Ezzel máris elárultam, hogy Fehér Erika eredetileg textilművész. Ilyen esetekben gyakran magyarázkodásra van szükség ahhoz , hogy világossá váljon, mit is keres/talál egy iparművész a grand art műfajainak területén. A probléma nem új, így volt ez pár évtizeddel ezelőtt, a magyar textilművészet csodás felvirágzása idején. A „nagyok" generációjának erőfeszítéseit (gondolok itt Attalai Gáborra, Bajkó Anikóra, Búzás Árpádra, Gecser Lujzára, Hübner Arankára, Preisler Klárára, Szenes Zsuzsára, Szilvitzky Margitra és még sokan másokra) igazából csak a művészettörténészek méltatták, a grand art alkotói közül jó néhányan, gyanakodva nézték a területüket háborító textilesek szabadcsapatát. Franki János a szombathelyi biennálék kezdetén (1972,1974) szabályos védőbeszédet tartott az érdekükben: „A magyar textiltervezők, úgy látszik, elirigyelték a szobrászattól - meg az architektúrától - a harmadik dimenziót. Miért is ne? A szobrászok talán kibérelték a teret a következő ötezer évre is? Két év során egyre több művész látja, belátja, sőt bizonyítja, hogy az ilyenféle terjeszkedés nem határsértés. Van határ, hogyne: a jó és a rossz művek között. De a tér vagy a sík kifejezése valamennyi művésznek joga, akármilyen oklevelet tartogat is otthon." 

 

A fenntartás a határsértőkkel szemben, ha enyhébb formában is, de máig létezik. Jól érzékelhető ez Maurer Dórának a Fehér Erika művészetét elemző írásából is: „A művészetben - írja - éppúgy érvényes Heisenberg tézise, mint a tudományban: az ember kérdésfeltevése eleve meghatározza a vizsgálandó dolog válaszait. A különböző művészeti ágak sajátos szakmai törvényszerűségei lekötik a kérdések szabad vegyértékeit, nem jutnak tovább. Akkor mutatkozik meg ez legerősebben, amikor a különösen kötött alkalmazott művészetek területéről indul az alkotó, hogy alapvető kérdésekkel foglalkozzon." Maurer szerint Fehér Erika túllépett tanult szakmájának csapdáin, ám szükségesnek tartja, hogy elhelyezze a jelenséget, ezért Fehér Erika munkáit a „strukturális posztkonceptuális" művészethez sorolja, amelynek anyagául a természet szolgál. Ebből persze mit sem ért az átlagos műbarát. De hát sajnos ez a mi verbális fegyvertárunk, mármint azoknak, akik általában úgy használjuk a természet fogalmát, és úgy élünk nem benne, mintha annak „Dichtungja", költészete lecsengett volna, és már csak arra szolgálna, hogy kipihenjük azt a fáradtságot, amelyet életünknek az a része okoz, amelynek már régen nincsen köze a természethez. A fénylényeket persze mindez nem befolyásolja. Az elmúlt egy évtizedben sokféle térben és sokféle alakban élték le életüket, apró részleteket felvillantva azokból az átváltozásokból, amelyek az erőteljes élet és nyugtalanító elmúlás között feszülnek.

 

 

Fehér Erika 1983-tól 1989-ig volt az Iparművészeti Főiskola növendéke, szakmája a szövött és festett textiltervezés. A Mesterképző elvégzése után, többi pályatársával együtt, ijesztő helyzetben találta magát, hiszen ismert okoknál fogva, eltűnt mögülük az az ipari háttér, amelynek számára képezték őket. Ma már nehéz eldönteni, hogy ha ekkor nem kapta volna meg a Nürnbergi Akadémia ösztöndíját, milyen irányba indul el. Nürnberg azonban friss, kreatív és Albrecht Dürerig visszanyúló, a természet tiszteletére alapuló tanítási módszerével kihozott belőle egy addig talán háttérbe szorult érzékenységet. Egy akkoriban készült fotón, amely az akadémia kertjében készült, jól látható, hogy a fűmagokból mesterséges fénnyel „előhívott" fénylények, amelyeknek formáit a fototropikus folyamatok véletlenszerűsége determinálja, milyen erős ellentétben állnak a talajból kinövő virágokkal teli gyeppel. A következő kísérlet a műhelyben felnevelt, gyökértelen és mégis élő fűszőnyeg visszatelepítése volt a természetbe, a helyben nőtt gyepre, gyomokra. Itt azután vagy elveszítette mesterséges szövedékességét és belenőtt a talajba, vagy elpusztult. Ebben a korszakban keletkeztek azok a munkák is, amelyek már a plasztika irányába tett első lépések voltak. A letakart, fény elől elzárt növényekben a megmaradt klorofil akrilszíneket produkált, hol ezüstös zölddé, kékeszölddé vált, ahol pedig fény érte, ott aranysárgává. A pozitív-negatív sorozatba rendezett, táblakép formájú tárgyak szabad asszociációkat és reminiszcenciákat válthatnak ki mibenlétüket és előzményeiket illetően: kép a képben, ahogy a természet önmagára ablakot nyit, vagy fényollóval bemélyített, leginkább a filc rétegeltségére utaló textilszerűségre, monokrómiára. Ugyanakkor van ezekben a fény-képekben jó adag irónia és humor is, amennyiben önarcképeknek tekintjük őket.

 

Különös érzékenységre vall, hogy a nürnbergi „paradicsomból" hazatérve lakóhelye elárvult és lepusztult házfalainak, kiszáradt falikútjainak ürességét, dermesztő magányosságát népesítette be „fénylényeivel". Mint egykori nürnbergi művészkollégája és valószínűleg legjobb kritikusa, Michael Hirschfeld megfogalmazta: „Talán a látás megvalósult szünetei ezek vagy vizuális intervallumok, melyek az elveszett érzékek után kiáltanak, azokat keresik, de talán mindemellett egyszerűen ügyesen elkészített csapdák, melyek ott próbálnak rátalálni saját valóságukra, ahol annak ígérete hűvösen elfordul és megtagadja magát. Ezért valósággal makacs, majdhogynem anarchista ötletnek tűnik, amikor Fehér Erika fűvel befont formákkal kiemelt helyeket jelöl meg, változtat meg úgy, hogy azok kiesnek a hétköznapiságból. Múló alakzatokkal lelket lehelnek a házfalakba, a medencékbe vagy a folyosók, lakások sarkaiba."

 

 

A nürnbergi akadémia mellett a fiatal növendékre a 20. század egyik legfontosabb német művészének, Joseph Beuys-nak a világszemlélete hatott leginkább. Beuys, mint Lucrecia De Dominicio Durini írja (magyarul is megjelent monográfiájában), eljutott arra a pontra, hogy önmagán keresztül szólaltatja meg a természetet. Az emberi kreativitás Beuys szerint soha nem tekinthet el attól a ténytől, hogy valamiben azonos a természettel. „Mi ültetjük a fákat, a fák pedig minket ültetnek", vagyis miközben azt képzeljük, hogy mi dolgozunk a természeten, mégis az az, amely visszahat a lelkünkre. Fehér Erika munkáiban nemcsak Beuys természetfilozófiája, de a szobrászat, a „kiterjesztett műalkotásról" szóló gondolatai is jelen vannak. Nem politikai, vagy mozgalmi értelmükben, hanem, mint Wolfgang Laibnál, meditatív, szimbolikus átvételekben. Az a szelíd, tartózkodó líra, amely a nürnbergi és a győri installációkat (nagyméretű fűlények betonjárdán és steril banki környezetben elhelyezve) jellemzi, nem a passzív esztétizálást szolgálják. Vizuális és érzéki vonzásukkal taszítanak is, megérinthetetlennek tűnnek. Különleges erővel jelentkezik ez annál a munkánál, amelynél a gyepszőnyegen egy krisztusi tartásban fekvő emberi alak fénylenyomata látható. Ki merne ezekre az ártatlan füvekre a barbarizmus bélyege nélkül rálépni?

 

Az 1999-es Alibi Fashion kiállításon (Trafó: Kortárs Művészetek Háza, kurátor Deák Erika) Fehér Erika egy talapzatra állított női torzóval szerepelt, amely egy régi próbababa volt, fűruhába öltöztetve. Ezen a divatkiállításon, amelyen többségben voltak a pop art iróniáját felhasználó műalkotások, nem kis feltűnést keltett ez a kis élő szobrocska, amelyet heteken át öntözni, nyírni, tehát ápolni kellett, ahhoz, hogy életben maradjon. A tárgyak felöltöztetésének újabb jelentős állomása volt, amikor Fehér Erika találkozott a színházzal, ennek a világnak, hangosabb, expresszívebb erejével. A Kompánia Társulat Homo non est című produkciójának, amelyet Csabai Attila rendezett, meghatározó szereplője volt az általa készített fűfotel, amely láthatóan inspirálta a táncosok amúgy is érzékeny témára komponált mozgását és meghatározója volt a színpadképnek.

 

A legújabb munkák, a fűkalapok is felfoghatók színpadi installációknak, amennyiben Fazekas Valéria kalapszobrainak, performance-al egybekötött kiállítására készültek. Valójában azonban a színpad itt a székesfehérvári (István Király Múzeum) egykor ciszterci kolostor udvarát jelenti, és a fűkalapok olyan természetességgel idomulnak a barokk épület és az antik szobormaradványok látványához, hogy ebben az esetben fel sem tűnik, hogy műalkotásokról van szó. A művész a háttérben marad, hagyja, hogy teremtményei belemerüljenek a csendbe, abba a környezetbe, amely hallgatásra invitál. Fehér Erika eddigi teljesítménye kivételes a jelenlegi artikulálatlan kreativitás világában, csak remélni lehet, hogy sokan észreveszik majd, és megtalálja a maga helyét a „grand art" valamelyik ágában.