A szépség a szörnyeteg?

Kísértetek és kisérletek – Szűcs Attila festészete

Marton Zita

Valami hiányzik. A kiállításon elsősorban az az érzés járt át. Hiányzik a valódi mélység, a valódi tartalom. Ez a felszínesség hatotta át számomra a képeket, erős kontrasztot alkotva a falszövegekkel, melynek egy részét maga Szűcs Attila írta. Az irományok és néha még maguk a címek is egészen komoly, sokszor már szinte metafizikai, filozófiai témákat feszegettek. Számomra ezek a mélységek nem jöttek felszínre a festményeken. Ez volt az első fontos dilemmám. Nem azt állítom tehát, hogy Szűcsnek nincsenek érdekes, vagy jelentőségteljes gondolatai, inkább azt, hogy képein azok nem manifesztálódnak. Fényképeket láttam, és rájuk festett elemeket, nem kapcsolódtak szervesen, inkább csak lefedték, kitakarták egymást.


Ráfestések. Komplementer kontraszt. Lazúr. Vajon tud-e újat mutatni a festészet a 21. században? Szükség van egyáltalán arra, hogy fejlődést mutasson? Szűcs retrospektív kiállításán nyomon követhető, hogy nagyjából a rendszerváltás óta tartó művészi pályája során mindig képes volt kissé megújulni. Mindig éppen csak annyira, hogy azt már változásnak lehessen tekinteni. Valójában sosem lépte át saját korlátait, nem voltak radikális változások, mindig a komfortzónáján belül mozgott.


© GLÓDI Balázs / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára

Egyértelmű továbbá a képek láttán, hogy Szűcs Attila nem az, akinek festői attitűdje megengedné a dinamikus, expresszív festésmódot. Mindig egy kicsit modoros marad. A képcímei, írásai azt engedik feltételezni, hogy konceptuális festészetről van szó, ám ebben az esetben viszont a festmények túlságosan attraktívak. Túlságosan, vagy épp nem eléggé, hiszen a giccs tudatos felvállalása és használata gyakran igen felszabadítóan hat napjaink művészeire. Szűcs festői modora olyannyira távol helyezkedik el a giccsmérce mindkét végpontjától, hogy nehéz róla határozott véleményt alkotni. A kollektív emlékezettel vagy metafizikával kapcsolatos munkáit témájuk alapján az érzéki konceptualizmushoz sorolnám, de valahogy mégis eluralja őket a látványra fordított figyelem, a szöveges elemek nélkül inkább csak a szem gyönyörködtetésének tűnnek, mintha minden mögöttes tartalmat csak utólag aggattak volna rájuk.

A Planking sorozat darabjai, a sokak számára csak értelmetlen hóbortot űző, Szűcs szerint viszont globális népszokásnak hódoló, kezüket a testükhöz szorító, kimerevedett pózban „tüntető” emberekre hívják fel a figyelmet. Az alakok a magukba fordulás, külvilágtól való elzárkózás aktusát, mint passzív, de nyilvános ellenállást mutatják be, a valós részvétel nélküli (társadalomban való) létezés allegóriájaként jelennek meg. A férfiak, nők, és gyermekek változatos helyeken és általában szürreális szituációkban vannak ábrázolva, akár csak a valóságban. Felmerült bennem a kérdés, hogy mivel lesz több ez a jelenség azáltal, hogy valaki lefesti? Nem találtam rá meggyőző választ. Ebben a térben volt továbbá a Halál és lányka című kép, melyről nem nehéz azt feltételezni, hogy szándékosan arra készült, hogy fényképet készítsenek előtte, hasonló, hosszú szőke hajú lányokkal, mint amilyen a festményen van. Ezt a két dolgot számomra a mai korban eluralkodó nárcisztikus viselkedés, a személyes fényképek világhálón történő fokozott megjelenése köti össze, de ha nem ások ilyen mélyre, akkor a terem inkább csak amolyan közönségbarát benyomást keltett. Festmények fotók alapján, dekoratív stílusban.


Szűcs Attila: Piros kanapén plankoló nő, 2012, olaj, vászon, 140 x 190 cm   forrás: deakgaleria.hu

Eljutottam hát egy újabb problémához. A kiállítást nézve leggyakrabban a „dizájnfestészet” kifejezés jutott eszembe, ami meglepőnek tűnik például egy olyan képnél, ami a Metafizikus kutatás elnevezésű műcsoportban található. Ez a tetszelgés, véleményem szerint nem igazán releváns korunkban, bennem elsősorban az őszintétlenség benyomását kelti. Sokszor elképzeltem a festményeket, ahogyan egy felső vezető nappalijában lógnak, a kanapé felett. (Szeretném azt hinni, hogy ezt az asszociációt csak a tavalyi londoni aukción hatalmas áron elkelt festményéről való tudomásom keltette.) Szűcs alkotásai fogyaszthatók, emészthetők. Képileg egy olyan intervallumot ragadnak meg, amelyeket a különösebb művészeti ismerettel, vagy tapasztalattal nem rendelkező közönség is élvez, mi több, úgy érzi, hogy képes sajátosan értelmezni. Ez egyik szempontból rendkívül jó, mert a társadalom jelentős részétől eltávolodott nagybetűs Művészetet közelebb hozhatja, más oldalról nézve viszont, attól tartok, hogy Szűcs munkássága nem megfelelően reprezentálja korunk művészetét.

Ami legjobban hiányzott a tárlaton bemutatott alkotásokból, az számomra pont az az átütő, megmagyarázhatatlan erő, ami a festészetet napjainkig életben tartja. Az élet jeleit elsőként a középső teremben található, Csontváryt lóval ábrázoló festményen sikerült bemérnem, s akkor világosodtam meg, hogy mit is gondolok a kiállított képek többségéről: ezek a munkák számomra gondolatok, langyos cukormázzal borítva, amelyre kellemesen ismerős helyek, emberek és víziók lenyomatai vetülnek. Van, akinek ez elég.

 

 

 

 

2017 januárjában kritikaíró-pályázatot hirdetettünk Szűcs Attila Ludwig Múzeum-beli Kísértetek és kísérletek című kiállítása kapcsán. A beérkezett szövegeket átolvastuk, shortlist-eztük, megvitattuk – így választottuk ki azt a három írást, Csordás Eszter, Lecher Viola és Marton Zita pályamunkáit, amelyeket az Artmagazin Online felületén publikálunk. A szövegeket szerkesztetlenül, eredeti formájukban közöljük.