Egy régi, paradigmaváltó és természetesen minden realitást nélkülöző tervem derengett fel, amikor végigsétáltam Kisspál Szabolcs kiállításán. Néhány éve, a belterjes közösséget megmozgató budapesti kiállításokat látva fogalmazódott meg bennem a magazingaléria ötlete. Ahol a kiállítások úgy épülnének fel, mint egy színes és igényes magazin tartalma: a címlapon villognának valamelyik neves művészünk új munkái, aztán megnézhetnénk néhány klasszikus műtárgyat ehhez kapcsolódóan, a középső terembe kerülne a sztárművész vagy sztárokkal foglalkozó művész kihajtható alkotása, hátrébb a fiatal és vad tehetségek friss munkái következnének. És persze kellene néhány, az aktuális közéleti témákat szórakoztató és érthető stílusban elemző mű is. Azaz publicisztika.

Forradalmi ötletem azt leszámítva, hogy pénzem, időm és Falk Miksa utcai ingatlanom sem volt hozzá, éppen a publicisztikai képzőművészet hiánya miatt akadt el. A magyar művészeti életben ugyanis mintha zsenánt lenne aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozni. A mindennapi tapasztalataink, legfőképpen pedig a politika csak többszörös szűrőn keresztül, elemelkedetten, egyetemes rezonanciákkal dúsítva jelennek meg a hazai képzőművészetben. Miközben köztudott, hogy a magyar élet olyannyira átpolitizált, hogy vasárnap délután mérlegelni szokás, jobbos vagy balos cukrászdába menjen a család. Nem azt kérem számon persze, hogy pártszimpátia szerint nyíljanak kiállítások, de az elvárható, hogy legalább szó legyen a témáról. Ehhez képest az is másfél éve volt már, hogy Nemes Csaba animációs filmet készített a 2006-os budapesti zavargásokról.

Magazingalériánk elől most azonban legalább az egyik akadály elhárult. Az Ernst Múzeumban járva kiderült, hogy Kisspál Szabolcs több lapszámnyi publicisztikával állt elő, ami váratlan volt azok után, hogy a művész eddig a közeg elvárásainak megfelelően önreflexivitásban utazott.

A váltás talán meglepte magát a kurátort, Angel Juditot is, hiszen a felkérés egy retrospektív kiállításra szólt. Amelyhez képest a Legkisebb közös többszörös című anyag csak néhány régi munkát villant fel. Hogy a Halfway to NW című, a felnyíló amszterdami hídon forgatott videó miért került ide, nem világos. A két videoszekvenciából montázsolt munkán az emberek a híd felénél eltűnnek, csupán Kisspál Szabolcs sétál át a túlpartra egy trükkös vágás segítségével, jelezve, hogy egyedül a művész képes végigmenni az élet nagy hídján. Igaz, a többiek kilépve a képből egy kellemes teraszon folytatják a napot, de ez most nem tárgya értekezésünknek.

A Szürke című videó egy lépéssel közelebb visz a közéletiséghez azzal, hogy a művész a képen sosem fejezi be a munkát, amelyben Dávid-csillagot vág ki valami kék anyagból. Éppen a vége előtt ugyanis rükvercbe vált a film, örök vagdosásra kényszerítve a főhőst.

Kisspál újfajta érdeklődését sokkal inkább jelezte a Műcsarnokban tavaly kiállított Utópia akkumulátor. A kilógatott vörös zászlóból egy gombolyítógép bontotta le a fonalat, ha a látogató megállt a szenzorok előtt. Mindezzel szarkasztikusan beszélve arról, hogy az éteri tisztaságú ideológiákat egyedül az ember részvétele amortizálja.

A gondolatot az Ernstben most bemutatott munka, a Vázlat valós méretben folytatja. Sajnos a második rész csak a Csillagok háborúja és a Keresztapa esetében volt az elsőhöz fogható, így a rúdig lefejtett zászló és a mellé állított hatalmas, piros gombolyag installációja legfeljebb a Kisspál-rajongókat képes megfogni, és nyilván azért készült, hogy ismét dugig tömje a kiállítóhelyek pénztárait.

Megnyugtatásul megjegyzem, hogy az elfogulatlan látogató sem marad hoppon, a művész ugyanis összerakott néhány izgalmas munkát, amelyek legtöbbjét változtatás nélkül lehetne használni egy magazinkiállítás publicisztika rovatában.

Az érthetőség kedvéért gyorsan definiáljuk új szakkifejezésünket, amely szerint a publicisztikai képzőművészet abban különbözik a hagyományostól, hogy az újságírói véleménycikkekhez hasonlóan közéleti kérdéseket feszeget, számít a közönség előzetes ismereteire, ugyanakkor az alkotó saját értékelését fogalmazza meg.

Ha például a látogató nem hallott az Országos Cigány Önkormányzat tavaly szeptemberi demonstrációjáról, amikor kimostak egy Árpád-sávos zászlót, akkor nehezen tudja értelmezni a 24. zászló című installációt. A kiállított lavór önmagában ugyanis ugyanolyan nehezen dekódolható, mint maga a cím. Amely a huszonhárom történelmi magyar zászlóra utalva javasolja, hogy az ÖCO által szimbolikusan megtisztított Árpád-sávos zászló is kerüljön be az állami rendezvényeken felvonultatott sorba.

A magazinkiállítás nyitószámába egyébként nem ezt a művet válogatnák be, hanem az ernstes anyag legizgalmasabbját, a Kánont. A csupán egy kockakőből és egy Nikon feliratú fényképezőgéppántból álló installáció pont olyan egyszerű és ellentmondásos, mint egy tévéostrom.

Első látásra is izgalmas a legprimitívebb fegyver, a kő és egy szupeszofisztikált eszköz, a fényképezőgép találkozása. Aztán jön a kérdés: vajon arról van szó, hogy a napi hírgyártás képei olyan direkten hatnak az emberekre, mint a tüntetéseken a kockakődobálás? Vagy pont fordítva: hogy a tüntetők, a médiacsinálásból kizárt tömegek számára a kockakő a valóság leképezésének eszköze?

És persze ott van még a cím, Kánon, aminek angol megfelelője, canon, megidézi a cannon, azaz ágyú szót és egyúttal a Nikon cég nagy konkurensét is.

Kisspált annyira nem hagyja nyugodni a hírfotográfia működése, hogy az Agymozi című alkotásában is visszatér a témára. A nézőnek itt egy moziszékben kell a vászonra vetített fotónegatívokra merednie. Ha előírásosan gúvasztja a szemeit, akkor a képek után vetített fehérségben feldereng előtte az adott fotó pozitív, azaz életszerű képe. Valamilyen, a közelmúlt felkavaró eseményein készült újságkép: nácik, horogkeresztek, tüntetések, emlékműgyalázások. A vizuális publicisztikára fogékony befogadó pedig elgondolkozhat azon, hogy az újságok valójában csak a nyersanyagot szolgáltatják, és bennünk bomlik ki az eseményről alkotott kép. Amely folyamatban lehetünk öntudatlanok, de választhatjuk a tudatosság útját is.

Hogy a tudatosság nem a legkönnyebb út, azt a művész rögtön három munkában is jelzi azoknak, akik a szeretnek az önállóság felé is egy hiteles személy felhívására elindulni. A Maya II. című videóban a kormányszóvivői stúdióban kering a kamera, olyan stílusban, ahogy a jelentős bejelentések tévéközvetítéseinél szokás. Csak éppen itt senki nem jelent be semmit, a díszlet üres. A hitelességet és fontosságot sugárzó kulisszák önmaguk paródiájaként csillognak, miközben nem hagynak rést a kíváncsi tekintet számára, hogy kifürkésszék, honnan érkeznek az életünket befolyásoló döntések.

Ez a kafkai életérzés bomlik ki aztán a Maya III.-ban. A forgatható szalagfüggöny egyik oldalára a Parlament üléstermének, másik oldalára az Alkotmánybíróság sajtótermének a képét szerelte a művész. A függöny megfordításával ugyanúgy a felszínen maradunk, nem jutunk be az események irányítói közé, mint ahogy megrekedtünk a stúdióban is.

A rejtett politikai erők végül a Gap event című installációban jelennek meg a David Lynch-filmekből ismerős, démoni hatalomként. És ez nem valamiféle művészi extravagancia, hanem helyénvaló reakció mindannál, aki valaha foglalkozott a magyar politikai élet működésével. A kilenc üres képkeretből álló művet az a repedés köti össze, amely a középső kép üvegéből indul és hálózza be a vele fizikailag nem összefüggő nyolc másikat. Az üzenet, miszerint ami nem egész, még az is eltörött, olyan erős, hogy legfeljebb magazingalériánk jövő évi számában hoznánk le, közvetlen a választások előtt.

Ernst Múzeum, december 13-ig