Informatív és némely tekintetben hiánypótló könyvet jelentetett meg Kovács Ágnes művészettörténész – maga a téma a nemzetközi szakirodalmat is foglalkoztatja.

A nemzetiszocialista kultúrpolitika egyszerre formálta a képzőművészek alkotó energiáját és a műkedvelők ízlésvilágát. Ebben az „útmutatásban” a náci párt égisze alatt működő testületek, intézmények és közigazgatósági hatóságok tucatjai vettek részt. Az egyik, központilag diktált első intézkedés során a múzeumokat megtisztították az „elfajzott” alkotásoktól, birodalomszerte „Nagy Német Kiállításokat” (Große Deutsche Ausstellung) tartottak és ezekre csoportos látogatásokat szerveztek. Ezeken a tárlatokon olykor illusztris látogatók is megfordultak: Hitler, Goebbels, Göring és Speer, akikről tudni lehetett, hogy rendszeresen vásárolnak festményeket. A második világháború után számos náci politikusról ténylegesen bebizonyosodott, hogy miközben emberi életek tömeges kioltásában és meggyalázásában a legbrutálisabb módszerektől sem riadtak vissza, gyakran ínyenc módjára hódoltak műtárgygyűjtői szenvedélyüknek. Magánkollekcióik gyarapítását természetes privilégiumnak tekintették, mint ahogy az államérdek is magától értetődően követelte meg, hogy a megszállt országokban a művészeti javak kifosztása intézményesen és tervszerűen történjék. A német állam gazdagítása, amelyet egyben erkölcsi elvként tételeztek, elsődleges szempontnak számított. A nagy feladatra Alfred Rosenberg bevetési törzse (ERR) szakosodott, s talán a megszállt Franciaországban teljesített a legalaposabban, ahol az állami levéltárak anyagát, szabadkőműves páholyainak iratait és a deportált zsidók festményeit, bútorait és egyéb muzeális értékeit egyaránt begyűjtötte és Németországba szállíttatta. A megrendelők és a végrehajtók között időnként feszültségek törtek felszínre, s ezekről Kovács Ágnes beszámol: „Hermann Göring mindenhol igyekezett a legértékesebb műtárgyakhoz hozzájutni. Kezdetben lefegyverezte Rosenberget hatalmával és támogatásával, de az, 1944 augusztusában már úgymond fellázadt a marsall mohósága ellen, és levélben fordult Schwarz birodalmi kincstárnokhoz, akit arra kért, hogy intézze el, hogy Göring minden darabért fizessen, amelyet az ERR-től kapott.”

Miközben még javában zajlott a megszállt országokban fellelhető műtárgyak rekvirálása, az USA Központi Katonai Főparancsnokságán már megkülönböztetett figyelmet szenteltek a háború viharaiba sodródott európai kulturális értékek további sorsának. A Roberts Bizottság dokumentációt készített a jelentős európai műemlékekről, a Műemlék, Képzőművészet és Archívumok Szolgálat (MFA&A) pedig megkezdte a nemzetiszocialista műkincsrablás módszeres feltárását és a műemlékvédelmi tisztek toborzását. Igaz, csak az európai helyszínen vált világossá, hogy a náci műkincsrablás mértéke minden korábbi elképzelést felülmúlt. Az amerikai tisztek már az első hetekben a bányákban, kolostorokban, pincékben, kastélyokban „berendezett” műtárgyrejtekhelyek százait fedezték fel. A 7. amerikai hadsereg egységei 1945. április 30-án érték el München központját, ahol a „Führer háza” és a hozzátartozó „Igazgatási épület” is állt – mindkettő viszonylag jó állapotban, még a fűtés és a világítás is működött bennük. A háború után restituált műtárgyak átvevői sokat köszönhettek a döntésnek: „Az amerikai hatóságok, lévén, hogy más, épen maradt épületek alig álltak rendelkezésre, és mert a két épületnek ideológiai szempontból is szimbolikus jelentősége volt, kulturális célokra adták át őket. Ide került a Galerie I. és Galerie II. fogadóközpont, ahol a fellelt műalkotásokat elraktározták, az értékesebb tárgyakat páncélszekrénybe zárták.” Más szóval megnyitotta kapuit a müncheni központi műtárgy-gyűjtőállomás (CCP), ahol folyamatosan nyilvántartásba vették a beszállított műtárgyakat, hogy mielőbb visszaszolgáltassák őket eredeti országaiknak.

A magyarországi műtárgyak az 1944. végi ostrom előtti Budapestről jutottak Csánky Dénes múzeumigazgató irányítása alatt, Pannonhalma és Szentgotthárd érintésével a bajorországi Grassauba, ahonnan 1945 júniusában Thomas Carr Howe, a 3. amerikai hadsereg műemlékvédelmi embere 85 ládában beszállította azokat a müncheni gyűjtőállomásra. Itt azonban nagy volt a sürgés-forgás és a figyelem más nemzetek műtárgyaira összpontosult, ezért a magyar ládák bontása, tartalmuk átvizsgálása, a festmények restaurálása, fotózása és a tulajdonlapok (property card) kiállítása csak 1945 decemberében kezdődhetett el. Mivel Magyarország vesztes állam volt, a megszállók először 1946 nyarától tették lehetővé, hogy magyar restitúciós bizottságok irodákat nyissanak a nyugati megszállási övezetekben. A munkát Hahn Sándor budapesti tanácsnok vezette és közvetlenül a gyűjtőállomáson Domán Andrea vette gondozásába a Szépművészeti Múzeumból, illetőleg zsidó műgyűjtők kollekcióiból – védelmi okokból – elhurcolt műdarabokat. A magyarországi restitúció története a Magyar Nemzeti Bank Nyugatra menekített értékeinek visszaszolgáltatásával kezdődött 1946 augusztusában, és nagyságrendben ezt a restitúciót a műtárgyak 1946 decemberében és 1947 áprilisában megtörtént hazaszállítása követte.

Kovács Ágnes az Ausztriában „biztonságba helyezett” Szent Korona és koronázási jelvények útját is nyomon követi. Noha a „hajlított kalap” sorsa merőben más történet, tematikailag kétségtelenül illeszkedik a Magyarországról elhurcolt műkincsek viszontagságos eseménysorozatába. Egyrészt azért, mert a szakrális kincsek is vendégeskedtek egy ideig a műkincs-gyűjtőállomáson, másrészt pedig, mert felettük is nagy hévvel csaptak össze a hazai és külföldi restitúciós érdekek, s mint tudjuk, ez utóbbi csatározások egészen a kései Kádár-korszakig tartottak.

Kovács Ágnes kiválóan ismeri és ismerteti a gyűjtőállomás működési mechanizmusát, az ott dolgozó külföldi és német személyzet áldozatos munkáját és a nehézségeket is, amelyeket a kilátásba helyezett restitúció érdekében nap mint nap meg kellett oldaniuk. Az izgalmas leírást és egyúttal olvasmányélményt a kortanúk visszaemlékezéseiből kiollózott idézetek, korabeli fotók és a kötet végén publikált levéltári dokumentumok erősítik. A szöveg jól strukturált, az áttekinthető fejezetekben könnyű tájékozódni. Mindazonáltal néhány bíráló megjegyzés is idekívánkozik: jó és magyarországi kezdeményezésekre inspirálóan ható alkalom lett volna, ha a szerző a feldolgozott témáihoz szorosan kapcsolódó német digitális adatbázisok elérhetőségét is lábjegyzetelte volna. A 30-as években „elfajzott műveknek” nyilvánított alkotások, a Rosenberg bevetési törzs által Franciaországban elkobzott műtárgyak jegyzéke, Göring magángyűjteménye, Hitler Linzben megálmodott képgyűjteményének darabjai és a müncheni gyűjtőállomáson felvett tulajdonlapok például már évek óta elérhetőek a világhálón. Az irodalomjegyzékből is lemaradtak a témához szorosan kapcsolódó írások. Ezek közül első helyen említeném Várnai Ágnes A Fővárosi Múzeumtól a Szépművészeti Múzeumig – Csánky Dénes emlékiratai alapján című publikációt, ami a Tanulmányok a holokausztról IV. kötetében jelent meg (szerk. Randolph L. Braham, 2006).

Még valami: a kíváncsi recenzens szerette volna megismerni a címadó „hajlított kalap” etimológiai provenienciáját is, ám e tekintetben sajnos alaphiányérzettel tette le kezéből a könyvet: nem derül ki, hogy az amerikai „külügyi levelezésben kódnéven” használt kifejezést ki, mikor, hol ejtette ki először a száján és – ha egyáltalán – kinek köszönhetően honosodott meg. A „hajlított kalap” angol megfelelőjére már a könyv szerkesztőinek is rá kellett volna kérdezniük.

Kovács Ágnes: A hajlított kalap. Elhurcolt magyar műkincsek, Noran Libro, Budapest, 2018, 284 o., 3400 Ft