A mindentudó

150 éve született Peter Behrens

Vadas József

Az AEG számára 1911–12 között Berlinben emelt Turbinacsarnokkal, amely hazájában az első acél-üveg-beton konstrukció volt, írta be magát Peter Behrens a modern építészet történetébe. Munkássága korszakos jelentőségét bizonyítja az is, hogy ugyanebben az időben kapott tervezőirodájában életre szóló útravalót, amolyan posztgraduális DLA-képzésként, az elmúlt század három építészóriása: Walter Gropius, Mies van der Rohe és Le Corbusier. Behrens születésének jubileumán a kölni iparművészeti múzeum (MAKK) több mint kétszáz (jelentős hányadában kölcsönzött, nem kis részben most először látható) alkotásának felvonultatásával rendezett munkássága előtt tisztelgő reprezentatív kiállítást, amely a sokoldalú, német kifejezéssel élve „alleskönner”, vagyis gyakorlatilag mindenben jártas tervező kevéssé ismert iparművészeti tevékenységéről ad átfogó képet.

Elektromos teáskannák és vízforralók. AEG, Berlin, 1909, © MAKK, fotó: Jan Rothstein

Mint annyi kiemelkedő pályatársa (William Morristól Henry van de Veldén át Vlagyimir Tatlinig) Behrens is festőként kezdte a pályáját. Tanulmányairól keveset tudunk, a kölni tárlat is szűkszavúan beéri annyival, hogy 1886-ban (valószínűleg attól kezdődően) Karlsruhéban és Düsseldorfban festészeti tanulmányokat folytatott. A helyi művészeti akadémiákon amolyan vendéghallgató lehetett három éven át. „Született 1868. április 14-én Hamburgban. Egyébiránt autodidakta” – közli magáról egy autográf szövegben 1920-ban az akkor már nemzetközi ismertségű alkotó. Nincs okunk kételkedni e kekk – egyértelműen magabiztos és kellően pimasz – kijelentésben, noha rendkívül sokoldalú és ahhoz mérten is termékeny életművének minden darabja nagy felkészültségű, vérbeli profit mutat. Hinnünk kell neki mindezen túl azért is, mert 1887-től Münchenben él, aminek a továbbiakra nézve lesz nagy jelentősége. A bajor főváros ugyanis nemcsak az akadémiáról nevezetes; legalább ennyire a Glaspalast revelatív kiállításairól is, amelyeken elsősorban a kortárs francia plein air tájképek, megint mások szimbolista-expresszionista darabjai merőben új szellemiséget közvetítenek. Ez nem is marad hatástalan a pályakezdő fiatalemberre. Így lesz 1893-ban alapító tagja a müncheni Secession lázadó művésztársaságnak. Igazodását példázza a kiállításon két vásznának érdes koloritja és szinte spirituális hangulata, amelyet mi az ekkortájt ugyancsak Münchenben dolgozó Ferenczy Károly szecessziós ízű naturalizmusából ismerhetünk. E fanyar életérzés közvetítéséhez színes metszeteiben mellesleg Munch drámai piktúrájával rokon dekoratív eszközöket is használt.

Balra: Behrens háza Darmstadtban, 1901. Deutsche Kunst und Dekoration, 1901/02, © MAKK, fotó: RBA Köln, Marion Mennicken Jobbra: Mozaikpadló színes terve Behrens darmstadti házához. Deutsche Kunst und Dekoration, Darmstadt, 1902, © MAKK, fotó: RBA Köln, Marion Mennicken

A szecesszió Gesamtkunstwerket, vagyis összművészetet hirdetett, amelynek programja magától értetődően követelte meg a sokoldalú – a művészet lehetőleg minél több ágában tevékenykedő – alkotókat. A századfordulón ilyenné vált Peter Behrens is, méghozzá a lehető legtudatosabban. 1900-ban publikált nevezetes tanulmányában (Az élet és a művészet ünnepei, avagy a színház mint legmagasabbrendű kulturális szimbólum) szinte profetikus hangnemben hirdeti: „Egy új kultúra felé haladunk: a mi kultúránk felé. Ezért lesz új stílusunk (...), amely minden alkotásunkat áthatja (...) Házat akarunk emelni. Házat, amely minden művészetet befogad.” A brosúra már általa rajzolt címlappal jelenik meg, emellett íróbarátainak könyvkötéseket és -borítókat, sőt – a tipográfia legkényesebb feladataként – remek betűket tervez, ezekből több ugyancsak szerepel a kiállításon. Korai elismertségének fényes bizonyságaként szintén az ő munkája az 1894-ben felavatott Reichstag modernizált gót verzálokból megformált felirata (DEM DEUTSCHEN VOLKE), amely a homlokzaton ma is látható. A kor kihívására adott tudatos válasznak tekinthető az is, hogy kezdeményező szerepet vállal a modern német tárgykultúra történetében kiemelkedő Werkstätte für Kunst und Handwerk létrejöttében (1897), illetve tevékenységében. E kézműves műhelyszövetkezet tagjainak célja az volt, hogy a gyáripar kommersz és többnyire igénytelen árucikkei ellenében művészek által tervezett kisszériás termékekkel kínáljanak a piaci versenyben a nagyipart is maximális minőségre (Qualitätsarbeit) ösztönző alternatívát. Behrens ezen program jegyében tervez szőnyeget, tapétát és ajtókilincset, sőt batisztabroszt (geometrikus mintákkal), szürke selyemruhát (a gombok helyén fekete fűzővel), ezüst melltűt (áttört körben), és olykor díszletet is (például a düsseldorfi színháznak). Mindenekelőtt azonban a lakásberendezés alapvető tárgyaira összpontosít. A Glaspalast 1898-as kiállításán terített asztalt mutat be, amelynek minden darabja saját tervezésű, a borospohártól a szőnyegig. Ezt állítja ki később Berlinben is, a Martin Keller és Carl R. Reiner belsőépítészek által a Jugendstil jegyében életre hívott művészeti szalonon. Szintén a Keller & Reiner vállalathoz fűződő kapcsolatának gyümölcse az a visszafogottan szecessziós vonalú, natúr fa ebédlőberendezés (tálaló, bőrhuzatú székekkel), amely a kölni tárlaton szerepel. Ezt aztán a háztartás legkülönfélébb tartozékai követik az új század első éveiben: üvegpoharak, kerámia- és fémedények, továbbá evőeszközök, amelyekből a kiállításon is parádés kollekció látható. Behrens tárgytervezői tevékenységének kibontakozása szorosan összefügg azzal, hogy Münchenből hamarosan Darmstadtba költözik. 1899-ben ugyanis Ernst Ludwig szász nagyherceg művésztelep létesítését határozza el a Mathildenhöhén; vezetésére az osztrák szecesszió egyik kiemelkedő mestere, Josef Maria Olbrich kap megbízást, a meghívott hét művész között ott találjuk Peter Behrenst is.

Kekszcsomagolás. Werkbund, Hannover, 1914, © Bahlsen GmbH & Co. KG.

Nem egyoldalú mecénási gesztusról van szó: a cél az, hogy az ott megtelepedő alkotók terveikkel impulzust adjanak a környék vállalkozásainak, hozzájárulva a tartomány gazdasági fellendüléséhez. A művészek csak a telket kapják, mindenki a maga elképzelései szerint, saját költségére építkezik.
Behrens kétszintes luxusvillája az arts and crafts mozgalom cottage-aival rokon épület, amelyben alul hall, étkező, zene- és női szoba, fent három háló (külön a gyereknek és a házaspár két tagjának), könyvtár, férfiszoba kapott helyet. Behrens elképesztően sok pénzt (200 000 márkát) áldozott rá, nekünk inkább az érdekes, hogy a berendezés minden egyes darabját ő maga tervezte. A kottatartó alatt még a Schiedmayer cégjelzésre is volt gondja. Valódi Gesamtkunstwerket alkotott tehát, a maga minden történelmi előzménytől felszabadult stílusában, amiben részint Nietzsche nem sokkal korábban megjelent, nagy hatású műve inspirálta. Az Imigyen szóla Zarathustra ugyanis „a legtávolibb tengerek” felfedezésére indulók elszántságával mondott ítéletet „a múlt jeleivel” elrejtőzők, a „minden idők és népek tarkasága” fölött. Mindezen túl díszítőelemként motívumokat (sas, kígyó, gyémánt, Nap) is sugallt az ezeket szinte nonfiguratív ábrákká stilizáló alkotónak. Bár a ház ma már nem áll, több részletének terve (a padlóról) és jó néhány berendezési tárgya (hangszer, karosszék, pohárkészlet) megmaradt, a korabeli leírások (Lichtwark, Meier-Graefe) pedig híven tudósítanak az összképről. Behrens az étkezőt a fehér-vörös, a zeneszobát a sötétkék-szürke együttesére hangolta. Ez utóbbi volt a legjelentősebb enteriőr: közepén állt az egzótaintarziával és gyöngyházzal ékes zongora, alatta gazdag mintázatú famozaik a padlón, a mennyezet aranyborítást kapott, a falakat hátulról kékre alapozott üvegtáblák övezték. „Ünnepélyes, mégis visszafogott” – összegezte benyomását az 1901-ben elkészült darmstadti házról Fritz Hoeber 1913-ban megjelent, 250 oldalas nagymonográfiája, amely biztos szemmel jelölte ki a művész helyét Victor Horta, Van de Velde, Otto Wagner társaságában.

Szalonzongora. Schiedmayer, Stuttgart, 1900/1901, © MAKK, fotó: RBA Köln, Marion Mennicken

Ma már azt is tudjuk és a jubileumi tárlat egyértelműen érzékelteti, hogy a „nietzschei stíl”-ben fogant darabok erősen redukált díszítőelemeikkel csupán a felületen opponálták Behrens addig organikusan szecessziós formavilágát. Az igazi egyszerűsödés az évtized derekán kezdődött. Jól mutatja a változást az a pianínó, amely a Wertheim Áruház mintaszobájának részeként készült 1904–5-ben. Szabályos hasábokból álló forma, pusztán egyenes vonalakkal dekorálva. Ennek a minden külsődleges látványelemtől megszabaduló attitűdnek, amelyben a görög építészet tanulmányozása és hatása is felfedezhető, azért van jelentősége, mert újabb fordulatot érlel az alkotó fejlődésében. Behrens 1903-tól a düsseldorfi iparművészeti iskola igazgatója, de 1907-től az iparművészt azonban hamarosan a dizájner váltja fel, bár akkor még ezt a szót Németországban nem használták. Ekként lesz tagja az 1907-ben megalakuló Deutscher Werkbundnak, amely kiállításaival, konferenciáival és kiadványaival már magának a gyorsan fejlődő nagyiparnak kívánt művészeti (formatervezői) útmutatással szolgálni. S nem éri be ennyivel: az AEG „művészeti tanácsadójául” szegődik. Az elektromos berendezéseket és eszközöket előállító cég, amely az Edison filiáléjaként jött létre 1883-ban, ekkor már az alapító fiának vezetésével a maga lábán állt. A művészi hajlamokkal megáldott Walther Rathenau tisztában volt azzal, hogy a sikeres piaci érvényesüléshez kevés a műszaki fejlesztés, ezért szerződteti a nagy hírű Behrenset belső munkatársnak. 1907-től így újabb fontos korszak kezdődik a művész munkásságában: építészként műhelycsarnokokat, kiállítási pavilonokat és üzleteket tervez, formatervezőként pedig az AEG számos termékének (teáskannák, lámpák, ventilátorok, melegítők) ad formát. E minőségében alighanem az első arculattervező, hiszen a fentiek mellett nevéhez fűződik a cég máig használatos logója, több plakátja, jó néhány gyártmánykatalógusa és sok más kiadványa. Amikor 1910-ben pontot tesz tárgytervezői tevékenysége végére, az iparművészt felváltó formatervező tapasztalatával máig érvényesen foglalja össze e már merőben huszadik századi tevékenység lényegét: „Minden olyan tárgy esetében, amelyet gépeken állítanak elő, nem elég művészetnek és iparnak érintkezése, belső kapcsolatuk létesítésére kell törekedni.” Ekkor már önálló építészirodája van, 1940-ben bekövetkezett haláláig kizárólag építészként és tanárként tevékenykedik. Amikor tehát a kortárs iparművészet krónikásaként Nádai Pál 1914-ben Behrens szentpétervári német nagykövetségi épületét elemzi, a már végleg lezárult tárgytervezői pálya alapján minden elfogultság nélkül nevezi „az új német iparművészet legnagyobb egyéniségének”. Ezzel pedig a szintén a tízes évek derekának munkáival véget érő kölni tárlat látogatója is mélyen egyetérthet.


Alleskönner. Peter Behrens zum 150. Geburtstag. Köln, Museum für Angewandte Kunst Köln (MAKK), 2018. július 1-jéig.