Beszélgetés Nagyházi Csabával, a Nagyházi Galéria tulajdonosával - II. rész
Babucsik Anna
1984-ben nyitottuk meg az első üzletet. A lakásom garázsában alakítottunk ki eladóhelyiséget. Akkoriban borzasztóan bizonytalan volt a helyzet! Eleinte engedték, hogy vállalkozzon, aki akar, még papír sem kellett. Én, mint mérnök, használtcikk-kereskedőként indítottam útjára az első üzletemet, de állandóan attól féltünk, hogy bár most ezzel kinyitottak egy szelepet, mikor vonják vissza az egészet? Eleinte nem is mertem teljes állásban – csak félállásban – műkereskedéssel foglalkozni. A munkahelyemet megtartva délutánonként működtettük az üzletet a feleségemmel.
Ezt az időszakot még a BÁV kizárólagos monopóliuma jellemezte?
Igen, de például – csodák csodájára – a Vörösmarty téren valamilyen módon megmaradt egy üzlet, ahol három idős hölgy, isten tudja, milyen véletlen folytán hosszú ideig egyedüli üzletként néprajzi dolgokat adott el. A Falk Miksa utcában, amit akkor Néphadsereg utcának hívtak, is volt egy kis régiségkereskedés, de azt egy–másfél éves működés után bezáratták.
Tehát ezek voltak a BÁV mellett valamennyire működő létesítmények.
Aztán egy komoly kormánykapcsolatokkal rendelkező úr feleségének (Pátzay Vilma) megadták azt a lehetőséget, hogy létrehozza a Műgyűjtők Galériáját, mely rögtön egyfajta konkurenciaként jelent meg, és piaci helyzetet teremtett. Bizonyos területeken a Műgyűjtők Galériája jobb eredményeket ért el, mint a BÁV. Szintén évi két alkalommal tartotta nagy sikerű árveréseit. 84-ben még jócskán virágzott a Műgyűjtők Galériája, én az akkori működési engedélyemmel a harmadik-negyedik lehettem. A Műgyűjtők Galériája szinte csak árverésekkel foglalkozott, bár volt némi bolti forgalmuk is. Az első régiségboltként működő üzlet Sallai András műkorcsolyázó nevéhez fűződik, aki világbajnoki címével el tudta intézni, hogy az állami monopólium ellenére is kaphasson engedélyt egy Bank utcai bolt megnyitására. Ő egyébként a bizományi bútorbecsüse volt. Nem sokkal utána jött létre a Hegedűs Gyula utcában a Stúdió 900, amely alapítása szintén egy volt Bizományi-becsüs nevéhez kapcsolódik.
Aztán elkezdtek gombamód szaporodni a műkereskedések. A Falk Miksa utcában megnyitott Krúy András volt képkeretező, és jöttek még egyre többen. Hamarosan annyira felhalmozódtak a kérelmek, hogy végül kijelentették: papírhoz kell kötni a műkereskedés-nyitás lehetőségét. Akkor indult meg a BÁV-on kívüli becsüsképzés is. De a BÁV is lépett, és elkezdett külsős becsüsöket képezni.
A nagy áttörést itt, a Falk Miksa utcában az jelentette, amikor Kováts Lajos (később a Blitz Galéria tulajdonosa) Halmai Lászlóval kinyitott egy nagy pincerészt. Sikerült izgalmasan berendezniük, nem a megszokott BÁV-szerű kialakítással. Lajos volt az is, aki a Műgyűjtők mellett elkezdett árveréseket rendezni. Jó kapcsolatban voltam velük, és tulajdonképpen ez vezetett engem tovább.
Ön ekkor még a Járőr utcai üzletet vezette?
Igen, azt bővítgettem tovább, végül már 200 négyzetmétert építettem be a föld alatt, és a másodállásból főállás lett.
Ez azt is jelenti, hogy volt igény a műtárgyakra…
Igen, nagyon nagy igény mutatkozott a régiségekre. Úgyhogy lehetett továbbfejleszteni a vállalkozásomat, az elképzeléseimet, egyszóval felpezsdült az élet. Akkoriban a külföldi érdeklődés is megnőtt, hiszen sokkal nyomottabbak voltak a magyar árak, kint pedig jobb volt a gazdasági helyzet, tehát fel tudta szívni az itteni kínálatot, és egyben hozzáemelte az árakat a nyugat-európai szinthez. Nekem az akkori kereskedésben korlátozott lehetőségeim voltak. Képzeljen el egy olyan utcát, amelyet PR-szempontból abszolút csak mínuszokkal lehet jellemezni. Akkor még telefont sem tudtam szerezni. Három-négy táblát kellett elhelyezni a kacskaringós út mellett, hogy egyáltalán feltaláljanak oda az emberek.
Mégis, hogyan értesültek az üzletről az érdeklődők?
Szájhagyomány útján nagyon jól működött a dolog, egymásnak ajánlgatták a kereskedést. Viszont a 80-as évek végére már látni lehetett, hogy amit én ott a belső vendégek hiánya miatt nem tudok eladni, azt itt, a Falk Miksa utcában értékesíteni lehetne, hiszen aki benéz valamiért a Bizományiba, nagyobb eséllyel tér be máshová is. Megvan annak a haszna, hogyha egy helyen már van öt kereskedés, akkor rátelepszik a nyakára még tíz. Szépen kialakult, hogy volt, aki csak modernnel foglalkozott, és volt, aki csak orosz ikonokkal vagy antikkal. Tehát észrevettem, hogy amit én fönt nem tudok eladni, azt ha lehozom, egy-két hét alatt találnak rá vevőt. Példaként említhetem, hogy egyszer két Csontváry is lógott a falamon, öt- és hétmillió volt az áruk, és nem tudtam őket eladni. Itt a városban jobban lehetett értékesíteni a tárgyakat. Lépten-nyomon azt tapasztaltam, az emberek az értékesebb dolgokat inkább árverésekre viszik, mert azt remélik, hogy azon nem verik át őket, másrészt úgy érzik, hogy nem vesznek le a műtárgyról túlméretezett hasznot. Ezekből lassan megszületett bennem az a döntés, hogy mégiscsak le kellene költözni a városba. Egy véletlen folytán fedeztem fel ezt a helyiséget, melynek akkori tulajdonosa autószalont akart itt létesíteni. Az egyik ismerősöm hozta fel hozzám, hogy nálam tud igazán jó antik bútorokat szerezni, így ismerkedtünk össze. Hamarosan megalkudtunk a helyiségre. Itt volt akkora tér, amely aukciók lebonyolítására is alkalmasnak látszott. 1994-ben vettem meg a helyiséget.
Ekkor eladtam az egyik Csontváryt Kováts Lajoséknak, el is kelt ötmillió forintért. Az akkori egy-két milliós csúcsleütésekhez képest ez nagyon nagy összeg volt. A másik Csontváry a Nemzeti Galériába került (Csónakázás Castellamaréban), Kieselbach Tamás pedig egy Ferenczy Károly-képet vásárolt meg.
Ezek a kiemelkedő festmények hogyan kerültek Önhöz? A 94-es aukción is kimagasló leütési áron adtak el egy Ferenczyt (Plakáteum).
Ez egy említésre méltó történet! Egy bécsi Antikmessén vettük észre... De előtte egy kis kitérő: akkor még a Sotheby’s jó felvevőpiac volt Magyarországon. Rá kellett jönniük, hogy ami igazán felkelti a figyelmüket, arra nem kapnak kiviteli engedélyt, és lényegileg vissza is vonultak erről a területről, mert érdektelen volt számukra, és ezt most, Nyugat-Európát járva meg is tudom érteni. Viszont jó kapcsolat alakult ki az itteni kirendeltségükkel, rajtuk keresztül jött be az, hogy a Sotheby’snek felajánlották egy Kanadában élő, a Nemzeti Galériában letétbe helyezett képeiket visszakérő család első osztályú képeit: Szinyeit, Borsos Miklóst, Barabást, amelyek addig az állandó kiállításon szerepeltek. Ezek természetesen védettek voltak, a Sotheby’s nem tudta kivinni saját árverésére, és akkor Soraya (von Stubenberg, a Sotheby’s akkori itteni kirendeltségvezetője) keresett egy társat. Mivel tudta, hogy én is azon dolgozom, hogy árveréseket rendezhessek, társultunk, így 94-ben mi árvereztük el a képeket. Ezekre az első aukcióinkra kezdtünk el hivatalosan külföldről is beszerezni festményeket, de ehhez szintén a Sotheby’s-zel való ismeretségre volt szükség. Egy bázeli magyar gyűjtő is felkínálta az anyagát, amit mi befogadtunk, annak ellenére, hogy a külföldi műtárgyakra a vám és egyéb illetékek miatt 31 százalékot kellett pluszban fizetni. Az első árveréseken ilyen úton-módon jutottunk tehát értékes anyaghoz. Végül a Ferenczyre visszatérve: egy Tromayer nevű osztrák kereskedő standján láttam meg ezt a korai képét, ami rendkívül felizgatott, de megvenni nem tudtam, mert minden, amit létrehoztam, kölcsönökből volt, és ez iszonyatosan kimerített anyagilag. Próbáltam agitálni, hogy hozzuk el Magyarországra árverésre, de persze ő nemet mondott, mert azt gondolta, hogy idejön egy ember keletről, és isten tudja, kicsoda és ott mi van! Az ottani kereskedők örök dilemmája... Amikor kiderült, hogy ebben a dologban a Sotheby’s is részt vesz, na akkor nagy kegyesen ideadta a képet. Nem kelt el az árverésen kétmillió forintért, de rögtön hárommilliót kellett volna kifizetni még akkor is, ha alapáron elmegy. Úgy gyarapíthatta mégis magyar múzeum gyűjteményét, hogy miután ebből a korszakból nem igazán volt a Galériának anyaga, Bereczky Lóránd szólt, hogy nincsen ennyi pénzük, de ha meg tudjuk oldani, hogy a kikiáltási ár körüli összegért adjuk nekik, akkor a múzeum is meg tudja venni. Ekkor visszavittük Ausztriába a képet, majd egy hazaköltöző barátunk megoldotta, hogy poggyászként mégis visszakerüljön az országba. Így kapta meg jutalék nélkül a Nemzeti Galéria a képet, amely most az állandó kiállításukon is szerepel.
Mindenesetre elmondhatjuk, hogy nagy visszhangot keltett akkoriban (1994-ben) a Nagyházi Galéria Sotheby’s-zel közösen rendezett első árverése. Milyen hatással volt ez akkor a többi galériára és a közvéleményre?
Negyedik szereplőként léptem be a műgyűjtőpiacra, mert akkor már létezett a BÁV, a Műgyűjtők és a Blitz is előttem rendezett árverést. Annyi előnnyel indultam, hogy nekem nem kellett külön termet bérelni és árut mozgatni a bemutatókért. Az árverés anyaga úgy állt össze, amint már említettem, hogy Soraya segítségével hozzájutottam egy kanadai nemesi család jelentős műgyűjteményéhez, melyet a Nemzeti Galériában helyeztek letétbe és akkoriban kértek vissza. Szerencsére ezeket nem államosították, ráadásul múzeumi múltjuknak köszönhetően olyan darabok voltak, hogy kétség sem férhetett védettségükhöz. Soraya engem szemelt ki a páratlan anyag értékesítésére. László Károly gyűjteményéből is érkezett anyag.
A külföldi műtárgyak behozatalát a már mondott komoly vám és illeték nehezítette. Aztán később a szövetség kivívta, hogy a vámot és áfát teljesen eltöröljék, és egy ideig sokkal jobb helyzetben voltunk, mint Európa bármelyik országa. Manapság a közös vámunió törvényei érvényesek ránk is, és a vámunión kívülről érkező tárgyakra az áfát ki kell fizetni. A műtárgy-kereskedelem történetében tehát negatív fordulat volt az EU-hoz való csatlakozás.
Mi alapján szervezték meg az első árverésüket? Mitől volt ez annyira új, és mennyiben távolodtak el a BÁV-os mintától?
A Sotheby’snek van egy különösen szimpatikus és egyedi figurája, Peter Batkin. Ő vezette ezt az árverést angol nyelven. Öltözködésében is különc volt a maga macskás zoknijaival. Mi leírtuk neki a magyar tradíciónak megfelelően a kikiáltási árakat, ő viszont gyakran a becsérték alatt kezdte a licitálást. Eleinte ettől megrettentem, és nem értettem a rendszert, hiszen jól tudtam, ha a becsérték alatt leüti az árat, nekem kell kiegészítenem a különbséget. Mindig magára mutatva tartotta a licitet, amíg el nem érte a kikiáltási árat. Később, amikor már jó néhány árverésen túljutottunk, rájöttem arra, hogyha én bármilyen tapasztalat birtokában kijelentem, egy bizonyos tárgynak mondjuk 100 000 forint az értéke, soha nem tudom meg a felvevőkörhöz, piachoz simuló értékrendet, vagyis azt a legalacsonyabb árat, amennyiért elkelne egy műtárgy. Ettől még lehet kvalitásosabb a 300 000 forintosnál az, amely 100 000-ért visszamaradt, csak éppen kevésbé vált ki érdeklődést a témája. Mi persze próbálkozunk azzal, hogy az általunk jó kvalitásúnak tartott művek értékét inkább a magasabb árhoz közelítsük, ezzel is érzékeltetve értékítéletünket a tárgyakkal kapcsolatban. Tehát a Batkin-féle elképzelés sokkal szabadabb teret enged a különféle értékítéleteknek, hisz lehet, hogy a szakértők szerint a Judit Holofernész fejével című kép rendkívül értékes, egy bizonyos összeg fölött mégsem akasztaná ki senki a szobája falára, és ez csak így derülhet ki.
Milyen koncepció alapján történt az értékesítés az első árverésen? Volt valamifajta sorrend?
Nem, semmi. Később áttértünk egy körülbelül kronologikus sorrendre, kezdve a legrégebbi darabokkal. Akkor még tematikus árveréseink sem voltak, mint manapság, tehát nem rendeztünk például csak festmény-, csak ékszer-aukcióit.
(Előveszi az első árverési katalógust, lapozgatja, a képek alá gondosan beírva, melyik mennyiért kelt el.)
Itt van az első katalógusban például egy Borsos Miklós-kép, amely akkor 950 000 forintért kelt el, ma biztosan érne öt-hatmilliót. De volt itt Székely Bertalan, Csók István, egy Szinyei-tájkép. Aztán itt vannak a László Károly-gyűjtemény darabjai: 800 000 forintért nem kelt el az egyik, amely ma biztosan megérne 15–20 milliót. 300 000 forintért vittek el egy Perlrott Csabát, ma már nevetségesnek tűnő árak! Az árverés legvégén került sor a keleti szőnyegekre, ezüstökre. Gyakorlatilag egy katalógusban benne volt szinte minden.
Az árverési katalógusokból jól kitűnik, hogy például 1996 és 1999 között hatalmas ugrás volt az árakban. Egy Deák-Ébner-festmény 1996-ban 95 000 forintért kelt el, egy másik hasonló kvalitású 99-ben már 5 500 000-ért.
Igen, ez az árnövekedés főleg a modernekre igaz! Bár a határt két alkalommal is régebbi művekkel döntöttük meg: az egyik egy Munkácsy volt, mely 12 millióért ment el, akkor csodának számított, hogy 10 millió fölött van a leütési ár. A másik értékes darab egy Csontváry volt. Ez szolgálhatott példaként a többi aukciósháznak, hogy mekkora reklámértéke is van egy-egy magas leütésnek. Nem mondom hivatalosan, de nyilvánvalóan ezt kihasználva volt néhány művi rekordleütés, valamelyest ez is befolyásolta a piacot. Lényegében ha összehasonlítjuk ezeket az árakat a nyugat-európaiakkal, nem tűnnek magasnak, de nálunk ezek akkor szokatlan összegek voltak.
Az első árveréseken a Sotheby’s javaslatára egyébként egy nagy baklövést is elkövettünk: ötezer forintos belépőket szedtünk, melyeket le lehetett vásárolni. Ezzel próbáltuk volna kívül tartani a bámészkodókat. Végül nagyon rosszul sült el a dolog, mert a magukra adó, komoly vásárlók éppen emiatt fordultak vissza, méltatlannak érezték a helyzetet. Végül így is zsúfolásig megtelt a terem.
Aztán Soraya személyéhez is köthető néhány vicces helyzet, remélem nem sértődik meg, ha felelevenítjük őket: Soraya léggé törte a magyart, és sokáig szóbeszéd tárgya volt néhány mondata, például amikor megkérdezte az árverésen egy hátul ülő licitálótól, hogy „akarja-e a hölgy hátulról”? Egy diplomáciai testület Chanel-kosztümös méltóságát pedig úgy szólította meg, hogy „a hölgy a trikóban”.
Ezeket leszámítva egyfajta színt és másságot hoztunk a hazai aukciók világába, és nagyon sokan ránk merték bízni az értékeiket…
Az interjú befejező részét következő számunkban olvashatják.
2007/3. 74-77. o.