Egy generáció, fulladási tünetekkel

Beszélgetés Lakner Lászlóval

Gréczi Emőke

Lakner László életművének egy kevésbé ismert szegmensét mutatta be idén tavasszal a Trapéz Galéria. A Referenciák – Konceptuális művek 1970 - 1996 című kiállítás apropóján és helyszínén Gréczi Emőke beszélgetett a művésszel saját generációjáról, emigrációról, hazatérésről, pályája alakulásáról és a Bernáth-Csernus-Lakner mítoszról.

Új interjú sorozatunkban művészet és piac, képzőművész és galéria viszonyát boncolgatjuk. Ebben a tekintetben Birkás Ákos tagadhatatlanul az egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkező magyar képzőművész, aki a tiszta játékról, a kelet-európai művészet lehetőségeiről és a galériák alkonyáról beszél. - See more at: http://artmagazin.hu/_online/viszonyok#sthash.aZ6E0Pac.dpufÚj interjú sorozatunkban művészet és piac, képzőművész és galéria viszonyát boncolgatjuk. Ebben a tekintetben Birkás Ákos tagadhatatlanul az egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkező magyar képzőművész, aki a tiszta játékról, a kelet-európai művészet lehetőségeiről és a galériák alkonyáról beszél. - See more at: http://artmagazin.hu/_online/viszonyok#sthash.aZ6E0Pac.dpufÚj interjú sorozatunkban művészet és piac, képzőművész és galéria viszonyát boncolgatjuk. Ebben a tekintetben Birkás Ákos tagadhatatlanul az egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkező magyar képzőművész, aki a tiszta játékról, a kelet-európai művészet lehetőségeiről és a galériák alkonyáról beszél. - See more at: http://artmagazin.hu/_online/viszonyok#sthash.aZ6E0Pac.dpuf


Lakner László és Fehér Ildikó a Budapesti Történeti Múzeum Festők a tükörben - magyar önarcképek az Uffizi Képtárból című kiállítás kurátorával a Trapéz Galériában
Fotó: Sulyok Miklós


Olvastam egy nyilatkozatát a rendszerváltás idejéből, ebben arról beszélt, hogy ön ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik harminc-negyven éves koráig nem látott Picassót, Giacomettit, legfeljebb csak rossz minőségű reprodukción. Ebből a generációból sokan elmentek 1956-ban vagy később, ön 1974-ben, sokan pedig maradtak. Mi dönthetett egyik vagy másik mellett?

Nem mi döntöttünk, hanem a politika. Gondolja meg, minden egyes állampolgár – és ez a kiskorú gyerekekre is érvényes volt – csak hatósági, pecséttel igazolt engedéllyel hagyhatta el az országot. Egy mai fiatal már el sem tudja képzelni, mit jelentett akkor a „kiutazás” lehetősége, a „kiutazási engedély”. Család nem utazhatott együtt. Az utazást, s hogy meddig maradhatsz, felülről döntötték el. Ma majdnem hihetetlenül hangzik, de ezek a határidős engedélyek sorsokat döntöttek el. Generációm nagy része klausztrofóbiában szenvedett, fulladási tünetekkel. De mindez negyven évvel ezelőtt történt, azóta több interjúban elmeséltem, mint ahogy azt is, hogy harminc év óta hazajárok és a Kossuth-díjam óta magyar állampolgár is vagyok.

Abban a nyilatkozatban arról is beszélt, hogy a nyolcvanas években New Yorkban dolgozott. Találkozott Rauschenberggel, akiért a hatvanas években lelkesedett?

Sajnos nem. Robert Rauschenberg akkor már - mint hallottam - valahol a West Coast egyik szigetén dolgozott és ritkán fordult meg New Yorkban. Én a PS1 intézmény ösztöndíjával voltam ott egy évig. Egyrészt ez volt életem talán legintenzívebb élményeinek éve, mindjárt a kezdetén ottani legjobb barátom, a fotóművész Lőrinczy György tragikus halálával. De a New York-i év egyedüliségében – igen, New Yorkban lehet nagyon egyedül lenni – jutottam vissza az anyanyelvemhez, írtam fel nagyméretű vásznakra az Isa purt.

Lakner László: Isa pur, 1982, akril, spray, vegyes technika, lepedő, 204 × 275 cm, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest
(az említett kép egy másik változata)

Ha jól tudom, 1982-ben tért vissza, hét év után először Budapestre. Mi indította a visszatérésre?

Az, hogy hazahívtak! Még New Yorkban tartózkodtam, ott kaptam meg a meghívást a Műcsarnok Tisztelet a szülőföldnek című kiállítására. Kemény György barátom fotói is megörökítették, ahogy Jerger Krisztinával a falra szögeljük a New Yorkból magammal hozott, ágylepedőre spray-vel festett képet a Műcsarnokban. Néray Katalinék vagy hetven külföldön élő magyar művészt hívtak haza arra a kiállításra a világ minden tájáról. Emlékszem, hogy az én képem szomszédságában volt a Párizsban élő Reigl Judit ugyancsak nagyméretű képe, amelyet a napokban, azaz harmincegynéhány évvel később a Szépművészeti Múzeum kortárs anyagát bemutató kiállításán láttam viszont. Máig csodálom azt a képet. Az a kiállítás 1982-ben sokunkat hozott haza.


Lakner László és Jerger Krisztina a Tisztelet a szülőföldnek című kiállítás rendezésekor, Műcsarnok, Budapest, 1982
Fotó: Kemény György


Erősen él a köztudatban a Bernáth-Csernus-Lakner mítosz. Ez mennyire hiteles? Inkább oszlassuk el?

Ami ma mítoszként hangzik, amögött egy egyszerű „mester és tanítványai” viszony állt. Csernus Tibor kilenc évvel volt idősebb nálam, rég önálló művészként dolgozott, amikor én a főiskolára kerültem. De tény, hogy Bernáth nekem is meghatározó példakép volt, és talán ő is kedvelt. Birtokomban van egy levelezőlap, amit Bernáth egy olaszországi utazása során adott fel a nevemre, ezzel a megszólítással: „Kedves helyettesem!” Csernust első párizsi útjáról visszatérve, ha jól emlékszem, 1958-ban ismertem meg közelebbről. Képeit már korábbról. Bernáth Reggel című képe mindkettőnknek alapélménye volt, hatása alól mindketten nehezen szabadultunk meg. Az első lehetőségem az eltávolodásra, új út keresésére a Petőfi Irodalmi Múzeum meghívása volt egy kiállításra, amelynek Magyar versek, magyar rajzok volt a címe. Az akkor már neves kollégák, mint Kass János, Borsos Miklós, Kondor Béla mellett vagy nyolc illusztrációm szerepelt a tárlaton, Kosztolányi Dezső, Vajda Lajos, Ady Endre verseihez. Harmadéves főiskolás voltam akkor, nagy megtiszteltetés volt ez a meghívás, de azért a főiskola rektorának az engedélye kellett hozzá, hogy részt vehessek a kiállításon. Képzelje el, máig megvan az archívumomban ez az engedély az akkori rektor, Bánhidi Andor aláírásával. Gondolom, egy mai főiskolásnak már nincs szüksége ilyesmire. Ha jól emlékszem, Csernusék végleges párizsi letelepedése után történt, hogy Bernáth megkért a „Fehér ház” Munkásállam című freskóján való közreműködésre. Szívesen vállalkoztam rá, azzal a kikötéssel, hogy csak a vázlat felnagyítását, falra rajzolását vállalom, a megfestését nem. A klasszikus négyzethálós módszerrel nagyjából tíz napig tartott a munka az állványon, amelyet a falképfestéshez építettek. Többször is átjött Kádár János a szomszéd szobából, Bernáth-tal beszélgetni, és a képet munka közben látni. A kész seccót sohasem láttam…


Bernáth Aurél: Munkásállam, 1972
Fotó: bupap.hu

1974-ben ment el. Miért éppen Nyugat-Németországba?

Első kapcsolatom a németekkel egy kiállítással kezdődött, amelyet a Magyar Képzőművészek Szövetsége festőszakosztálya rendezett 1967-ben az esseni Folkwang Múzeumban. Ugyan a csoportos kiállításon csak egy képpel vettem részt, de megkaptam a múzeum „utazási díját”, ami lehetővé tette számomra az első utat Nyugat-Németországba és Svájcba, ahol az 1956-ban emigrált barátaimat látogattam meg. A díjat egyébként a múzeum igazgatója, Paul Vogt adta át, akinek már akkor a fiatal művészettörténész, Dieter Honisch volt a munkatársa. Sokat köszönhetek neki, nemcsak én, hanem a barátaim, Bak Imre és Jovánovics György is. Ők is Honisch felfedezettjei voltak, ő rendezte az első kiállításukat a Folkwang Múzeumban. 1970-ben Vogt és Honisch Budapestre látogatott, megvásárolták a múzeum gyűjteményébe a Barikád – a forradalmak emlékműve című képemet.


Lakner László: Barrikád, 1972, olaj, vászon, 160 × 150 cm, magángyűjtemény, Aachen
(az említett kép egy másik változata)


A másik, Németországba vezető elem életem alakulásában a találkozás volt Evelyn Weiss művészettörténésszel, aki barátnőjével, Körner Évával együtt látogatta meg 1969-ben a Kulturális Kapcsolatok Intézete Dorottya utcai galériájában rendezett első budapesti kiállításomat. Evelyn, aki akkor az aacheni gyűjtő, Peter Ludwig tanácsadója volt, lelkesedett a kiállításomért, és már ott, a megismerkedésünkkor felvetette az aacheni kiállítás lehetőségét. Az aacheni Ludwig Forum volt az őse a kölni és az összes későbbi Ludwig Múzeumnak Európában, így a budapestinek is. A hetvenes években ez volt a centruma az amerikai és európai kritikai-realista művészeti törekvések bemutatásának. Wolfgang Becker igazgató végül öt évvel később megrendezte a kiállításomat Aachenben, Duane Hanson amerikai szobrászművészével együtt. Hogy miért kellett várni öt évet, arra tulajdonképpen a beszélgetésünk elején, a politikai-történelmi helyzetről szólva már adtam választ. De végül létrejött, és akkor maradtam Németországban.


Lakner László és Néray Katalin 1987 körül Nyugat-Berlinben
Fotó: Kemény György


Az első kiállítását a Dorottya utcában Néray Katalin rendezte, a budapesti Ludwig Múzeumban a nagy monografikus kiállítást szintén ő, 2004-ben. Mondhatnánk, ez egy szép keret. Most pedig, tíz évvel később egyszerre három kiállításon (a Trapéz Galériában, a BTM Uffizi önarcképgyűjteménye és a Fővárosi Képtár tárlatán) is láthatók voltak művei Budapesten.

Nem volt ez megtervezve, bár a Trapéz Galéria, ahol most beszélgetünk, a születésnapomra időzítette a kiállítást. És nagy örömöt szerzett azzal, hogy Fehér Dávid kurátori közreműködésével vállalkozott egy olyan korszakom bemutatására, amelyet a magyar közvélemény eddig nem ismert, vagy nem vett tudomásul.


Kiállításenteriőr a Referenciák – Konceptuális művek 1970 - 1996 című kiállításon a Trapéz Galériában
Fotó: Sulyok Miklós


Kiállításenteriőr a Referenciák – Konceptuális művek 1970 - 1996 című kiállításon a Trapéz Galériában
Fotó: Sulyok Miklós


A portrét Reinhild Bartunek készítette.


 

Kapcsolódó tartalmak:

Topor Tünde: Lakner László, Artmagazin, 2004/5.

Gréczi Emőke: „Rettegek minden kortárs aukciótól!” Beszélgetés Bak Imrével

TRAPÉZ 1. Az új galéria művészei és tervei, Artmagazin Videó

Fáy Miklós: Idegenbe szakadt hazánkfia, Artmagazin, 2013/8.