Ebből a célból néhány szakembert szemleútra küldtek, ami 1945 nyarán nem volt egyszerű. A közlekedés alig működött, az emberek bizalmatlanok voltak, a jelentősebb, terjedelmesebb épületek többsége a szovjet katonai hatóságok kezelésében volt, részben szálláshelyként, laktanyaként, részben kórházként szolgálva. (Más lehetőség nem is adódott számukra, mert a közigazgatási épületekből és iskolákból gyorsan ki kellett költözniök, ezek ügyében Dalnoki Miklós Béla ideiglenes kormánya kellő erélyt mutatott.) A helyzet nem volt könnyű, ugyanis a szovjet-magyar viszony csupán fegyverszüneten nyugodott, mely a harci cselekményeket ugyan lezárta, de a hadiállapotot nem. Erre csupán a békeszerződés volt alkalmas, mely csupán két év múlva került aláírásra és vált alapvető fontosságú törvénnyé, ámbár jó sokszor és rendkívül súlyosan megszegték a rendelkezéseit, talán mondanunk sem kell, hogy nem magyar részről. Az épületek magyar kézbe adása csak fokozatosan történt, s akadt olyan is, melyet a magyar honvédség vett át, miáltal továbbra sem volt hozzáférhető, s olyan is, amely csak a rendszerváltás után került magyar kézbe.

 

Tenni mégis csak kellett valamit. Ezért a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Voit Pál művészettörténészt, akinek szakmai hozzáértését régészeti, történeti, levéltári, könyvtári és műemléki ügyekben nem lehetett kétségbe vonni, hivatalos meghatalmazással, jelentős intézkedési felhatalmazással felmérő körútra küldte a leginkább veszélyeztetett területekre, Vas, Sopron, Mosón és Győr vármegyébe. A jelentés drámai módon ecseteli a szovjet katonaság által véghezvitt rendkívüli pusztításokat. Ma már tudjuk, hogy a terület művészeti, történeti és kulturális emlékeiből jóval több mint százezer egység csak e kis területen pusztult el, már a németek kiűzése után, fegyvernyugvás mellett. Erre azonban itt nem kívánunk részletesen kitérni, mert értelmetlen: a dolog reparálhatatlan. Legfeljebb annak örülhetünk, hogy néhány kastély anyagát teljes egészében a Szovjetunióba szállították. Ezekben az esetekben legalább arra maradt remény, hogy e dolgok egyszer még előbukkannak, s a pusztításokat elkerülték. Vidéken azonban a gazdasági tiszti bizottságok csak alkalomszerűen jelenhettek meg. Nyilván ugyanazzal a gonddal küszködtek, mint a Sonder-kommandó: a csekély személyi állomány korlátaival. Nem is beszélve arról, hogy a nagy létszámra Németországban volt szükség. Az elszállított dolgok közé tartozott a csákvári gróf Esterházy-kastély, melynek anyagából némely portré csak azért menekült meg, mert az események idején épp máshol tartották, egyébként teljes berendezése a Szovjetunióba került. Voit Pálnak a miniszternek írott jelentéséből most csak az utolsó bekezdést idézzük, melyben szemleútjának fő következtetését vonja le: „Szemleutamról, amely a Nyugat-Dunántúl háború sújtotta területét ölelte fel, lesújtó benyomásokkal tértem vissza. Mindent elkövettem, hogy ahol lehet, az államhatalom erejével, ahol lehet, rábeszéléssel és meggyőzéssel a magyar múlt emlékeinek borzalmasan megcsonkult töredékeit megmentsem. Legtöbb helyen azonban vagy későn érkeztem, vagy elháríthatatlan és rajtunk kívül álló, ma leküzdhetetlen akadályok állották utamat. Különösen áll ez a vidéki kastélyok kincseire. A magyar múlt művészeti emlékeinek 80%-os pusztulását állapíthattam meg e területen anélkül, hogy komoly remény volna a százalékarány csökkenthetésére, a a fennálló pusztulási veszély kiküszöbölésére, valamint sikerrel kecsegtető javaslatom lehetne a ma is pusztuló muzeális kincseknek - a kormányrendeletben foglalt védelmi módozatokon felüli - gyakorlati megmentése érdekében."

 

 

A károk darabról-darabra történő felmérése, majd az eredmény nyomtatott formában történő közreadása céljából létrehívtak egy kutató szervezetet, „A köz- és magángyűjteményekből elhurcolt művészeti alkotások miniszteri biztossága" néven, melyet Jeszenszky Sándor művelődéstörténész vezetett. Őt nyugállományból hívták vissza szolgálattételre, mert alkalmasnak látszott erre a bonyolult munkára. Jeszenszkyt később puccsszerűen leváltották, egyik napról a másikra be sem mehetett hivatalába, az iratokat lefoglalták, a még mindig a biztosság őrzésében lévő számos magántulajdonú tárgyat gyorsan múzeumokba osztották szét. A szervezetet átkeresztelték „Veszélyeztetett magángyűjtemények miniszteri biztossága" névre, élére Fügedy Erik történész-levéltárost állították, aki Jeszenszkyhez hasonlóan közismerten kiváló tudós volt. Folytatta elődje munkáját, s elsősorban az elhagyott kastélyokban megmaradt műtárgyakat szedte össze, továbbá a lakossági fosztogatásokat követte nyomon, gyakran sikeresen, s így meglehetősen sok műalkotás kerülhetett volna vissza jogos tulajdonosához, ámde nem került. Került ezzel szemben ritkán országos, többnyire azonban vidéki múzeumokba. Érdekes elmerengeni az elosztási listák felett, s észre kell vennünk, hogy egy Vas megyében fellelt tárgy jó eséllyel került Szabolcs-Szatmárba, a Fejér megyei meg, mondjuk, Csongrádba, és fordítva. Ugyanakkor a helyzet ilyetén ostobasága ellen hatott az, hogy a vidéki múzeumok, miközben kellően együttműködtek Jeszenszkyvel és Fügedyvel, gyakran megelőzték őket és jelentős értékeket halmoztak fel raktáraikban. Érdekes össznépi játék volt ez, s eredményei nem vitathatók, jogszerűségükkel azonban, természetesen, súlyos bajok támadtak, amikor ezeket a mentett kincseket egyszercsak mindenki elkezdte a magáénak gondolni. S csak nyolc-tíz esztendő kellett ahhoz, hogy ennek a ténynek megkérdőjelezhetetlen voltát mi, muzeológusok, levéltárosok, könyvtárosok, elfogadjuk, s az adott állapotot a mindenséggel mérjük, időben legalábbis. 

 

 

1951-ben felszámolták a Fügedy-féle miniszteri biztosságot is, őt pedig elküldték konzervgyári munkásnak, ahol idővel, ha nem is nagy, de tiszteletre méltó karriert futott be. A közhely igaz: az úr a pokolban is úr. Segédmunkásból idővel betanítottá emelkedett a professzor úr, végül már a bérelszámolás peremvidékein pöffeszkedhetett kiváló diplomájával. Ám egyszercsak sok évvel utóbb, a háború utáni dolgokkal, a veszteségek pontos újraértelmezésével, a háború körüli helyzet kialakulásával hivatalból foglalkozni kellett. Ebben a dologban azonban senkinek sem volt áttekintése, s némi nyomozás után megtalálták Fügedyt, és felkérték a munka elvégzésére. Rendkívül igényes, szinte változtatás nélkül akár ma is kiadható jelentésének kézirata fennmaradt. Az illetékesek látták, hogy kiváló emberrel van dolguk, s ekkortól ismét az egyetemen taníthatott. Ez természetesen már a kádári konszolidáció nyugodt éveiben történt.

 

Előbb azonban, még a zavaros időkben, 1945 és 1948 között, de kisebb mértékben még 1949-1950 során is, rendkívül jelentőssé vált a műtárgycsempészet és a „kéz alatti" műtárgyforgalom. Voltak nyilvános aukciók is, melyeken jelentő számú, de általában kevéssé értékes mű szerepelt. Olykor-olykor azonban itt is megfordultak jeles munkák. Az újonnan keletkezett nagy gyűjtemények java, melyek egy része csaknem a rendszerváltásig kitartott, ekkor alakult ki, attól függően, hogy összeállítójuk mennyire volt áldozatkész. S bár a művek árai általában valóban alacsonyak voltak, kimagasló darabokért akkor is sokat kellett fizetni. A háború után visszaszolgáltatott jelentős értékű művek alig négy-öt gyűjteményben lelték meg helyüket.

 

A csempészés a legnagyobb mértéket természetesen Rákosi Mátyás és tettestársai korlátlan hatalomgyakorlása előtt folyt, a szabadabb mozgás ennek a mesterségnek viszonylag több terepet kínált. A műkincsek nagyobb része azonban még így is inkább diplomáciai segítséggel, futárkocsikon hagyta el az országot. De jócskán akadt olyan mű is, mely teljesen legálisan, múzeumi kiviteli engedéllyel, mélyen tényleges értéke alá árazva szabadon léphetett ki, nyilvánvalóan muzeológusi visszaélés, de legalábbis „kéz kezet mos" alapon. Azután 1949-ben létrejött az ARTEX, olyan szélhámosokkal az élén, mint Antos István pénzügyminiszter,* vagy dr. Balogh István államtitkár (a „páter"), vagy a kiváló ízlésű műértő Oltványi,** a gyávaság egyik rekordere. Nehéz persze elítélni, hiszen akkor is mindenki szerette a magas állást, a jó fizetést, a különleges ellátást, az ingyen villát, a gépkocsit, a személyzetet és a műkincseket. Miért éppen pont Oltványi, Mihályfi*** és mások lettek volna kivételek? Meg aztán, féltek is Rákosiéktól, mindent csak parancsra tettek, nemde? Balogh Páter egyébként is, egészen hosszú élete végéig, a magyar műtárgycsempészet igazi nagysága maradt. Mint az ARTEX első elnöke, tervezetet készített arról, miként kellene a Szépművészeti Múzeum válogatott anyagát, valamint a különböző, így-úgy elkobzott javakat, illetve a még vissza nem szolgáltatott remekműveket külföldön értékesíteni. Mint az elhagyott javak kormánybiztosa, hatalmas műgyűjteményre tett szert és igen sok kiváló, más tulajdonában lévő mű kicsempészésén dolgozott saját jól kiépített csatornáin. Ennek ellenére visszaéléseire fény derült, s eljárást akartak indítani ellene, Puskin szovjet nagykövet azonban leállította az ügyet. Kettejük kapcsolata már korábban is szoros volt, a jelek szerint kölcsönös előnyökön alapult. Végül is, az ARTEX nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, főleg azért, mert a felkínált műveket, mint gyanús módon mozgósított dolgokat, a nyugati műkereskedők nem akarták megvenni, s a magyar emigráció is kampányt indított annak érdekében, hogy ezekből senki ne vásároljon. Különös súllyal esett latba, hogy a kínálati listában igen sok volt a zsidó tulajdonú darab, nem egy közülük olyan egykori tulajdonossal, aki megsemmisítő táborban vesztette életét. Ez még a közismerten cápatermészetű nagy műkereskedőházaknak is sok volt.

 

 

Túloznánk, ha minden csempészést a „Páter" számlájára írnánk, hiszen többen is foglalkoztak e jövedelmező, de kissé aggályos üzlettel. A Hatvany-gyűjtemény itthon maradt darabjai például 1947-et követően részint itthon kerültek piacra, részint 1946 és az 1960-as évek eleje között apránként szivárogtak ki. Nem is akármilyen remekművek, több impresszionista mű, francia romantikusok, a régiek közül pedig El Greco egy különleges, fiatalkori műve. Utóbbi volt az utolsók egyike.

 

Az 1960-as években élénkülni kezdett a műtárgyforgalom, s bár a határon igazán nagy volt a szigor, mégsem áthághatatlan. Főleg nem akkor, amikor Nyugat felől megérkeztek a devizát hozó vendégek, egyre növekvő számban. Azért a magyarok is utazgathattak, egyszóval, „vége lett a rendnek", bizonyos mértékben mindenképp. Ekkor már jelentős arányokat öltött a műtárgycsempészet, egyre többen „buktak le" a határon, de komolyabb büntetést senki nem kapott. Persze, hogy felbátorodtak. S még így sem üres az ország. Ördög érti ezt.

 

Az általunk vizsgált időszakban folytak műkincsekkel kapcsolatos perek is, melyek végén jogerős ítéletek születtek. Ezek folyományaként sok műtárgyat koboztak el, s így azok többnyire múzeumokba kerültek. Alaposan utánanézve e pereknek, csaknem mindig kimutatható, hogy a per koncepciós volt, az ítélet pedig színtiszta justizmord. Még sokáig nem mert senki műtárgyai ügyében magyar bírósághoz fordulni. Ennek ideje csak a rendszerváltás után érkezett el.

 

 

 

 

Természetesen nem mindről, csupán néhányról lesz szó. A Wittelsbach-, a Herzog- és a Dános-féle ítéleteket fogjuk érinteni. Mivel azonban a Herzog család első pere lezáratlan, s vélhetően még két, el sem kezdett Herzog-per következik, folyamatban van a Hatvanyaké s jó sokan állnak perindításra készen, a témára egyszer még valamilyen fórumon feltétlenül vissza kell térnünk.

 

Időrendben a legkorábbi a bajor királyi hercegek, az 1945-ig Magyarországon is honos Wittelsbachok pere. A család megszerezte a Nádasdyak ősi sárvári várát, s ez lett itteni rezidenciájuk. A kastély berendezésének tekintélyes részét Németországból hozták ide, más részét itt vásárolták. A berendezés fényes és előkelő volt, de inkább a mindennapi, igényes életet szolgálta, mint a műkincsek gyűjtését. Ennek ellenére nagy anyagi értéket képviselt. Menekítésére a család sort is kerített, s jelentékeny mennyiség került ki a háború végén Bajorországba. A tárgyak egy részét azonban nem tették ki a már nagyon bizonytalan szállítás kockázatának, hanem a várban elfalazták. Következett hétesztendőnyi csend, ám az épület 1952-ben történt felújítása során e dolgokat fellelték, legalább is ez a hivatalosnak tekinthető változat. Rosszindulatú mendemondák szerint azonban a magyar hatóságok rájöttek a turpisságra, s a Wittelsbachok egyik magyar, itthon élő alkalmazottját meggyőzték arról, hogy jobb neki, ha a rejtekhelyet elárulja. A Sztálin által oly gyakran említett és emberei által bőségesen alkalmazott „fizikai ráhatás" alkalmazása - ha igaz a mese - meghozta gyümölcsét: a dolgok előkerültek, hogy azután részben a sárvári Nádasdy Múzeum termeit, részben pedig a raktárát tegyék vonzóbbá.

 

A rendszerváltás után a bajor királyi herceg örökösei visszakérték a nézetük szerint őket illető anyagot. A múzeum azonban ezt nem igazán kívánta, különös tekintettel arra, hogy a tárgyak régóta a leltárában voltak s jogos tulajdonosnak érezte magát. Ugyanakkor igyekezett Wittelsbachékkal barátságos kapcsolatot kialakítani. Ragaszkodó szándékában megerősítette a Vas megyei önkormányzat, továbbá több minisztérium - köztük a kulturális és a pénzügyi tárca. Ilyenformán elkerülhetetlenül perre került a dolog. Az ítéletet a Zala Megyei Bíróság mondta ki, kivételes felelősségérzettel és semlegességgel foglalva állást. Túlléptek a jogászi csőlátás szűkösségén, melynek később, más ügyekben lépten-nyomon tanúi lehettünk. Egy ilyen mintaszerű jogi művet érdemes lenne a maga teljességében idézni, amire terjedelmi okok miatt nincs lehetőség. Érdemi része azonban nélkülözhetetlen, ezért a rövidített változat a fekete-fehér oldalakon olvasható.

 

Most pedig röviden átfutjuk, mi történt Dános Géza és báró Weiss Alfonzé, született báró Herzog Erzsébet múzeumi letétjével, jogellenes bekebelezésével, hogyan folytak, s milyen ítéletekkel zárultak magyarországi pereik, melyeknek nyilvánvalóan lesz európai bírósági folytatása is, s nem utolsósorban arra is kitérünk, miként viszonyultak a kormányszervek ezekhez az esetekhez.

 

 

Báró Herzog Mór Lipót örököseinek műtárgyaival kapcsolatban már röviddel a háború után is folyt vizsgálat, amely bírósági ítéletbe torkollott. Akkor már javában folytak a koncepciós perek, ennek megfelelően koncepciós ítéletek is születtek. Ennek jele, hogy a munkaszolgálatosként elhunyt báró Herzog András műkincseit mások által elkövetett bűnért kobozták el (mely bűnök egyébként további bizonyításra szorultak volna), mit sem törődve Herzog András kiskorú és kizárólagos örököseivel, akik, értelemszerűen, semmiféle bűncselekményt nem követhettek el. Ugyancsak elkobozták, ha csak részben is, báró Herzog István képeit és szobrait, szintúgy másvalaki által elkövetett, ebben az esetben viszont egyértelműen bizonyítást nyert bűncselekmények megtorlásaként, ráadásul úgy, hogy az elmegyenge Herzog István cselekvésképtelen, gondnokság alatt álló személy volt. De még e sötét ítélet - mely kiterjedt az egész, akkor elérhető Herzog-féle műtárgyvagyonra - sem marasztalta el Herzog Erzsébetet semmiféle vétségben, minthogy az örökrészét képező műkincseket nem csempészte külföldre, nem idegenítette el, azok vagy a múzeumokban voltak, vagy hivatalos magyarországi felhatalmazottjai őrzésében. Az ítélet elrendelte viszont, hogy a műtárgyakat egyelőre neki se adják ki, hanem azokat a Szépművészeti Múzeum letétként őrizze.

 

Itt egy minutára meg kell állnunk a letét fogalmánál, bár aki e folyóiratot olvassa, alighanem tisztában van mibenlétével. A letét igen általános fogalom, amelyet általában értékek őrzésével hivatásszerűen foglalkozó intézményeknél létesítenek, főleg pénzintézeteknél, közraktáraknál (mindenféle vagyoni értéket, általában zártletét formájában, ahol az őrző csak a tárolást és őrzést garantálja, pénzbefizetés ellenében, a letét részletes tartalmát nem ismeri, sőt, nem is kívánja ismerni), továbbá múzeumoknál (értelemszerűen műtárgyakat, művészeti és kulturális értékű dokumentumokat, kéziratokat). A múzeumi letét - bizonyos dokumentumok kivételével - mindig nyílt formájú, részletes műtárgylistán és dokumentáción alapuló szerződés, melyet a múzeum saját anyagától független letéti leltári könyvben és kartonrendszeren regisztrál. A letéti szerződésben a letevő bizonyos jogokat megad az őrzőnek (például a múzeum a letéti tárgyat kiállításain szerepeltetheti, illetve a letevő más felhatalmazásokat is adhat, például a letétet őrző falain kívüli kiállítás lehetősége), a múzeum pedig kötelezettséget vállal a művek épségének megőrzésére és az anyag visszaszolgáltatására. Mivel két fél világos, törvényhelyben is rögzített megállapodásáról van szó, melynek nincs és nem is lehet olyan kitétele, vagy záradéka, hogy a letétbe helyezett tárgyak bármikor is átkerülhetnek az őrző tulajdonába, a letét tulajdonjoga nem évül el, el sem birtokolható. Ha elbirtokolható lenne, akkor bármelyikünk bankbetétje, folyószámlája, kötvénye, részvénye is elbirtokolható lenne. Szigorúan betartott jogról van szó, amely a nemzetközi jognak is lényeges, univerzálisan elismert része, melyet még a szélsőséges diktatúrák sem szívesen sértettek meg. Lehetőleg még a nácik sem, a szovjetek viszont gátlás nélkül, de például a Rákosi-rendszer is vegyes gyakorlatot folytatott, bizonyos letétekhez nem nyúlt, másikakat mindenféle meggondolás és jogi alap nélkül állami intézményhez tett át, bár -természetesen - ezzel kapcsolatban jogi érvényű lépést nem tudott tenni. Az erő pozíciójából csörtetett, ragadmányozott.

 

Azért fontos ezeket a primitívnek tűnő leckéket felmondani, mert a Magyar Köztársaság egyes bíróságainak és minisztériumainak, illetve más állami, kormányzati intézményeinek e tényekről a jelek szerint nincs tudomása. Persze van, de ártatlan képet vágva úgy tesznek, mintha nem lenne. De erről még alább.

 

Magyarországon az Egyesült Államokban élő Herzog Erzsébet, illetve örökösei többször is megkeresték a Szépművészeti Múzeum vezetését tulajdonuk érdekében, részint írásban, részint személyesen. Természetesen minden eredmény nélkül: írásban korántsem udvariatlanul, de határozottan visszautasítva. A rendszerváltás után a család és képviselői tárgyalásokat kezdtek a kormányzati szervekkel, tulajdonjoguk elismertetése érdekében. Felajánlották, hogy a művek nagyobb és értékesebb részét a magyar államnak, vagyis a jelenleg is őrző intézményeknek ajándékoznák, s csak egy kisebb részt kérnek vissza, s mindössze egy, értékét jelentőségét tekintve szerény festményt szeretnének kivinni az országból. Az ajánlatot módfelett előnyösnek kellett volna tekinteni. Ezt azonban a magyar állam elutasította, bár „sub rosa" egyik minisztere révén, ha nem is a nyilvánosság előtt, de elismerte, hogy a művek jogszerint visszajárnának, ő azonban nem meri vállalni a visszaszolgáltatás politikai kockázatát.

 

A család tehát nem tehetett mást, pert indított, s ezt a magyar állam vállalta. Ezzel egy sajátos rulettszerűségbe ment bele, ahol többé nem lehetett szó megegyezésről, a viszonyok elmérgesedtek. Vagy az egyik, vagy a másik fél „visz mindent". Később persze kiderült, hogy a kaszinót az állam igazgatja, a korongon csak fekete számok vannak, s az állammal szemben álló csak a pirosra tehet. Ezt persze sem az elsőfokú bíróságok, sem a pert indító családok, személyek (felperesek) nem tudhatták.

 

 

Herzog Erzsébet - és némely egyéb magyar tulajdonos - esetében tovább színezte a képet, hogy egy amerikai-magyar vagyonjogi megállapodás értelmében a Magyarországon kárt szenvedett amerikai állampolgárok részére az Egyesült Államok térítést fizetett, melyet azután a magyar államnak kellett az Államok felé térítenie, s e pénzalapból Herzog Erzsébet is kapott bizonyos összeget. A magyar állam értelmezése szerint ezzel tulajdoni igényét a tárgyakra nézve elvesztette.

 

Történt azonban némi hiba, s a feltételek körül sem vágott össze semmi. Az első és legfontosabb: Herzog Erzsébet magyar állampolgár maradt, így a vagyonjogi megállapodás hatálya alá jogi értelemben nem is lehetett vonni; az általa felvett összeg irreleváns volt a művek tényleges értékét és piaci árát tekintve; számos, itthon őrzött műre a térítés nem is terjedt ki; s végül a magyar állam a kompenzációt csak szerény, mintegy tíz százalékos arányban teljesítette. A vagyonjogi szerződésre építeni az alperesi védekezést ilyeténképpen eleve reménytelen vállalkozás volt. A per során ezt mind az első, mind a felsőfokú bíróság ítélete ki is mondta, ugyanígy más perben is.

 

Nem meglepő tehát, hogy a Fővárosi Bíróság Herzog Erzsébet örököseinek ítélte a műveket és a múzeumokat kötelezte a kiadásukra. Kimondta, hogy sem elbirtoklás nem áll fenn, sem pedig tulajdonszerzés nem történt az állam részéről,. Az állami szervek természetesen fellebbeztek, s a felső bírói fórum egy egészen sajátos döntéssel kikerülte az állásfoglalást és visszautalta az ügyet az elsőfokú bíróság hatáskörébe, új eljárást rendelt el, s előírta, hogy ennek miként kell folynia. A visszautalás két pilléren nyugodott: másodfokon nem látták világosan, hogy a három örökös (Erzsébet, András és István) között valóban úgy oszlottak-e meg a műkincsek ahogyan azt a felperes állította, és okmányok sokaságával bizonyította; figyelembe vette továbbá Genthon Istvánnak, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának 1946-ban, az akkor még Budapesten élő ifjabb gróf Bethlen Istvánnak, Herzog András gyermekei gyámjának írt levelét. Ebben Genthon felsorolja azon műveket, melyek - szerinte - Herzog András örökségét képezik, és amelyeket Szépművészeti Múzeumban őriznek, illetve amelyeket Németországba vitettek.

 

Genthon István a magyar művészettörténet egyik igen jelentős alakja, művészetünk nagy egyéniségei közül többel is kimerítően foglalkozott, fontos tanulmányokat írt, s a magyar műemlékvédelemnek is kimagasló személyisége. Akik ismerték, feltétlenül tisztelik. A halála óta eltelt hosszú évek alatt azonban bebizonyosodott, hogy az adatok pontossága iránt nem tanúsított túlzónak mondható tiszteletet. Minden kiválósága, éles és máig érvényes meglátásai nem párosultak filológiai szorgalmatossággal. Bethlenhez írt levele erre nézve újabb bizonyíték. S bár a felsorolt dolgok jó része csakugyan Herzog András örökrésze volt, ki tudja miért, István és Erzsébet dolgaiból is a lajstromba keveredett néhány, de például Sváb Sándorné személyi tulajdonait is ide sorolta, továbbá olyanokat is - huszonegy darabból négyet, ami bántóan sok - , amelyekhez a Herzog családnak semmi köze nem volt.

 

A másik per, amelyre még röviden ki kell térnünk, Dános Géza letéti ügye. Az ő letétjét minisztériumi levélbeli utasítás alapján a Magyar Nemzeti Galéria leltárba vette. Dános a két világháború között magyar festményeket gyűjtött, igen szigorú mércével válogatva meg azokat a darabokat, melyeket meg kívánt őrizni. Emellett némi kereskedelemmel is foglalkozott, darabok csere útján kerültek el tőle, illetve jutottak hozzá. Ahogy Herzogék, ő is zsidó volt, s mint ilyen, az első zsidótörvény után különféle represszáliákra számíthatott. Csánky Dénes főigazgató, mint korábbi írásainkban erre utaltunk, igyekezett e jelentős nemzeti gyűjteményeket a diszkriminatív törvények hatálya alól kimenteni. Rábeszélte Dánost, hogy a gyűjteményét helyezze letétbe a Szépművészeti Múzeumban, ahol csak ők ketten diszponálnak felette. Látva az országban a zsidók mind szélesebb körű jogfosztását, ezt a lépést a tulajdonos is helyesnek tartotta. Letétbe helyezett műveit a háború után visszakapta, de nem sokkal utóbb ismét letétbe helyezte és útlevéllel, szabályos körülmények között elhagyta az országot. Ha távozását örökre szólónak gondolta volna, akkor műveit nyilvánvalóan nem letétbe helyezi, hanem eladja, s a befolyt pénzen olyan értékeket szerez be, melyek az országból kivihetők.

 

Később, amikor látta az országban végbemenő riasztó folyamatokat, szerette volna visszakapni és külföldre vinni műgyűjteményét. A kivitelhez a magyar állam természetesen - és helyesen - nem járult hozzá. Ugyancsak jogosult volt arra, hogy a letétet a művek veszélyeztetettségére való hivatkozással egyelőre nem adja ki; ha Dános akkoriban Magyarországon él, erre a döntésre az illetékesek nem juthattak volna. A letétet viszont érintetlenül hagyták, a tulajdonjogot a bolsevik típusú diktatúra csúcspontján sem bolygatták, ez nyilvánvalóan eszükbe sem jutott. Nem így a jelenleg szárba szökkenő demokratikus jogállamunknak.

 

Dános az elutasítás után az anyag visszaszerzésére nem tett kísérletet, s természetesen abban a tudatban halt meg, hogy Magyarországon a tulajdonát képező értékek vannak. Örökösei, figyelemmel a rendszerváltásra, melyről azt hitték, hogy a jogrendszer előrelépését, nem pedig visszalépését jelenti, bejelentették igényeiket. A mű harminc magyar festményre terjedt ki, Brocky Károly hat, Rippl-Rónai József négy, Székely Bertalan és Benczúr Gyula három-három, Munkácsy Mihály, Barabás Miklós, két-két, Szinyei Merse Pál, Paál László, Mészöly Géza egy-egy műve található benne. Tekintélyes részük elsőrangú alkotás.

 

A megegyezéses út itt sem bizonyult járhatónak. Az elsőfokú bíróság az örökösök tulajdonát fogadta el érvényesnek és az államot nyilvánította pervesztesnek. Minthogy alapvetően letétről volt szó, mást nem is nagyon tehetett. Hangsúlyozni szükséges, hogy a Fővárosi Bíróság minden olyan előterjesztést gondosan mérlegelt, amely esetleg a magyar állami tulajdonlást kívánta megalapozni. Elismerte azonban, hogy a tények makacs dolgok, s eszerint ítélt. A másodfokú bíróság, a Fővárosi ítélőtábla, 2003-ban nem gondolta, hogy a tények makacs dolgok. Inkább azt, hogy a tények nem makacs dolgok. Most csak hozzávetőleges számokkal fogunk misztikázni: míg a Fővárosi Bíróság harminckilenc, az ügyben figyelembe vehető törvényhelyet és szempontot vizsgált a tulajdonjog megállapításánál, s ebből harmincnyolc súlyosat talált olyannak, mely a Dános-örökösök tulajdonjogát megalapozta, s egy olyat, ami jelentéktelen, s így is, úgy is értelmezhető, természetesen csak úgy dönthetett, ahogy. Mivel az ítélete támadható, s ha ostoba ítéletet hoz, akkor támadható lesz, nevetséges és kontár. A magasságos ítélőtábla viszont csak ezen egyetlen vonatkozást vette tekintetbe, s ezt is egyoldalúan, az állam javára kedvezően értelmezte. Kimondta; a letétet a magyar állam elbirtokolta. Ezzel kontinentális rekordot állított fel, Európában ugyanis ez az első eset, amikor egy önkéntes és formailag is hibátlan szerződésen nyugvó, tehát kölcsönös bizalmi alapon és vállalt kötelességeken alapuló letétet bíróság de jure és de facto elkoboz, államosít, a demokratikus jogállam keretei között. Valószínűbb azonban, hogy ez nem csupán európai, hanem világcsúcs is, természet ellen való szörnyűség, jogi szodómia.

 

A Dános-ítélet fényében bizonyos tanulságok levonhatók. Nézzünk ezek közül néhányat. Például: az elsőfokú ítélet gyakorlatilag érdektelen, hiszen felsőfokon kétszer is csúfot űztek a rendkívül körültekintően meghozott elsőfokú ítéletekből. Ha tehát valaki államilag ellopott műtárgyait vissza akarja perelni, az elsőfokot ne kezelje komolyan, igyekezzék rajta túlesni mielőbb, az sem baj, ha elveszti a pert, mert az így is, úgy is a felsőfok elé kerül. Ott megint csak lustálkodhat, teljesen érdektelen, hogy mit bizonyít és mit nem, a pert mindenképpen elveszíti. Ezt követően érdemes munkához látnia és a dologba pénzt fektetnie, s az ügyet európai bíróság elé vinni. E pillanatig ugyan jelentős perköltségeket kell kifizetnie, mindezt azonban, ha igénye annyira alapos, mint a Dános- vagy a Herzog-örökösöké, úgyis kamatostul vissza fogja kapni. Európa műveltebb részén ugyanis a fentebb vázolt justizmordok elképzelhetetlenek és kizárhatók. S azt is nyilvánvalóan követelheti a magyar szervektől, hogy az európai bíróság elé vitel nem lebecsülendő költségeit, annak kamataival, térítse meg. Őszintén remélem, hogy lesznek ilyen ügyek, s hogy lejáratódik és megszégyenül az és aki, aminek, akinek ezek a bolsevik szagú ítéletek köszönhetők. Az is tanulság, hogy ami a Wittelsbachoknak sikerülhetett, az nem „jött be" a Herzogoknak és a Dános-örökösöknek. Fel sem merül bennem, hogy azért, mert a Wittelsbachok - nem tehetnek róla - tisztavérű árják, míg a többiek - valószínűleg tehetnek róla - zsidók. A felsőfokú ítéletek, úgy tűnik, enyhe államigazgatási befolyás, de legalábbis súgás eredményeként születtek meg. Erre vall az, hogy ezen ítéleteket megelőzően László Csaba pénzügyminisztériumában olyan írásos állásfoglalás született, amely szerint minden, amit a magyar állam leltárába vett, állami tulajdon. Passz. És hogy a jogi szempontokat a kulturális terület, vagy egy múzeum, vagy a kincstár (állami vagyonkezelő) nem mérlegelheti. Nem tarthatja jogszerűnek bizonyos dolgok kiadását, hanem perre kell vinnie a dolgot. S még a letét sem adható ki. Ez utóbbi kitétel már elméletinek is absztrakt őrültség persze, de a parancs, az parancs.

 

Az már csupán „hab a tortán", hogy ha a Dános-ügyben hozott ítélet a joggal és igazsággal, a méltányossággal és a tisztességgel akár csak a legtávolabbi köszönő viszonyban is van, a néhai Szovjetunió utódállami, főleg persze Oroszország, a magyar hadizsákmányt, nemzeti műkincsállományunk hatalmas részét réges-régen elbirtokolta. Jó lenne, ha a Fővárosi ítélőtábla értesítené Moszkvát, hogy most már nem kell idegeskedniük. Mert az orosz illetékeseknek olyan ügyes ötletük ez idáig nem volt, mint a legrosszabbfajta ítéletekhez szokott, abban régen gyakorlott hétszemélyes táblának.