Bármilyen különös, van olyan, egykorú forrással igazolható Csontváry-alkotás, amely mindezidáig elkerülte az oeuvre-katalógusokat összeállító Csontváry-kutatók figyelmét. Pedig a forrást, Lehel Ferenc 1936-os katalógus előszavát, s a Fränkel Szalonban rendezett Csontváry-kiállítást mindig fontos referenciaként tekintette a Csontváry-kutatás. Nehezen érthető tehát, hogy Lehel Ferenc egy mondata, melyben viszonylag pontosan megadja egy kép méretét és témáját, hogyan maradhatott figyelmen kívül a monográfusok előtt. Mindenesetre már előre okulva ebből a tanulságos esetből, megállapítható, hogy egy œuvre-katalógus még a leglelkiismeretesebb kutatómunka mellett sem lehet soha teljes.

A forrás

„Amint életrajzában megírtam, a régi Felső-Magyarországról, kivált Losoncról és Gácsról, a titokzatos életű magyar festőzseninek még jó néhány képe fog felbukkanni. Az Ernst-Múzeumban 1930-ban rendezett emlékkiállítása óta tizenöt ilyen ismeretlen kép került Budapestre, melyek részben a Szépművészeti Múzeumba, részben magánosok gyűjteményébe kerültek. Néhány pedig gazdára nem akadva, visszament Szlovenszkóba. Ezek között különösen egy kis képtől váltam meg fájdalmasan, mely teniszező társaságot ábrázol. Milyen bizarr bájjal ugráltak piciny figurái! [kiemelés B. G.-től] Remélem, sikerülni fog még viszontlátnom”. — Lehel Ferenc (1885—1975), Csontváry első monográfusa (1922) fenti mondataival azt a közismert tényt erősítette meg, hogy Csontváry életműve jóval nagyobb lehet, mint ami a Gerlóczy Gedeon által 1919-ben megvásárolt budapesti Csontváry-hagyaték alapján rekonstruálható volt. A híres gácsi patika bérlője, majd később tulajdonosa, Székely Sándor, 1919-ben Kecskemétre költözött, a patika padlásán lévő Csontváry-alkotásokat pedig magával menekítette Magyarországra. E gácsi anyagnak két legjelesebb darabja a Tengerparti sétalovaglás és a művész önarcképe voltak. Előbbit Gerlóczy vásárolta meg 1921-ben, az Önarckép pedig Székelyék tulajdonából kerül Ernst Lajos gyűjteményébe. Az Ernst-Múzeum 1930-as Csontváry-kiállítása volt az első nagy seregszemléje Csontváry hagyatékban maradt, illetve Gácsról ideszármazott életművének. 1936-ban pedig, a Fränkel Szalon rendezte meg „Csontváry Tivadar újonnan fölmerült képeinek kiállításá”-t, melyben többek között a Török sereg, illetve a Magyar sereg című, sajnos mindmáig lappangó kompozíciók első bemutatása történt. Lehel az ehhez írt katalógus előszavában tett említést a Teniszező társaságról.


A hamis Gulácsy, avagy a kép története

A festményről mindössze 1936-ban történik említés Lehel Ferenc idézett írásában. E szerint a mű 1919 után Magyarországon volt, de mivel nem akadt rá vevő, visszakerült Csehszlovákiába még jóval 1936 előtt. A kép ezt követően jó hat évtizedre eltűnt a kutatók szeme elől. 1999 júliusában, a Magyar Nemzeti Galériában működő Műtárgy Adatszolgálat nyári szünet előtti egyik utolsó munkanapján egy ügyfelünk mutatta be a jelzés nélküli festményt, melyet F 1550 számon adatszolgálatra átvettünk. A beadó nem tudta, ki lehet a kép szerzője, Csernitzky Mária kolléganőmmel azonban egyből föllelkesedtünk azon, hogy a kép bizony nagyonis Csontváry alkotásaira emlékeztet. Jöttek a nyaralások, mindnyájan szabadságra mentünk, ügyfelünk pedig időközben meg sem várva kutatásaink eredményét, hirtelen visszavitte a festményt.

2003-ban, amikor Csontváry Kosztka Tivadar lappangó festményei felé fordult a figyelmem, megpróbáltam fölvenni a kapcsolatot egykori ügyfelünkkel, s megtalálni ezt az érdekes kis képet. Majd fél évi kutatás után sikerült a személyt megtalálnom, de a kép akkor már rég nem volt az övé. Túladott rajta, sorsáról pedig nem volt tudomása. Maradt tehát egy 1999-es fekete-fehér dokumentumfotó, s a remény, hogy Lehel Ferenccel együtt én is azt gondolhattam: „Remélem, sikerül még viszontlátnom”. Hogy mindez három éven belül megtörténhet, a véletlennek, a szerencsének, s a hazai műkereskedelem egyre növekvő műtárgyigényének köszönhető. Egyre nehezebb az éves aukciók festménykínálatát magas színvonalon tartani, s minden galériás, műkereskedő onnan teremti elő árverési anyagát egyre szívósabb munkával, ahonnan csak lehet. A festményt alig egy-két hete, Nagyházi Csaba mutatta meg nekem. Egy már csak romjaiban létező és sokak által megszűrt és komiszul kivásárolt gyűjtemény utolsó „morzsái” között bukkant rá a furcsa festményre, melyen ráadásul Gulácsy Lajos hamisított szignója vonta magára a figyelmet. A szignó nyilvánvalóan 1999 után, a feltehetően többszöri tulajdonosváltásokkor került rá a képre, s bizonyos, hogy legutóbbi tulajdonosát már rossz-szándékú kereskedők csapták be, mikor Gulácsyként adták el neki az ismeretlen festményt, valamikor a 2000-es évek elején.


A Teniszező társaság

A kép piszkos állapotban, de lényegében sérülésektől mentesen került elő. Húzószélei alapján megállapítható, hogy nem töredék, s hogy több ízben is új vakrámára húzták. A kompozíció feltűnő sajátossága a tájelemek hegyesszögű háromszögeket formázó alakzata. Az előtéri vízfelület, az út, hol a hattyúkat etető hölgyek állnak, a ligetes domboldal merészen ékelődő formái, illetve ezt a dinamikus mozgást enyhébben, s ellentétes irányban megismétlő háttéri hegyvonulat azt a téralkotási sémát mutatják, amivel már a taorminai és castellamerei képeken is találkozunk, de aminek legérettebb megoldását a Nagy Tarpatak a Tátrában, illetve a Taorminai görög színház romjai című kompozíciókon találjuk meg. A sejtelmes rózsaszínekkel és világos kékekkel megfestett ég szintén a tátrai képekkel mutat rokonságot. Különösen Csontváryra jellemző a ligetes facsoport lombjainak „foszlatott” hatású megfestése, az az aprólékosság, amivel fatörzsek rácsszerű struktúráját láttatja. A festmény legegyénibb motívumai azonban mégiscsak azok a bizonyos „bizarr bájjal” ugráló és sétálgató figurák. Három darab hármas csoportba rendeződnek az alakok. A teniszező csoport laza háromszögformát vesz fel, a fák tövében tömör alakzatot formázó hármas csoport mintha körtáncot járna, a képsíkkal párhuzamosan felálló három hölgy két hattyúval keretezett csoportja pedig a Csontváryra annyira jellemző pozitív-negatív csoportfűzés szép példája. A figurák és mozdulataik különösen hullámzó ritmusa a köztük lévő tér „negatív” alakzataiban ismétlődik meg, s ez ismét egy olyan jellegzetes megoldás az életműben, aminek legszebb példáját a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban körtáncot lejtő alakjainak csoportkompozíciójában láthatjuk meg. Mindezek a sajátosságok a kép datálásában is segítséget nyújthatnak.

Olyan kompozíciót látunk tehát, melyben a nagy Csontváry-művek számos jellemző megoldása már csírájában jelen van. A kép túl van már az 1893-as madár-képek aggályos naturalizmusán, de a Nagy Motívumtól ihletett komplex látásmód és széles színskála még nincs jelen benne. A zöldes színek dominanciája, a figurális elemek hangsúlyos játékossága és a viszonylag kis méret egyértelműen az 1900 körüli évek derűsebb, naivabb kompozíciói közé engedi helyezni a képet, van egy mozzanat azonban, amely már kifejezetten a nagy feladatokra készülő művészt sejteti.

A négyzetes képforma minden geometriai tökéletessége ellenére mégis a nehéz kompozíciók formája. Látásunk természetéből adódóan a fekvő formátum kínálja az optimális és kézenfekvően harmonikus kompozíciók lehetőségét. Bár a századforduló idején, a spirituális tartalmakra koncentráló kései szimbolizmusban a négyzetes képforma szinte divatba jött (Klimtől Carl Mollig, Munchtól Mondrianig), a forma választása mégis inkább intellektuális tevékenység, semmint puszta divatkövetés (ha nem mindig értjük Ferenczy vagy Koszta nagyságát, gondoljunk csak azokra modernül négyzetes képeikre!). Csontváry is a nehezebb utat, de mégis a koncentráltabb tartalmak kifejezésére képes útját választotta a komponálásnak. A négyzetes formát, ami majd nagy cédrusképeiben éri el teljes tartalmi telítettségét.