák tanulmányozása során derült ki, hogy ezekis a sztálini rém bűnlajstromát növelik tovább.

 

A háborús zajok elültével, a közbiztonság javulásával, amikor a szovjet katonaság fegyelmezettsége is lényegesen megnyugtatóbb lett, a letéttulajdonosok természetesen érdeklődni kezdtek letétbe helyezett dolgaik iránt, s a bankokhoz fordultak. Onnan csaknem mindig megkapták az egyenes és ijesztő választ: tulajdonukat a szovjet katonaság ismeretlen helyre szállította. A károsultak közül többen nyomozni kezdtek, hogy valahol megvannak-e még az elhurcolt tárgyak, s ez eredményre is vezetett. Kiderült, hogy hol raktároznak a Gazdasági Tiszti Bizottságok magyar tulajdonú műkincseket. Talán mondani sem kell, hogy a károsultak döntő többsége, 80-90 százaléka zsidó volt, s a többiek is a nyilas kormányzás ellenségei, nem egy közülük - jobbára a történelmi arisztokrácia soraiból kikerülő személyek-konzekvens ellenzője a zsidótörvényeknek, olyannyira, hogy azokat egyszer sem szavazta meg. S még inkább ellenségei voltak a háborúnak, ezen belül a Szovjetunió megtámadását különösen kárhozatosnak ítélték. Nézeteiket nem rejtegették, melynek következtében üldöztetést kellett elszenvedniük, súlyos atrocitásokat, s olykor életükkel fizettek, vagy börtönnel, esetleg idő hiányában végre nem hajtott halálos ítélettel a fejükön.

 

Az üldözöttek fő anyagi megkárosítói Magyarországon részben a szovjet zsákmányolók, részben a magyarok voltak. Központi, állami utasításra fosztották ki zsidó honfitársainkat először a Horthy-rendszer kormányai, aztán Szálasi legényei, az igazán nagy tettes azonban a felszabadítóból megszállóvá vedlett Szovjetunió volt. A németek ragadozása a műtárgyak terén nem volt jelentős, bár kétségkívül létezett. Sokkal jobban érdekelték őket azonban azok a dolgok, melyek a háború után nem voltak azonosíthatók, mégis jelentős értéket képviseltek, a szorosan vett kincs: döntően az arany és a drágakő, művészeti dolgok közül is többnyire az aranypénz-gyűjtemények iránt mutattak nagyfokú, ám sajnálatos érdeklődést. Mint fő-fő rabló, ekként lett a Szovjetunió a holokauszt egyenes ági, bár nem életekre törő, de nagy károkat okozó folytatója. Vétettek azon kategória ellen, melyet a szövetségesek háború előttitárgyal ásai, majd a békeszerződések is pontosan körülírtak: azok a személyek, akik politikai, vallási, származási okok miatt üldöztetést szenvedtek a németek vazallus országaiban, nem voltak kitehetők olyan megtorló, vagy jogfosztó intézkedéseknek (beleértve a tulajdontól való megfosztást is), mint az ország üldözéstől mentes polgárai. Jogi megítélés szempontjából ugyanis ők az Egyesült Nemzetek (Anglia, Ausztrália, Egyesült Államok, Szovjetunió, Kanada stb.) polgárainak minősültek. A sztálini szovjet állam és katonai igazgatás - ahogyan az vérbeli rablóhoz illik - a saját maga által meghatározott szabályokat is felrúgta. Ahogy, mint a következő két folytatásban olvasható lesz, orosz és hazai követőik sem jártak el másképp, azon követők, kiknek szelleme alig érthetően máig is hat - ők határozzák meg a mindennapok furcsa, jogilag elfogadhatatlan, de bíróságok által mégiscsak szentesített gyakorlatát. De - hangsúlyozzuk - ez a következő, még a jelenleginél is mosdatlanabbul szókimondó szájú dolgozatok tárgya lesz. Most térjünk vissza szorosan vett történetünkhöz.

 

 

 

Letétesek és banki tisztviselők bejelentései után a Teleki Géza gróf által vezetett Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felfogta, mekkora mértékű kártétel történt a bankok kifosztásával. Növelte a helyzet ridegségét és komorságát az a tény is, hogy akkor még a Nyugat felé menekített múzeumi tulajdon sorsa is kétséges volt, s hazahozatala módja és ideje nem látszott közelinek, annak ellenére, hogy az ügyön felkészült és elszánt csapat dolgozott. Megkísérelték felmérni a szovjet raktárbázisokat és bejutni oda, ami egyébként az iratokkal felszerelt magánszemélyeknek sem sikerült; az egyik legelszántabb kutató Bernáth Aurél festőművész volt, aki több ízben is illetékes szovjet tisztek elé tudott kerülni, akik különféle ígéreteket tettek neki dolgai visszaszolgáltatását illetően,s adott időre kérték, hogy jelenjen meg a raktárban. Ez meg is történt, ám akkor már a tárgyaknak és a szovjet gazdasági különítmény tisztjeinek hűlt helye volt. Ekkor a minisztérium is lépett, s vizsgálatot indított. Az első összefoglaló jelentés 1945. augusztus 3-i dátummal került a miniszter asztalára. Tartalmára nézve igen sommás, de a lényeget illetően helytálló. Többek között ez állt benne:

 

 

 

 

 

Annyit jegyzünk csak meg, hogy itt is több olyan név szerepel, mely nem a tényleges tulajdonost fedi. AVeszely és a Horváth név alatt Hatvany Ferenc báró dolgai szerepelnek. Meg sem említik a Herzog-letétet, mely toronymagasan a legmagasabb értékkel szerepelt a Kereskedelmi Bankban, ám ez nem is csoda, ők is álnéven, igaz, könnyen azonosíthatón tették le néhány kapitális értéküket. Wertheimer pedig furcsa kivétel: néhány tárgyát később visszakapta. Semmi sem tökéletes, így a Gazdasági Tiszti Bizottság gépezetébe is kerülhetett olykor homokszem. Másnap azután ki is szállt az egyik helyszínre Szentmihályi János tisztviselő. Tapasztalatairól írt feljegyzéséből idézünk:

 

 

 

Még 1945 során maga a magyar miniszterelnök is interveniált Vorosilov-nál a visszaszolgáltatás dolgában. Alapos ember lévén, előtte a háborús jogokra vonatkozó szakvéleményt kért az e tekintetben legkiválóbbak egyikétől, Pokorny József altábornagytól, akinek erre vonatkozó feljegyzéséből idézünk néhány részletet, melyek jogi tekintetben ma is tökéletesen és hibátlanul érvényesek:

 

 

 

Ettől az átmeneti felhasználástól eltekintve, általános szabály marad, hogy ilyeneknek és ezekhez hasonló intézményeknek, továbbá a történelmi, művészeti és tudományos beccsel bíró emlékműveknek lefoglalása és megrongálása a legszigorúbban tilos és büntetendő. /56. cikk/." (Kiemelések Pokornytól.)

 

 

Hadd fűzzünk ehhez csupán egy tragikomikus kommentárt: a jelzett hágai egyezményt Oroszország javaslatára tárgyalták meg és fogadták el, illetve cikkelyezték be az európai országok.

 

Bármily furcsa, a művek egy része, ha szovjet őrzésben is, de még 1946-ban is Magyarország területén volt, köztük kiváló alkotások, melyekkel orosz tisztek és magyar tettestársaik óvatosan bár, de üzleteltek. Ez nem olyan nagy csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a néhai Német Demokratikus köztársaság területén lévő szovjet támaszpontokról még az 1960-as években is szállítottak a Szovjetunióba kivételesen jelentős munkákat. Aztán ezeket visszaadták a jól viselkedő keletnémet államvezetésnek. Szegény oroszok, most aztán szívhatják a fogukat: minden a Szövetségi Köztársaságé.

 

A magyar zsidóság és a vele azonos megítélés alá eső más üldözöttek azonban, úgy látszik, ítéletnapig várhatnak az igazságos és a nemzetközi jog, valamint a magyar és orosz állam közt érvényes kétoldalú szerződések alapján végbemenő rendezésre. Ám nem történik semmi. Sehol semmi. De a dolognak nem lehet vége, mert a holokausztnak olyan hosszú az árnyéka, mint Krisztus keresztjének: nem lehet alóla ártatlan pofával kisétálni. A vészkorszak árnyéka visszafelé is rávetül a történelemre, a meghurcolások, pogromok, máglyák, kiűzetések, kirablások, végtelenje sorakozik alatta, s rávetül az időben előrefelé is, mindaddig, mígvégre a jogtalanságokat fel nem számolják, míg az önző, hideg mérlegelést fel nem váltj a a morális - de nem moralizáló - tükörbenézés. Ideje levetni a zsidógyűrűt, ezt a még a 18. században is dívó apróságot. Rendes kis gyűrű volt ez, amelyen kicsiny méretű, akasztott zsidó fityegett. Szerencsét hozó talizmánként viselték.