A múltat végképp eltörölni - Helyett, legalább gyorsan elfedni

A Tanácsköztársaság május elsejei ünnepségének dekorációi

Révész Emese

Szimbolikus térfoglalás. A fontos helyek megjelölése. Vörös vonal a város testében. Hogy nézett ki Budapest az első világháború utáni első május elsején, és kik hozták össze rohammunkában a nagy vörös kulisszákat? Nézegesse a mindenkori hatalom szempontjából kiemelt helyek 1919-es verzióját!

Volt már dicsőséges forradalom és kommunista rémuralom, jelezve, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság 20. századi történelmünk egyik legvitatottabb időszaka.(1) Ha megítélése politikatörténetileg ellentmondásokkal terhelt is, művészetileg nem az. Rövidre szabott, négy és fél hónapos fennállása során a művészeti élet átfogó reformját hajtotta végre. Hosszú távra tervezett, átgondolt intézkedések voltak ezek, köszönhetően annak, hogy az új hatalom a művészetet kulcsfontosságú stratégiai ágazatnak tekintette.(2) Diktatórikus természeténél fogva a művészeti életet is központi irányítással kívánta átformálni. E téren teljhatalmat a Művészeti Direktórium kapott, ami csúcsszervként őrködött az irányváltás fölött, a múzeumi és művészeti oktatási rendszer átalakításán, új alkotások megrendelésén. Az új hatalom totális váltásban gondolkodott, célja nem kevesebb volt, mint polgárai gondolkodásának gyökeres átformálása, s ebben a művészeteket tekintette legfőbb eszközének. (Beszédes, hogy az új plakátok készítése nem a művészeti, hanem a Propaganda ügyosztály alá tartozott.) Minden művészeti megmozdulást alárendelt tehát a politikai propaganda céljának, minden alkotást az új világrend megerősítését szolgáló eszköznek tekintett.

Jól tudta, hogy az ideológiai propaganda legfőbb terepe a nyilvánosság, ezért kilépett a múzeum falai közül. A street art elődeként totális és radikális művészetének színteréül az utcát tette meg, azt a teret, ahol tömeges megmozdulásai zajlottak. Monumentális látványterveihez voltak bőven előképei, éppúgy tanult Napóleontól, mint a historizmus teátrális téralakításaiból. De program kidolgozói számára közvetlen inspirációt nyilván az oroszországi rendezvények jelentettek. Az első világháború orosz handszíntereiről visszatérők közvetlen élményeket hoztak magukkal a munkáshatalom vizuális propagandájáról.


Az Ezredéves emlékmű apostoli keresztet és koronát tartó Gábriel arkangyal alakjának keresztény Magyarországot jelképező oszlopát úgy takarta el a lepel, hogy obeliszk formát hozzon létre. Tövénél (a honfoglaló vezérek helyén) Marx Károly szobra áll, két oldalán vasmunkással és bányamunkással. A gipszszobrok mestere ugyanaz a Zala György, aki az emlékmű korábbi szobrait is megformálta. A királygalériát elfedő körívek végén Uitz Béla pannói függnek, feliratai szerint az egyik a „Városi proletariátus”, a másik a „Földmívesszegénység” szimbolikus alakjaival © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
Az Ezredéves emlékmű apostoli keresztet és koronát tartó Gábriel arkangyal alakjának keresztény Magyarországot jelképező oszlopát úgy takarta el a lepel, hogy obeliszk formát hozzon létre. Tövénél (a honfoglaló vezérek helyén) Marx Károly szobra áll, két oldalán vasmunkással és bányamunkással. A gipszszobrok mestere ugyanaz a Zala György, aki az emlékmű korábbi szobrait is megformálta. A királygalériát elfedő körívek végén Uitz Béla pannói függnek, feliratai szerint az egyik a „Városi proletariátus”, a másik a „Földmívesszegénység” szimbolikus alakjaival © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Az utca képének elementáris átformálása szuggesztív plakátokat és monumentális utcai dekorációkat kívánt tehát. Így került helyzetbe itthon is az avantgárd. A századelőn baloldali gondolkodás és művészi progresszió jórészt együtt járt, így a Tanácskormány alatt a művészeti ügyek irányítása a polgári radikális eszmékkel rokonszenvező modern művészek körébe került. Kernstok Károly, Pór Bertalan, Uitz Béla vagy Nemes-Lampérth József voltak a tízes évek művészi progressziójának fő képviselői. Ily módon az avantgárd formanyelve a Tanácsköztársaság művészetének „hivatalos stílusává” vált. Az, ami néhány évvel korábban csak egy maroknyi értelmiségi belügye volt, egyszerre tömegkultúrává avanzsált. Pontosan érzékelte ezt Hevesy Iván, aki az új művészet legjellemzőbb formáját az utca művészetében, a plakátban látta, amely „energikus kiáltás, az utca lelkébe öklöző agitáló akarat.”(3)
 
Mintegy tucatnyi képes plakát és néhány középületbe szánt falkép terve mellett a Tanácsköztársaság legnagyobb művészeti vállalkozása a május elsejei ünnepi városdekoráció volt. Az utca nyilvános terét totálisan kisajátító, radikálisan átformáló szuggesztív művészeti program e vállalkozásban érvényesült a legteljesebben. Ám e monumentális díszlet (jellegéből adódóan) éppoly rövid életű volt, mint maga a tanácshatalom, egykorú elrendezését csak fényképek és leírások nyomán tudjuk rekonstruálni.(4)


Andrássy Gyula Zala György által megformált, Kossuth téren álló lovas szobrát a Munka Házának építménye takarja el. Rövidebb oldalain fegyveres munkás figurája látható. oldalain Faragó Géza és Székely Andor allegorikus pannói futnak körbe. A frízen a Forradalom és a Világszabadság ruhátlan, allegorikus nőalakjai a különféle társadalmi osztályokat megszemélyesítő figurák menetét vezetik © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
Andrássy Gyula Zala György által megformált, Kossuth téren álló lovas szobrát a Munka Házának építménye takarja el. Rövidebb oldalain fegyveres munkás figurája látható. oldalain Faragó Géza és Székely Andor allegorikus pannói futnak körbe. A frízen a Forradalom és a Világszabadság ruhátlan, allegorikus nőalakjai a különféle társadalmi osztályokat megszemélyesítő figurák menetét vezetik © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár



Pázmány Péter és Werbőczy István szobrát elrejtő diadalkapuk a Kígyó téren (Ferenciek terén) © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
Pázmány Péter és Werbőczy István szobrát elrejtő diadalkapuk a Kígyó téren (Ferenciek terén) © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
 
Nyilván az 1918-as moszkvai és pétervári május elsejei ünnepségek példái nyomán határozott úgy a Művészeti Direktórium, hogy a közelgő ünnepre radikálisan átformálják a főváros arculatát. Az új hatalom első hivatalos ünnepe erődemonstráció volt, de a világháborútól megcsömörlött tömegekhez nem a katonai erő fitogtatásával, hanem a művészetek által megidézett jobb jövő ígéretével fordult. Az ünnepségek fő szervezője Szamuely Tibor volt, aki Falus Eleket bízta meg a művészek munkájának irányításával, míg a részletekért Bíró Mihály volt felelős.(5) A monumentális művek megalkotására mindössze három hét állt rendelkezésükre, ezalatt a Tattersaalban (Nemzeti Lovardában) és a városligeti Iparcsarnokban (amely a most szintén lebontás előtt álló Petőfi Csarnok helyén állt) több tucat építész, festő és szobrász dolgozott a kivitelezésen.


© Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
© Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

A budai alagút kannelúrázott oszlopai előtt a kalapácsos ember és a fegyveres katona szobra feszített © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
A budai alagút kannelúrázott oszlopai előtt a kalapácsos ember és a fegyveres katona szobra feszített © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

A tervezők a város terét az ünnepi felvonulás tömegeit befogadó színpadként kezelték, amelyen a művészek nagy hatású díszleteket állítottak fel. Az elkészült téri installációk szcenikája a historizmus nagyléptékű városépítészetét követte, amikor a város terébe színpadias és monumentális látványelemeket helyeztek. Az új hatalom részéről mindez egyúttal szimbolikus gesztus, jelképes térfoglalás is volt, hiszen alkalmi objektumait a közösségi gyakorlat és emlékezet számára fontos színtereken mutatta be: a Hősök terén, a Kossuth téren vagy a Lánchíd két végében.(6) Az ünnepi városdíszletek kiépítése tudatos stratégiát követett, célja a nyilvános terek kisajátítása és vizuális megjelölése volt. A régi hatalmi ideológia emlékeinek felülírása (nem elbontása, hanem elfedése) és helyükre az új világot új formanyelven hirdető alkotások elhelyezése. Az objektumok városképileg és ideológiailag fontos közterekre kerültek, megjelenésük egységét a mindent elborító drapériák révén a vörös szín használata biztosította. Egy külföldi utazó egyenesen „bikavadítónak” látta a főváros ünnepi arculatát.


A Nyugati tér közepén lévő centrális építmény oldalain, a négy égtáj felé a kalapácsos ember négy alakja állt © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
A Nyugati tér közepén lévő centrális építmény oldalain, a négy égtáj felé a kalapácsos ember négy alakja állt © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Az objektumok tervezői szuggesztív geometrikus formaelemeket alkalmaztak. A geometrikus építészeti elemek (kubusok, gömbök, oszlopok, gúlák) használata éppúgy kötődött a francia forradalmi építészethez, mint az orosz konstruktivizmus járult a hatalmi státuszt hangsúlyozó klasszikus formák (obeliszk, piramis, diadalív) beemelése. Az utópisztikus geometrikus alakzatok az új világ kezdetét szimbolizáló formai tisztaságot képviselték, de volt emellett egy sokkal praktikusabb hivatásuk is: a régi szimbólumok elfedése. A gömbök, diadalkapuk és obeliszkek vörös burka alatt ott ágáltak a historizmus aprólékos naturalizmusával megformált hősök, szentek és királyok (kivéve a Habsburgokat). Kétértelmű gesztus volt ez, amellyel a régi világot jelképező emlékműveket úgy „oltották ki”, hogy láthatatlanná (azaz működésképtelenné) tették őket. Nem semmisítették meg fizikailag, csak „felülírták” az új világ új formanyelvével, amely beburkolva (eltemetve) egyszersmind magába is foglalta azokat.


A deák téri Anker-palota elé dísztribünt építettek, homlokzatán a forradalom lángjait jelképező emblémával, oldalain Szabó Ervin és Lenin mellszobraival. Az alkotmány a Nemzeti Áldozatkészség 1915-ben felállított, a háborús jótékony célú felajánlásokat jelképező lovas szobrot takarta el © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
A deák téri Anker-palota elé dísztribünt építettek, homlokzatán a forradalom lángjait jelképező emblémával, oldalain Szabó Ervin és Lenin mellszobraival. Az alkotmány a Nemzeti Áldozatkészség 1915-ben felállított, a háborús jótékony célú felajánlásokat jelképező lovas szobrot takarta el © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Hasonlóképp ellentmondásos volt az installációk figurális díszítménye. Kivitelezőik között éppúgy ott voltak az avantgárd aktivista élharcosai (Uitz Béla, Pór Bertalan), mint a századforduló szecessziós szimbolizmusának képviselői (Faragó Géza, Székely Andor) avagy a historizmus hajlékonyan az új elvárásokhoz igazodó mesterei (Istók János, Zala György). A vezérek arcmásainak monumentális, emberfeletti méretei hatalmi potenciáljukat sugározták. A város különböző pontjain visszatérő képmásuk „nagy testvérként” őrködött az alattuk gomolygó tömegek fölött. Névvel és személyiséggel kizárólag az új ideológia „papjai” rendelkeztek (Marx, Lenin, Karl Liebknecht, Szabó Ervin), mellettük csak a munkások tipizált alakjai kaphattak helyet. Bíró Mihály évekkel korábban a Szociáldemokrata Párt részére kidolgozott kalapácsos embere immár az egész forradalmi megmozdulás emblémájaként tért vissza, plakátokon, transzparenseken éppúgy, mint a Nyugati tér vagy az Alagút bejáratának installációján. Az emblematikus szobrászati művek mellett a festett pannók a szimbolizmus allegorikus kifejezésmódját és a szecesszió dekoratív formanyelvét követték. A Kossuth téren álló Munka Házának oldalát díszítő frízek vagy a Szent Gellért-szobor alatt elhelyezett jelenet a tízes évek avantgárdjának nagylélegzetű, szimbolikus kompozícióinak rokona.


A Gellért-szobor és környéke (a szobrot eltakaró építmény a fotón inkább csak retus) © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
A Gellért-szobor és környéke (a szobrot eltakaró építmény a fotón inkább csak retus) © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

A jelképes térfoglalás egyik leghatásosabb aktusára a Hősök terén került sor, amely a keresztény-nemzeti Magyarország és a Habsburg uralom megtestesítője volt. A születésétől fogva ideológiailag „megterhelt” tér számos átalakítása közül ez volt a legradikálisabb.(7) A Habsburg uralkodók szobrainak eltávolítását már áprilisban elrendelte a direktórium. A további szobordöntések helyett azonban a májusi ünnepségek szervezői az emlékmű lefedését választották. A tetőtől talpig vörös drapériába burkolt együttesben ily módon átmentették az egész nagyléptékű építészeti struktúrát, amelyben mint színpadi díszletben helyezték el saját szobraikat: új honalapítóként így került középre Marx figurája. A tervezők ezt a jól bevált stratégiát alkalmazták másutt is, kihasználva a Szent Gellért-szobor vagy az Andrássy-szobor központi elhelyezkedését.


Pannó a Gellért-szobor alatti vízcsurgónál: dolgozzatok és tietek a Paradicsom. A kompozíció jobb oldali figurája mindenesetre éppen lángpallossal kerget ki belőle jól öltözött tőkéseket © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
Pannó a Gellért-szobor alatti vízcsurgónál: dolgozzatok és tietek a Paradicsom. A kompozíció jobb oldali figurája mindenesetre éppen lángpallossal kerget ki belőle jól öltözött tőkéseket © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Egységes, közérthető és hatásos köztéri installáció jött ily módon létre, amely stílusában és mondandójában szoros egységben volt az utcaképet „becsomagoló” plakátok és az utakat megtöltő felvonulók által hordozott transzparensek, vörös csillagos májusfák vizuális világával. Egyetlen napra olyan monumentális művészeti együttes született, amely visszanézve nagyszabású kísérletnek tekinthető, kísérletnek arra, hogy a historizmus múltba merengő kulisszáit korszerű, dinamikus és alapelemeiben modern formákkal váltsa fel. Hogy a modernizmus a szabad, nagy térre lépve megmutathassa erejét.

Részlet Lowetinszky János József (Pest vármegye 53 éves tisztviselője) naplójá́ból
1919. május 1.

Az utczán ünnepi hangulat, villamos, valamint kocsi seholsem járt, csak a rendezőség automobiljai száguldottak teljesen vörös díszben imitt-amott, az úttesten a menetben részt vevők nagy csapata haladt, a póstások víg zeneszóval indultak kijelölt helyükre. Elmentünk az Aréna úton az Andrássy úti Millenáris emlékig, amely teljes vörös pompában díszelgett, a Szépművészeti és Műcsarnok vörösben, lobogókkal feldíszítve, egy óriási Marx és Lenin szobor [Lowetinszky téved: a szobor Marxot ábrázolta, két munkással – V.B.] gypsből. Az Andrássy út 3 úttestén a küldöttségek és menetek már javában haladtak a Liget felé énekelve, kalapot, zsebkendőt lengetve közben, a zenekar is intonálta az Internationálé inkább deprimáló, mint lelkesítő hangjait, fel-felharsant a Marseillaise is. Az úttestet kedélyeskedő és czigarettázó katonakordon vette körül. Így nézegettük a különböző meneteket, le-levéve a kalapot, ha az Internationalét fújták. A menetben rengeteg volt a nő. Érdekesebbek voltak a mozisok hat fehér ló vonta allegóriai csoportja, a húsvágók hat derék nagyszarvú fehér magyar ökör vonta szekere, a hentesek csoportja, a malommunkások csoportja nagy kenyér, perecz és óriási sóskiflivel, a hadsereg egy szakasza rohamsisakkal, vörösre festett ágyú és gépfegyverrel, az élén is skarlát palástba öltözött lovassal, meguntam az álldogálást, s lassan előrehaladtunk, a II. Octogonon [értsd a Köröndön – V.B.] czigány zenészek karai voltak elhelyezve, akik az Internationalét húzták felváltva a Marseillaise-zel, 16 bőgőt olvastam csak itt meg, jött a „Máv” gépgyár menete párhuzamosan a csepeliek óriási menetével, a Máv gépgyár egy kocsija lokomotívot, a másik gépet, a harmadik hidat hozott, egy kocsin kovácsok csengették nagy vígan, messzire hallatszóan az üllőt, a gazdasági csoport egy cséplőgépet hozott, melyet jelmezes arató leányok és legények énekszóval kísértek, a csepeliek lovassal nyitották meg a menetet, s nagyszerűen voltak ellátva lobogókkal, gyermekeiket vörös díszítésű szekereken hozták, zenekaruk is volt, mely nagyszerűen fújta az indulókat. A zuglóiak csoportja a burzsoá temetést ábrázoló két koporsót hozott. A színházak csoportjai külön jelzőtáblák alatt, az Operaház színészei gyönyörűen énekelték a Marseillaise-t, sok öreg deres fej volt köztük, akik úgy haladtak, mint haladhattak a római caesarok diadalmenetében a fogoly fejedelmek, a színésznők egyike-másika riadtan nézte a nekik szokatlan tömeget. A színházi munkások külön csoportot alkottak, a cseléd nasságák nagy zsivaj között vonultak fel, az intelligentia félszegen haladt a menetben, a zsidó fruskák azonban fajuk temperamentuma szerint a szertelenségbe csaptak. Ismerem Budapestet és népét, de annyi polizeiwidrig pofát még életemben nem láttam. A II. octogon is teljes vörös díszben pompázott, a négy szobor tetején négy óriási földgömb terpeszkedett, s tele volt tűzdelve vörös májusfákkal, a házak az Andrássy úton többé-kevésbé gazdagon vörössel díszítve, ami őszintén megvallva ijesztőleg hatott, sehol más szín, csak vadító vörös szín, szerencse, hogy nincs már marhánk, mert felöklelnének bennünket. Nagy nehezen feleviczkéltünk az Octogonig, amely szintén pazarul volt feldíszítve vörössel [...] 1 órakor kanyarodott be a menet vége az Andrássy útra a Teréz körútról, iszonyatos és egyszersmind félelmetes tömegű ember volt ez, amennyit még életemben nem láttam, pedig már sok tömeget láttam. Az Operaház ízlésesen volt feldíszítve, 2 nagy vörös koszorúja is volt az ablakokban, hm nem jó symbolum ez. A fürdő utca bejárata is pazarul volt vörössel díszítve. [...] átballagtunk a Lánczhídon és Alagúton át a Vérmezőre, amelynek közepén egy kataphalk állott vörösben és vörösben boldogult Martinovich Ignácz & társai vesztőhelyén, ez is satisfactio, a Vérmező fái piros dísszel vannak feldíszítve, nyílt színpadok voltak felállítva, az istenadta nép míg a hideg májusi szélben didergett a zöld füvön, melyet katonáik annyi éven át óvtak tőle katonáikkal. Lekanyarodtunk az Eskü téri hídhoz. Szt. Gellértet elbújtatták egy nagy büdös sárga paraván mögé, lenn pedig egy ostoba mázolmány akarta vélünk érthetővé tenni a paradicsomot. A nép ernyedten kullogott jobbra-balra, 200 vízcsap ontotta nedűjét, de nem is volt itt semmiféle lelkesültség, mint hajdinában-danában, sem egy kurjantás, sem egy lelkesülő örömteli arcz, mindenfele gyanakvás és szorongó érzés mutatkozott az arczokon. Nagy nehezen döczögtünk haza 3 órára. (Kézirat, lásd Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény B 0910/209 /1918-19. B. sztl. – Az e napról készített feljegyzéseit Lowetinszky piros tintával írta.) Megjelent Vörös Boldizsár: Károlyi Mihály tér, Marx-szobrok, fehér ló. Budapest szimbolikus elfoglalása 1918–1919. Budapesti Negyed, 29–30. 2000/3–4.
 
A részletet a könnyebb értelmezhetőség érdekében kisebb javításokkal, nem betűhíven közöljük.

Felvonulók a Hősök terén, háttérben a Szépművészeti Múzeum © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
Felvonulók a Hősök terén, háttérben a Szépművészeti Múzeum © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár


(1) Legújabb történeti feldolgozása: 1919. A magyarországi Tanácsköztársaság és a kelet-európai forradalmak. Szerk. Krausz Tamás, Vértes Judit. L’Harmattan, Budapest, 2010
(2) A korszak művészeti intézkedéseinek összefoglalása: Körner Éva: Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság képzőművészeti intézkedései. In: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1951. Művelt Nép, Budapest, 1952, 102–107 o.; [Aradi Nóra]: A Tanácsköztársaság művészete. In: Magyar művészet 1890–1919. I. kötet, Akadémiai, Budapest, 613–624. o.
(3) Hevesy Iván: Az új plakát. Ma, 1919/5. 106. o.
(4) Az ünnepség dekorációjáról készült egykorú fényképes összefoglaló: 1919. A vörös május. Közoktatásügyi Népbiztosság kiadása, Budapest, 1919
(5) A fentebb idézett egykorú album az ünnepség szobrászati, építészeti és festészeti díszítésének vezetőjeként egyedül Bíró Mihályt nevezi meg. Pór Bertalan viszont így emlékezik vissza:
„A május 1-i dekoratív munkát az egész városban Falus Elek tervezte. Részletekben a munkát Bíró Mihály adta ki.” A Magyar Tanácsköztársaság képzőművészeti élete. Budapest, 1960, 147. o.; A munka fő szervezője Szamuely Tibor – Vörös Ú́jság, 1919. április 10. – Idézi Körner i. m. 107. o. 6 Az ünnepségeket mint „szimbolikus térfoglalási akciót” elemzi: Vörös Boldizsár: Károlyi Mihály tér, Marx-szobrok, fehér ló. Budapest szimbolikus elfoglalása 1918–1919. Budapesti Negyed, 29–30, 2000/3–4, 144–172. o.; A „szimbolikus térhasználatról” lásd: Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870–1940). Budapest, 1998
(7) Sinkó Katalin: A millenniumi emlékmű mint kultuszhely. Medvetánc, 1987/2, 29–50. o.; Gerő András: A Nemzet oltára az ország fővárosában: az Ezredévi emlékmű Budapesten. In: uő: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. századi történetéből. PolgArt, Budapest, 2004, 224–225. o. (203–243. o.)