A Karátsonyi-gyűjtemény és remekművei I. – Garas Klára 90. születésnapjára tisztelettel

Kovács Zoltán

A 19. századi magyar főúri gyűjtemények között mind gazdagságával, mind művészeti színvonalával kiemelkedett a Karátsonyi-gyűjtmény, amelyet az 1930-as években a család megromlott anyagi helyzete miatt elárvereztek. (1) A pompás képgyűjtemény egy része a nemzetközi műkereskedelembe került, más része pedig különféle hazai gyűjteményeket gazdagított tovább. A Magyarországon maradt művek hosszú évtizedek óta többnyire inkognitójukat megőrizve lappanganak, részben ismeretlenül, illetve hozzáférhetetlenül mind a nagyközönség, mind a szakkutatás számára. Írásunk apropóját az az örvendetes jelenség szolgáltatta, hogy az utóbbi években az egykori Karátsonyi-gyűjtemény több kiváló darabja is újra felbukkant. E művek kapcsán is érdemes néhány szót ejtenünk erről a saját korában méltán nagyra becsült, uralkodók érdeklődésére is számot tartó, mára azonban már jórészt a feledés homályába merült kollekcióról.

„Pietate, Honore et Perseverantia!” Beodrától a Krisztina körútig

Az eredetileg örmény (egyes vélemények szerint francia) származású Karátsonyi család ősei a 16. században tűnnek fel Erdélyben. A török elleni háborúkban szerzett érdemeikért a 17. század végén megkapják Beodra mezővárosát 18 000 hold kíséretében. Ettől kezdve viselik a beodrai előnevet. A család nemeslevelét III. Károly király adományozta Karátsonyi Tivadarnak 1718-ban. (2) Címerük jelmondatául a „Pietate, Honore et Perseverantia!” (Odaadással, tisztelettel és állhatatossággal!) szavakat választották.

A 18. században Karátsonyi Lázár Torontál vármegyei alispánként tovább gyarapítja a családi birtokok számát. Később országgyűlési követ és tagja a József főherceg által létrehozott, a mezőgazdaság és lótenyésztés szabályozását felügyelő és irányító bizottságnak. Hazafiságáért és közhasznú intézményeknek nyújtott nagylelkű támogatásaiért Ferenc császár neki adományozta a Temes vármegyében fekvő nagy-zsámi uradalmat. (3)

Lázár hatalmas vagyon ura volt. Zsámi kastélyában állítólag egy imazsámoly alatt titkos ajtó vezetett a pincébe, amely tele volt arannyal, gyémánttal és egyéb kincsekkel. Egyetlen álma volt, hogy a verseci hegyektől birtokáig terjedő hatalmas pusztát uradalmához csatolja. Amikor minden kincsét szekerekre rakva Nagy-Becskerekre ment, hogy kifizesse a hőn áhított terület vételárát, ott hirtelen meghalt, és a szóbeszéd szerint a rengeteg kincs is vele pusztult. (4)

A családi hagyományt unokája, Karátsonyi Guido folytatta a 19. században, aki nagyapja végrendelete ellenére 1859-ban osztrák, majd 1874-ben magyar grófi rangra emelte a családot. (5) A szabadságharc őrnagyaként a pesti nemzetőrök parancsnoka volt, így 1849-ben külföldre kellett menekülnie és a vagyonát is elkobozták. Miután kegyelmet kapott, hazatérése után hamarosan bekapcsolódott a politikai közéletbe. A császári és királyi kamarási, belső titkos tanácsosi címeket is elnyerő Guidót a Vaskorona-rend nagykeresztjével, valamint a Szent Sír Lovagrend Krisztus-rendjével is kitüntették. (6)

A gróf a főrendiház tagja és 1866-tól országgyűlési követ is volt. Nevét elsősorban közcélokat szolgáló nagylelkű alapítványai tették ismertté. A Magyar Tudományos Akadémiának tett 40 000 Ft-os alapítványával példának okáért a magyar irodalmat kívánta támogatni, (7) a Rudolf trónörökös születése alkalmából létrehozott 100 000 Ft-os alapítványa pedig jótékony célokat szolgált. 1881-ben francia mintára 20 000 Ft-os „erénydíjat” létesített, amely a szegény, de erkölcsös leányok kiházasítását segítette a családi uradalomhoz tartozó Solymáron és Vörösvárott. (8)

Tagja volt többek között a Szent István Társulatnak, a Nemzeti Színház bizottmányának és a Magyar Festészakadémiát támogató bizottságnak is. Guido gróf gyakori és kedvelt vendége volt a főváros főúri szalonjainak, és a társasági élet egyik hangadójának számított. Bizalmas baráti viszonyban állt Liszt Ferenccel, Berliozzal és sok más jeles művésszel. Miután elnyerte a dúsgazdag örökösnő, Marczibányi Mária kezét, a friggyel tovább erősítette a család vagyoni helyzetét. Házasságukból négy fiú és öt leánygyermek született.

A pár harmincadik házassági évfordulója alkalmából egy pazar ötvösművű votív oltárkát adományozott a mariazelli bazilikának, ahol 1851-ben házasságot kötöttek. A Rudolf Weyr tervei alapján a bécsi Josef C. Klinkosch műhelyében készült reprezentatív ötvöstárgy valójában a mariazelli kegyoltár kicsinyített mása, amely előtt térdelve jelennek meg a Karátsonyi család tagjai. (9) Guido gróf széles körű művészetpártolói tevékenységének egy jellemző példája a Krisztina téri Szűz Mária-szobor esete.

Az eredetileg 1702-ben a Magyar Jakobinusok terén egy budai üvegesmester által felállított szobrot 1855-ben saját költségén lebontatta, a már erősen megrongálódott barokk talapzatot klasszicista oszlopra cseréltette, majd a krisztinavárosi plébániatemplom északnyugati oldalán ünnepélyes keretek között felállíttatta. (10)

Guido elsőszülött fia, Aladár rangon aluli házassága miatt, apja kérésére lemondott primátusáról, így öccse, Jenő vette át atyjától a bánlaki uradalom irányítását. Feleségül Andrássy Manó lányát, Karolina grófnőt vette, aki talpraesett, magyaros észjárású, temperamentumos asszony volt, és apjától örökölt vagyonszerzési hajlamával hatékonyan támogatta férje ambícióit.

A louvaini egyetemen jogot hallgató gróf Belgiumból való hazatérése után elvégezte a magyaróvári gazdasági akadémiát, így képzettsége révén a családi uradalmat hamarosan mintagazdasággá fejlesztette. Dél-Magyarországon meghonosította a rizstermesztést, haltenyésztő telepeket létesített és a vízszabályozásban is jelentős eredményeket ért el. Utazásai során Európa szinte valamennyi országában megfordult és Afrika északi részét is beutazta.

1890-ben császári és királyi kamarássá nevezték ki, és hamarosan országgyűlési képviselővé választották. (11) A közügyekben vállalt eredményes és aktív szerepének elismeréseként a király belső titkos tanácsosnak nevezte ki. (12) Jenő gróf 1896-ban fényes estélyt rendezett a budai Várban, amelyen Ferenc József császár is részt vett, majd egy hasonlóan fényűző fogadást 1908-ban, amelynek díszvendégei XIII. Alfonz spanyol király és családja voltak. (13)

A Karátsonyiak budai Vérmezőre néző, romantikus stílusú palotája, amelynek dísztermében a családi kollekció helyet kapott, a főváros legelőkelőbb és legdíszesebb magánépületei közé tartozott. (14) A Guido gróf megbízásából, Pan József tervei alapján 1853–56 között épült neobarokk berendezésű palota reprezentatív belső tereivel, télikertjével, tekintélyes könyvtárával, színháztermével és képtárával régi főúri kastélyok hangulatát idézte. (15)

A Krisztina körút 55. sz. alatt állt egykori földszintes barokk palotát 1850 táján részben lebontották és ennek helyén építették fel az új romantikus stílusú épületet. (16) A maga korában a főváros egyik nevezetességének számító Karátsonyi-palota számos kulturális eseménynek is otthont adott. (17) 1898-ban Karátsonyi gróf a farsang alkalmából fényes bált rendezett, amelyről a Mikszáth Kálmán szerkesztette Országos Hírlap így számolt be: „A főúri körökben még mindig nem beszélnek egyébről, mint a tündérfényű Karátsonyi bálról. Igazi clou-ja volt ez az idei farsangnak és históriai momentummá vált azáltal, hogy a király is megtisztelte jelenlétével egyik hűséges alattvalójának a mulatságát.” (18)

A Karátsonyi család tagjai gyakran szerepeltek a korabeli újságok bulvárhíreiben. Különösen Guido gróf volt népszerű az olvasók előtt, akiről maga Mikszáth is gyakran megemlékezett, sőt 1885. szeptember 15-én bekövetkezett halála után nekrológot is írt róla. (19)

A Gyűjtemény kialakulása

A műgyűjtemény alapjait Karátsonyi Lázár gróf fektette le még a 18. század folyamán, valódi rangját azonban Karátsonyi Guido nagyszabású vásárlásai teremtették meg. A széles érdeklődési körű és jó ízléssel megáldott gróf gyakori bécsi tartózkodási alatt, valamint párizsi és itáliai utazásai során tekintélyes mennyiségű régi festményt vásárolt. A gyűjtemény jórészt nagyméretű 17–18. századi németalföldi, német, illetve néhány itáliai műből állt. (20)

A kollekció jelentősen gyarapodott a pozsonyi orvos, Johann Nepomuk Dantsek-Dayka képgyűjteményének beolvasztásával, amely már jelentős itáliai mesterek műveit is tartalmazta. Így került a Karátsonyiakhoz egyebek között Michele Rocca Venusz toilettje és Paris ítélete című párdarab képe, (21) Francesco Cipper Kártyázók és Mora-játékosok című ugyancsak párdarabot alkotó festménye, (22) a kitűnő 17. századi udinei festő, Antonio Carneo nagyméretű Izsák feláldozása kompozíciója, (23) Guido Canlassi (Cagnacci) Szent Sebestyénje, (24) egy szintén tekintélyes méretű Mózes vizet fakaszt a sziklából, amelyet egykor Carlo Cignani műveként tartottak számon, (25) vagy az Itáliában működött flamand származású Lodewyk Toeput, másnéven Lodovico Pozzoserrato Karneváli jelenete. (26)

A Dantsek-Dayka-gyűjtemény azonban fontos német és németalföldi festők műveivel is gazdagította a Karátsonyiak kollekcióját. Többek között Joost de Momper Vadászjelenete, (27) Jan Both Erdei táj című képe, (28) illetve Johann Georg Hamilton párdarabot alkotó Antilopvadászat és Vadkanvadászat című kompozíciói (29) is Pozsonyból kerültek a Krisztina körúti palota képtárába. Az apja által megkezdett, jórészt különösebb koncepció nélküli, ötletszerű vásárlásokat Jenő gróf hasonlóképp eklektikus módon folytatta. Szerzeményei közül kiemelkedik Antoine Coypel Bacchus és Ariadne című kompozíciója, (30) Jan Weenix párdarabot alkotó két Vadászcsendélete, (31) valamint Johann Georg Bergmüller Dávid bevonulása Jeruzsálembe című műve. (32)

A 19. század végére mindenesetre a Karátsonyi-gyűjtemény már nem csupán hazai viszonylatban, hanem nemzetközi mércével mérve is jelentős magángyűjteménynek számított, amely uralkodók érdeklődését is felkeltette. Ferenc József császár 1898. február 21-én maga is ellátogatott a Karátsonyi-palotába, hogy megcsodálja a képtárat. Ebből az alkalomból összeállítottak egy katalógust, amely a korszak művészettörténeti ismeretei alapján leírta és lajstromba foglalta a képgyűjtemény darabjait. Ez a tárgymutató máig az egyik legfontosabb írott forrás a kollekció képeinek azonosításához. (33) 1908-ban a Krisztina körúti palota újabb illusztris vendégeket fogadhatott a Budapestre látogató spanyol király, XIII. Alfonz és felesége személyében. (34)

A Jordaens-kép kalandos története

Karátsonyi Jenő képgyűjteményének talán legkiemelkedőbb darabja volt Jacob Jordaens Bűnbeeesés című kompozíciója, amely 1920-ban néhány lelkes művészetpártoló, Porkay Márton és gróf Apponyi György közreműködésével, valamint dr. Ébner Antal, dr. Goldfinger Oszkár és Krausz Simon nagylelkű adománya révén a Szépművészeti Múzeum tulajdonába került. (35) A festmény eredetileg egy brüsszeli arisztokrata gyűjteményből származott, (36) majd a 19. század elején a Pálffy grófok bécsi palotájába került.

Az 1830-as években a képet egy restaurátor fondorlatos módon eltulajdonította. A javításra átadott képről másolatot készített és a kópiát adta vissza a Pálffyaknak, az eredetit pedig „biedermeier stílusban” átfestette és busás haszon reményében magának megtartotta. A restaurátor váratlan halála után örökösei a képen, annak valódi festőjéről mit sem tudva adtak túl egy bécsi aukción. Így került a mű Karátsonyi Jenő gróf tulajdonába, aki az árverésen megvásárolta, és a Krisztina körúti palotában elhelyezte. A grófnak fogalma sem volt róla, mit vett, ráadásul Munkácsy Mihály lesújtó véleménye alapján nem is becsülte túl sokra.

A festőfejedelem, aki gyakori vendég volt a Karátsonyiaknál, egy levelében azt tanácsolta a grófnak, hogy az Ádám és Éva képet feltétlenül távolítsa el a képtárából, mivel az teljesen értéktelen. Így Jenő gróf a festményt egy cselédszobában akasztotta fel, majd a Tanácsköztársaság alatt az első adandó alkalommal megszabadult tőle: egy rajztanárnak és autodidakta festőnek ajándékozta valamilyen szolgálat fejében. A tanár a háború utáni ínséges időkben fel akarta darabolni a képet, hogy festővászonhoz juthasson, azonban mielőtt erre a drasztikus lépésre szánta volna magát, megmutatta egy fővárosi galériatulajdonosnak, Porkay Mártonnak.

Ő felismervén, hogy a kép szinte teljesen át van festve, rábeszélte a tulajdonost, hogy először tisztítsák meg és azután adja el. Miután a kép felületéről a Szépművészeti Múzeum akkori restaurátora, Beer Konstantin eltávolította az átfestéseket, nyilvánvalóvá vált, hogy egy egészen kiemelkedő kvalitású 17. századi flamand munkáról van szó. A képpel kapcsolatban hamarosan felmerült a kitűnő antwerpeni mester, Jacob Jordaens neve, sőt voltak, akik egyenesen magára Rubensre gondoltak. A nem mindennapi felfedezésnek a híre gyorsan terjedt itthon és külföldön is, és rövid időn belül megjelentek az egymással versengő spekulánsok, akik a képet meg akarták szerezni, hogy aztán külföldön értékesítsék.

Porkay és Apponyi mindenképpen szerették volna, ha a remekmű a múzeum gyűjteményébe kerül, és minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, hogy elhagyja az országot. Erőfeszítéseiket végre siker koronázta, amikor tervükhöz sikerült megnyerniük a tehetős bankár, Krausz Simon támogatását, (37) aki a már említett két mecénással karöltve megvásárolta a festményt a múzeum számára. (38) Az 1,5 millió koronás vételár a korabeli viszonyok között rekordnak számított és kisebb vagyonnal volt egyenértékű.

A szenzációra éhes napisajtóban számtalan híresztelés kapott lábra a képpel kapcsolatban, amelyek némelyike a mű eredetiségét is kétségbe vonta, így amikor a festményt kiállították, az újságoktól felcsigázott nagyközönség beözönlött a múzeumba, hogy a híressé-hírhedtté vált képet láthassa. Térey Gábor a múzeum 1920. évi új szerzeményei között már egyértelműen Jordaens saját kezű alkotásaként publikálta a művet. (39)

A mester 1630–40 körüli korszakára datálható festményt hamarosan a nemzetközi szakkutatás is elfogadta, és a szerzeményezést követő évtizedekben több helyütt is publikálta. (40) Ezen írások szerzői közül kiemelkedik a belga Leo van Puyvelde, a flamand művészet egyik legkiválóbb szakértője és Jordaens későbbi monográfusa, aki a képet a mester főművei közé sorolta. (41) A Bűnbeesés azóta is a Szépművészeti Múzeum flamand gyűjteményének kiemelkedő és megkülönböztetett figyelmet élvező darabja. (42)


Jegyzetek:

(1) A gyűjtemény egy részét, 53 műtárgyat 1930-ban bocsátották árverésre Berlinben. Kunstbesitz Graf Eugen Karátsonyi, Graf Emmerich Károlyi Budapest, beschrieben und eingeleitet von W. R. Deusch, Internationales Kunst- und Auktionshaus GmBH, Berlin, 1930. február 24. A Karátsonyi-palota teljes műtárgyállományát pedig 1937-ben aukcionálta a Postatakarékpénztár: A budai gróf Karátsoni palota műtárgyainak aukciója, A M. K. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka, Budapest, 1937. február 18–27.

(2) Nagy I.: Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal VI., Pest 1860, 87.

(3) Karátsonyi Lázár 10 000 Ft-ot adományozott a Ludovikának, a franciák elleni háborúban pedig egy 100 fős inszurgens-csapatot állított fel saját költségén, és további 30 000 Ft-ot fordított a háború költségeinek fedezésére. Vö. A Pallas Nagy Lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája X., Budapest 1895, 153–54.

(4) „D’Artagnan”: A Karátsonyiak, Országos Hírlap, Budapest 1898. február 27.

(5) Karátsonyi Lázár maga többször visszautasította a grófi címet, és végrendeletében meghagyta, hogy ha a család bármely tagja a nemesinél nagyobb címet elfogad, az zárassék ki a családi örökségből. Guido apja, Lajos Torontál megyében volt főispán, anyja pedig az ősrégi, grófi és hercegi ágra szakadt Stahremberg családból származott.

(6) C. v. Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich X., Wien, 1863, 475–76.

(7) 1858 márciusában 10 000 Ft-ot adományozott az Akadémiának, hogy az összeg kamataiból a legjobb magyar színdarabok szerzőit jutalmazzák. Vö. Magyar Tudományos Akadémia Almanach, Budapest, 1890.

(8) Vö. Révai Nagy Lexikona. Az ismeretek enciklopédiája XI., Budapest, 1914, 246.

(9) A remekmű 2004-ben látható volt a Kiscelli Múzeum Mariazell-kiállításán. Mariazell és Magyarország. Egy zarándokhely emlékezete, kiáll. kat., szerk. Farbaky P. – Serfőző Sz., Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma, Budapest, 2004, 422. no. V-17.

(10) Liber E.: Budapest szobrai és emléktáblái, Budapest, 1934, 133.; Medvey L.: Vezető Budapest szobrai megtekintéséhez, Budapest, 1939, 21.

(11) Karátsonyi Jenő gróf a maga 212 739 koronás évi jövedelmével a képviselőház legtehetősebb tagjai közé számított. Őt csupán Zichy János gróf előzte meg 225 944 koronás jövedelmével. Vö. Sturm-féle országgyűlési almanach 1910–1915, Budapest, 1915, 315–16.

(12) Jenő gróf többek között a Budapesti Önkéntes Mentő-Egyesület elnöke, a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség díszelnöke, a Katonai Máltai Lovagrend magyarországi rendkívüli követe és meghatalmazott minisztere, továbbá a Magyar Atlétikai Club (MAC) választmányi tagja volt. Vö. A magyar társadalom lexikona, Budapest, 1930, 275.

(13) Kempelen B.: Magyar nemes családok V., Budapest, 1913, 360–62.

(14) A palotáról ill. környékéről 1880 körül készült felvételt közli Siklóssy L.: A Fővárosi Közmunkák Tanácsa Története. Hogyan épült Budapest? (1870–1930), Budapest 1931, 398. Vö. Palugyai I.: Nagy zabálás a kastélyban. Főúri lakáskultúra a dualizmus Magyarországán, Népszabadság Online, 2007. szept. 27., no. 465571.

(15) Bierbauer V.: A magyar építészet története, Budapest 1937, 253.; Lyka K.: Nemzeti romantika, Budapest 1942, 222.; Magyarország műemléki topográfiája IV. Budapest műemlékei I., szerk. Pogány F., Budapest, 1955, 777–80.

(16) Budapest Lexikon I., szerk. Berza L., Budapest 19932, 643.

(17) Pl. Dienes Valéria Orkesztika Iskolájának növendékei rendszeresen a Krisztina körúti palotában tartották előadásaikat.

(18) Országos Hírlap, 1898. február 27.

(19) Fogarasy A.: A Karátsonyiak a bulvárhírekben, Vörösvári Újság Online 7 (2007/1), 15–16. A cikk szerzője, Fogarasy Attila pilisvörösvári helytörténész, a Vörösvári Újság szerkesztője évek óta kutatja a város egykori urainak, a Karátsonyiaknak a történetét. Az összegyűjtött dokumentumokat egy általa szerkesztett kitűnő honlapon (www.karatsonyi.hu) tette közzé, ahol a család tagjaira vonatkozó, szinte valamennyi lényeges adat elérhető. A szerző 2005-ben cikksorozatot jelentetett meg a Karátsonyi családról a Vörösvári Újság hasábjain „Romló kastélyok, fogyó birtokok. Vörösvár hajdani földesurai” címmel:, Vörösvár földesurai a Karátsonyiakig, Vörösvári Újság Online 5 (2005/1); Gróf Karátsonyi Guido, a mecénás, Vörösvári Újság Online 5 (2005/2); Gróf Karátsonyi Jenő, Vörösvári Újság Online 5 (2005/4); Az Attila utcától a Tompa Mihály utcáig. Az utolsó vörösvári gróf története, Vörösvári Újság Online 5 (2005/8).

(20) Mravik L.: „…Hercegek, grófok, naplopók, burzsoák…” Száz év magyar képgyűjtése: in: A modern magyar festészet 1892-1919, szerk. Kieselbach T., Budapest, 2003, 13.

(21) Olaj-vászon, 47,5x63 cm. A két festmény eredetileg Nicolas Lancret műveként szerepelt a gyűjteményben, pontos meghatározására az 1930-as berlini árverés kapcsán került sor Hermann Voß Roccára vonatkozó újabb kutatásai alapján. Berlin, 1930 (1. jegyzet), 37–38. tétel, 10. tábla. Vö. H. Voß: Michele Rocca, ein vergessener italienischer Rokokomaler, Zeitschrift für bildende Kunst N.F. 32 (1921), 69 skk.

(22) Olaj-vászon, 116x93 cm. A két festmény az 1930-as berlini árverésen már Cipper műveként szerepelt, korábban azonban G. B. Piazetta neve alatt tartották számon. Berlin, 1930 (1. jegyzet), 39–40. tétel. A párkép egyik darabja, a Mora-játékosok az 1937-es budapesti aukción is felbukkant, ezúttal Gyümölcsárusok címmel. Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 21. tétel. Ez a képet 1944. szeptember 1-jén kelt hivatalos kiviteli engedéllyel Zürichbe szállították. Párdarabja, a Kártyázók szerepelt a BÁV 1. aukcióján 1957-ben (20. tétel), valamint a 40. aukción 1976-ban (22. tétel) és jelenleg is magyar magántulajdonban őrzik. Vö. Mojzer M.: Giacomo Francesco Cipper, Acta Historiae Artium 4 (1957), 84.

(23) Olaj-vászon, 168x132 cm. A korábban Guercino művének tartott festményt 1930-ban Berlinben Luca Giordano alkotásaként bocsátották árverésre. Berlin, 1930 (1. jegyzet), 34. tétel. A kép valószínűleg nem kelt el Berlinben, és 1937-ben a Postatakarék árverésén már 17. századi olasz festő műveként szerepelt. Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 97. tétel. Később a képet 17. századi észak-olasz festő meghatározással a BÁV 25. képaukcióján árverezték 1971-ben (54. tétel). A festményt Mojzer Miklós sorolta Carneo életművébe 1973-ban. Mojzer M.: Antonio Carneo két képe, A Szépművészeti Múzeum Évkönyve 41 (1973), 149–50.

(24) Olaj-vászon, 62x50 cm

(25) Olaj-vászon, 62x50 cm

(26)Olaj-vászon, 128 (v. 108) x 160 cm. A festményt korábban Giovanni Schiavonénak tulajdonították, a berlini aukción azonban már Toeput nevével szerepelt. Berlin, 1930 (1. jegyzet), 32. tétel. A mű a Postatakarék 1937-es aukcióján ismét felbukkant, immár Leandro Bassano neve alatt. Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 7. tétel

(27) Olaj-vászon, 108x190 cm, Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 78. tétel

(28) Olaj-vászon, 100x81,5 cm, Berlin, 1930 (1. jegyzet), 43. tétel

(29) Antilopvadászat, olaj-vászon, 115x165 cm; Vadkanvadászat, olaj-vászon, 117x163 cm, Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 38–39. tétel

(30) Olaj-vászon, 65x80 cm, Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 22. tétel. A kompozíció egy változatát a Philadelphia Museum of Art őrzi (Inv. Nr. 1990-54-1, olaj-vászon, 73x85,5 cm). Paintings from Europe and the Americas in the Philadelphia Museum of Art. A Concise Catalogue, Philadelphia, 1994, 125.

(31) Olaj-vászon, 146x111 cm, ill. 149x111 cm

(32) Olaj-vászon, 190x150 cm, Berlin 1930 (1. jegyzet), 35 tétel; Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 11. tétel

(33) Tárgymutató Gróf Karátsonyi Jenő budapesti képtárához, Budapest, 1898. A tárgymutató az egyes tételeknél külön hivatkozik a pozsonyi Dantsek-Dayka-gyűjtemény kéziratos katalógusára, így az is pontosan meghatározható, mely tárgyak kerültek ebből a forrásból a Karátsonyiakhoz.

(34) Vö. Kempelen, 1913 (13. jegyzet), 361.

(35) Olaj-vászon, 184,5x221 cm. Old Masters’ Gallery. Museum of Fine Arts Budapest. Summary Catalogue, Vol. 2. Early Netherlandish, Dutch and Flemish Paintings, ed. by I. Ember – Zs. Urbach, Budapest, 2000, 90., Ltsz. 5551.

(36) A kép pontos leírása olvasható a brüsszeli François Xavier de Burtin gyűjteményének katalógusában. Description du célebre... cabinet de tableaux de feu M. le Chevalier de Burtin, Bruxelles, 1819, 40, nr. 85. Garas K.: Recenzió A. Pigler: Katalog der Galerie Alter Meister c. könyvéről, Acta Historiae Artium 14 (1968), 311. A Burtin-gyűjteményről lásd TH. Frimmel: Gemäldesammler und Kunsthändler in Flandern und Brabant gegen 1780, Neue Blätter für Gemäldekunde 1 (1922), 7.

(37) Krausz Simon az Angol Magyar Bank egykori elnöke, a tőzsdetanács tagja, mint fővárosi bizottsági tag, vezető szerepet játszott Budapest pénzügyi politikájának irányításában is. Több nagyvállalat és pénzintézet igazgatósági tagja, majd 1929-től a Magyar Bankárok Egyesületének elnöke. Vö. Magyar Zsidó Lexikon, szerk. Újvári P., Budapest, 1929, 515.

(38) A kép kalandos történetéről többek között a The New York Times is tudósított 1924-ben. T. R. Ybarra: The Odyssey of An Old Master; Or the Adventures of Adam and Eve Upon the Canvas of a Flemish Painter, The New York Times, 1924. január 20. A történet részleteit Porkay visszaemlékezéséből ismerjük, amelyet egy 1950-ben, majd 1951-ben újra megjelent könyvének előszavában írt meg. M. Porkay: Das gegeisselte Rembrandt-Bild, Zürich 1950, 6–10., valamint Stuttgart 1951, 12–16.

(39) Térey G.: A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának új szerzeményei, Vasárnapi Újság 67 (1920/22. sz.) 257–59.; Uő: Neuerwerbungen der Galerie im Museum der Bildenden Künste zu Budapest 1914–1921, Neue Blätter für Gemäldekunde 1 (1922), 10.

(40) A kép korai bibliográfiáját lásd A. Pigler: Katalog der Galerie Alter Meister I., Budapest, 1967, 345–46.

(41) L. v. Puyvelde: Die vier Kirchenlehrer von Jordaens, Pantheon 18 (1936), 362.; Uő: Jordaens, Paris–Bruxelles, 1953, 15, 124.

(42) A festmény újabb irodalmát lásd Ember–Urbach, 2000 (35. jegyzet), 90.

Full 002241