Jelenlegi tudásunk szerint Csók az 1900-ban festett A tavasz ébredését csupán egyetlen alkalommal, 1914-es retrospektív tárlatán mutatta be Budapesten. Festménye első szimbolista kompozíciója, az 1897-ben Nagybányán festett Melankólia átiratának tekinthető. Csók életművének egyik fő sajátossága az egyes témák ismételt festői újragondolása. Jól ismert példája ennek a Báthory Erzsébet számtalan variációja. Így van ez A tavasz ébredése esetében is, amely csak a festő által megsemmisített Melankólia ismeretében értelmezhető.

 

Csók a Báthory Erzsébet botrányos balsikere után újabb nagy lélegzetű művet tervezett, de már nem históriai téma, hanem valódi szimbolista mű gondolata foglalkoztatta. A zavartalan alkotás körülményeit Nagybánya biztosította, ahol Csók Bay Lajos jóvoltából a környék legjobb fekvésű műtermét kapta meg, a Szent János patak partján az ősfás Hámori-kert közepén álló, nyolcszögletű, futórózsával beborított pavilont. A „Paradou" - ahogy Zola nyomán Csók nevezte - lázas munkára serkentette a festőt, aki az árnyas műteremben mindjárt aktfestésbe kezdett. Modellje Elvira, egy „vereshajű, piszeorrú, nevető szemű szemérmetlenség" volt, akinek hibátlan aktjában Csók a bűnre csábító Évát és a szerelem istennőjét, Vénuszt egyaránt felismerte.

 

Az Új Idők már 1897 augusztusában arról számolt be, hogy a művész Pesszimizmus című képén dolgozik, amely „az elröppenő ifjúság melankóliájáról szól". Csók emlékirataiban később Melankólia címmel eképpen idézte fel művét: „Jobbfelül a lány világos tónusa arra volt jó, hogy meglegyen a szükséges egyensúly a baloldalon levő, hárfapengető komor, lilaruhás női alakkal. Melpomene tragikus verssorokat sugall a költőnek, ki a kép közepén levő kerek asztalra könyökölve, merengve nézi eltávozó ifjúságát." Réti István lstenhozzád szerelem címen hivatkozott a képre: „Középütt asztalra könyökölve egy elegáns, mai öltözetű férfi néz utána esengve a búcsút intő ruhátlan nőalaknak (Vénusznak?). A másik oldalán a képnek egy lilabársony ruhás angyal csellózik." Csók eredetileg az első Budapesten rendezett nagybányai kiállításra szánta képét, ám néhány nappal a tárlat megnyitása előtt feldarabolta. „Előhúztam egy arabs tőrt s mintha szivarvéget szeltem volna le, a legteljesebb hidegvérrel, közönyösen hasítottam bele a képbe" -idézte fel a történteket évtizedekkel később. Könyörtelen pusztítását csupán a kép egyetlen részlete, a csábító Vénusz aktja vészelte át. A székesfehérvári István Király Múzeum gyűjteményében található fragmentum ma is sokat elárul az egykori mű festői kvalitásairól.

 

 

A teljes kompozíció rekonstrukciójának legfontosabb forrása egy monokróm festmény, amelyet Csók Balassi Bálint Az én szerelmem haragszik most reám... kezdetű költeményének illusztrálására készített 1902-ben. E lap két esztendővel később a Lampel kiadó Remekírók Képes Könyvtára című sorozatának a régi magyar költészetet bemutató kötetében jelent meg. Az eredeti kompozíciót Csók némiképp megváltoztatta, s a távozó ifjúságot-szerelmet megszemélyesítő nőalakot bő fehér ruhába öltöztette.A tavasz ébredésének keletkezése időben e két mű közé helyezhető el. Ám jelentése gyökeresen különbözik a Melankólia üzenetétől. Utóbbi tárgya a morális választás, döntés az érzéki örömök és a szellemi alkotás közt. Nem véletlen, hogy e képet Réti István úgy emlegette, mint Tiziano Égi és földi szerelem című remekművének modernizált átiratát, hiszen Csók is a szerelmi vágy kétarcúságát foglalta allegóriába. Vénusz maga a csábító érzékiség, a végzet asszonya, míg Melpomene a spirituális vágy, a „tiszta nő" megtestesülése. A tavasz ébredése már mellőzi e nyugtalanító kettősséget. A profán és szent szerelem, a „femme fatale" és a „femme fragile" egyetlen alakban egyesült. Vénusz immár győzedelmeskedett, ő maga az újjászületés, a tavasz és a fiatalság bizakodó magasztalása. Az események színtere az óvó menedéket nyújtó kert, a megzabolázott természet szent ligete (a hortus conclusus), ideje a beteljesülés reményét hordozó „szent tavasz". Az asszony már nem kísértő démon, hanem vigasztaló angyal, s a szerelem és újjászületés virágokkal övezett istennője termékeny újrakezdést ígér a férfinak. Másként fogalmazva: a művészi újjászületés forrása a nő, s az új művészet allegóriája a tavasz.