Berki Viola műveit ma is sokan szeretik. A laikusok is szimpátiával tekintenek ezekre az artisztikus értelemben vett „szép” képekre – a festmények, rézkarcok, szitanyomatok a gyenge ismertség mellett is népszerűek a közönség körében.(1) Irritálóan érdekes életmű, művészettörténeti kontextusa azonban máig érdemtelenül elhanyagolt.
Berki Viola képvilága informálisan személyes, szemben a formális trendekben gondolkodó művészettörténeti és kritikai gondolkodással. Könnyen dekódolható, mert a történelem és a kultúra továbbélő emlékeinek felelevenítésével dolgozik. Hiteles, mert létrehozója nem ideológiai és szakmai divatoknak kívánt megfelelni. És nem utolsósorban magas szintű, klasszicizáló és népi elemeket tartalmazó művészet, amely egy formailag kidolgozott és eredeti, ugyanakkor irodalmi és történelmi műveltségre alapozott, szofisztikált képvilágba enged betekinteni.
Különös és ellentmondásos pályát futott be Berki Viola. A művészettörténész-szakma mindvégig respektálta valamennyire művészetét, de a hazai mezőnyben elfoglalt helye és súlya máig tisztázatlan. Első és feltűnő jelentkezése az 1964-es Stúdió-kiállításhoz köthető. Elismerő kritikákat kapott és a kortárs magyar képzőművészet egyik reményteli tehetségének kiáltották ki, a szentendrei indíttatású és Vajda Lajos hatását mutató lírai konstruktivizmus képviselőjének. Ez a periódus azonban csak pár évig tartott. A hatvanas évek végétől Berki Viola művészete egyre határozottabban a történetmesélő, narratív felfogás irányába mozdult el, festészetére pedig gyakran használták a naiv, romantikus vagy archaikus jelzőt. Az avantgárd kurzusokban gondolkodó művészettörténész-szakma az 1970-es évektől nem tudott mit kezdeni ezzel a téma- és tartalomközpontú felfogással. Műveit ekkoriban már nem lehetett behelyezni a folyamatosan születő újabb és újabb neoavantgárd irányzatok egyikébe sem, így a fősodorból perifériára szorult. Ez visszamenőleg is befolyásolta korábbi, avantgárd korszakának megítélését. Jellemző, hogy a Magyar Nemzeti Galériában 1991-ben megrendezett Hatvanas évek kiállításon már egyetlen műve sem szerepelt és a katalógus tanulmányaiban sem említették meg a nevét.
Részlet a Boldogság felé című halasi pannóról © fotó: Szűcs Károly
Berki Viola személyes sorsa, akárcsak műveié, ellentmondásokkal teli. 1951-ben vették fel a Képzőművészeti Főiskola festő szakára, a Fónyi-osztályba. Az első években, amíg a tanrend a rajztudás fejlesztését írta elő, maradéktalan elismerésben részesült mind diáktársai, mind tanárai részéről. A problémák akkor kezdődtek, amikor a stúdiumrajzok és unalmas portrék helyett önálló művekkel kellett előállni. Akkor még nem tudhatta, hogy egy művész világa nem választható el magánemberi érdeklődésétől, és számára a gyermekkorában megismert és megszeretett történelmi múlt, a paraszti életvilág és a keleti egzotikum jelenti majd az igazi inspiráló erőt. Fónyi posztimpresszionista és realista stílus elegyével megfestett munkásokat, könyvtárban olvasó optimista fiatalokat akart látni a képeken – ő azonban ennek az elvárásnak nem igazán tudott megfelelni. Újabb törést jelentett, amikor származása miatt 1954-ben eltávolították a főiskoláról. Bencze László festőművész közbenjárására 1955 szeptemberétől visszatérhetett, de megint Fónyihoz (csak egy másik osztályába) került.
Viola már gyermekkorától kezdve korosztálya többi tagjától elkülönült világban élt. Nem az iskolatársai között, hanem szüleinek Kiskunhalas határában, Kötöny-pusztán lévő birtokán érezte jól magát, a gulyások, pásztorok, kocsisok között. Megkedvelte a pusztai emberek nyílt szókimondását, álmodozásra késztették a betyárlegendák és szívesen hallgatta a varázslóasszonyokról szóló történeteket. Lenyűgözték a Halas környéki, szúrós bokroktól csipkézett futóhomok dombok, a közöttük titokzatosan suhogó kerek erdők és a várost körülvevő tavak sűrű nádasai.(2) Otthon gyakran találkozott a Berki családdal közeli rokonságban álló nagybányai festő, Thorma János történeteivel, aki még az 1930-as évek elején is rendszeresen látogatott Kiskunhalasra. A Berki család az egyik legtehetősebb birtokos família volt a városban, amelynek tagjai a magyar történelmet patriarchális módon, a rokonságok és ismeretségek láncolatán és a nagy nemzeti hősök tettein keresztül szemlélték. Így Petőfi szinte családtagnak számított, miután jó barátja volt Bulcsú Károly költő, Viola távoli nagybátyja. Kossuth, Zrínyi, Mátyás király szintén a familiáris történelmi panteon kiemelt alakjai voltak. A nemzeti múlt és a család története ebből a nézőpontból elválasztha- tatlanul összeforrt.
Miután édesapja korán felfedezte Viola rajzkészségét, egyértelművé vált, hogy folytatva a családhoz kötődő művészek sorát, Viola is csak festőművész lehet. Fónyi Géza persze nem tudhatta, hogy a szegény parasztlánynak álcázott Berki Viola, aki még a fővárosi aszfalton is a pusztákon megszokott csizmában járt, citerázott és a parasztoktól hallott dalokat énekelte, milyen küldetéstudattal és világszemlélettel érkezett a főiskolára. Jellemzésében éppen ezért írhatta: „Hat év alatt nem tudtam kiismerni. Lefestő festőnek tartom. Stúdiumokat magas művészi fokon képes megoldani. Művelődésre alkalmatlan, nem olvas.”(3) (A jellemzés teljes félreismerése Berki Viola személyiségének, de erre Fónyi csak a főiskola után, Berki Viola szentendrei éveit és első sikereit követően döbbent rá.)
Malomtó, olaj, vászon, 60 × 70 cm. Jelezve jobbra lent: Berki Viola | Magángyűjtemény
Berki Viola 1958-ban teljes bizonytalanságban hagyta el a főiskolát. Magas szintű rajzkészségre, biztos technikára tett szert, de fogalma sem volt, hogy mit és hogyan kell festenie. Kondor Béla és Gross Arnold, akik jó barátságban álltak vele, javasolták, hogy keresse fel Szentendrén Korniss Dezsőt. Fónyival ellentétben Korniss azonnal megértette a fiatal művészjelölt problémáját. A főiskola elfojtotta a hallgatók természetes önkifejezési hajlamát, ugyanakkor nem tanította meg őket a képalkotás és kompozíció alapvető törvényeire. Erre akkor döbbent rá Viola, amikor Korniss a Szépművészeti Múzeumban tett látogatásuk során a trecento és kora reneszánsz oltárképek alapján elmagyarázta egy-egy kép kompozíciós törvényeit. (Az 1950-es években Kondor Béla és Gross Arnold számára is a Szépművészeti Múzeum grafikai tárának tanulmányozása egészítette ki a hiányos főiskolai oktatást.) Violának ösztönző közegre és némi magányra volt szüksége ahhoz, hogy magára találjon. Ennek érdekében Korniss rendelkezésére bocsátotta saját szentendrei műtermét. 1961 és 1966 között nyaranta itt dolgozott és festőállványával a szentendrei utcákat járva fedezte fel Vajda Lajos és Barcsay képeinek belső logikáját.(4)
Lírai-konstruktív felfogásban festett szentendrei és budapesti képei az 1964-es Stúdió-kiállításon osztatlan sikert arattak. Ő azonban változatlanul elégedetlen volt, mivel nem házfalakat és elbeszélő tartalom nélküli geometrikus kompozíciókat akart festeni. Nem csupán arról volt szó, hogy képeivel történeteket szeretett volna mesélni, hanem arról is, hogy mindehhez még mindig nem voltak meg a saját, kiforrott festői eszközei, stíluskészlete.
Vízválasztó volt életében az 1969-es év. Ekkor talált rá arra az útra, melyet művészetében képviselni akart. Az év őszén összegző és korszaknyitó kiállításon mutatkozott be a Derkovits-teremben. Ekkor készült első olyan grafikája, melyet egy új felfogás, új stílus kezdetének vél: „Művészi fejlődésem szempontjából jelentős állomásnak tartom a Ballada című képemet. Molnár Anna balladáját festettem meg benne. A fákat itt már úgy fogom fel, mint kép-építő elemeket, amelyeknek a valósághoz végképp semmi közük, mégis felismerhetők valóságos jelentésükben is. Ez számomra megvillanás volt a jövőre nézve.”(5) A lombok, virágok ábrázolása, a leegyszerűsített figurák jelezik, hogy Berki Viola stílusa több forrásból táplálkozott. A megoldásban segítségére voltak a népművészet karcolt fa- és csontdíszítései, a kékfestő nyomóminták, valamint a keleti miniatúrák és kézzel szőtt szőnyegek ornamentális, dekoratív formakultúrája.
Boldogság felé (Halasi pannó), 1988, olaj, farost, 200 × 500 cm | Jelezve jobbra lent: Berki Viola. Kiskunhalas, Városháza, házasságkötő terem © fotó: Szűcs Károly
Ekkoriban hasonló stílusjegyek jelentek meg festményein és murális munkáin is, ezeken is érvényesülni kezdett a keleti miniatúrák és szőnyegek lokálszíneinek elbűvölő élénksége, kiegészülve a kora reneszánsz nem-lineáris térfelfogásával. (A keleti hatás egyértelmű a Varázsló kertje című olajképén, de hasonló felfogást mutat első murális megbízatása is, amin Buda török kori emlékeit eleveníti fel: ez a Tárnok Utcai Iskola ebédlőjének velencei üvegmozaikja, amely még ma is megvan.(6))
Egyértelmű, hogy Berki Viola „új stílusa” egyben búcsú az avantgárd pályaívtől. A szakirodalom számos esetben említette, hogy ezzel az „ösztönös”, „naiv” felfogás irányába váltott. A váltás azonban éveken át tartó fejlődés és öntudatra ébredés következménye volt. A legkevésbé sem ösztönös vagy naiv módon történt, hanem egy olyan lírai absztrakciós formakincs tudatos felkutatása előzte meg, amely segítségével Berki Viola egyszerre élte ki játékos díszítő hajlamát és növelte a stilizált figurákban, motívumokban (fák, virágok, emberalakok) rejlő szimbolikus kifejezőerőt.
Részlet a Boldogság felé című halasi pannóról © fotó: Szűcs Károly
Ebben a lírai-expresszív formavilágban bontakozott ki a következő három évtizedben Berki Viola életműve. A balladák és más irodalmi művek illusztrációjától hamar eljutott a történelmi hősök (Kossuth, Zrínyi, Mátyás király, Kun László, Árpád vezér) és a dicsőséges múlt poétáinak és irodalmárainak (Dante, Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Ady, Szenczi Molnár Albert) arcképcsarnokáig. Panteonfestő hajlamában közel áll Somogyi Győzőhöz, bár Berki Viola elsősorban személyes ihletettsége alapján bővítette az ábrázoltak sorát.
Saját panteonfestészetét azonban nem tartotta elég személyesnek. Olyan látásmód megteremtésére törekedett, ahol a festőszem optikájában a történelmi időkön és sorsokon átívelő drámák, mítoszok, poétikai tartalmak és valóságelemek összefonódnak a festő saját élményvilágával és fantáziájával. A jellegzetes Berki Viola-kép ezért mindig jelképes, meseszerű. Az eltérő terekből és időkből álló részek kaleidoszkopikus összképet alkotnak. Berki Viola a következőképp nyilatkozott 1995-ben: „Örülnék, ha olyan szinten tudnék valamit megfesteni, mint egy reneszánsz kép jelentéktelen részlete”, majd így folytatta: „...szeretnék olyan képet csinálni, amiben minden meg- van.”(7) Úgy tűnik, hogy Berki Viola számára nem festéstechnikai metafora a reneszánsz képek jelentéktelen részleteire hivatkozás, mivel a technikai tökéletesség elérésén túl a reneszánsz táblaképek háttéralakjai, staffázstörténetei mintaként szolgáltak számára a világ teljességének megragadásához is.(8) Kaleidoszkopikus látványteremtő alkotómódszeréből következett, hogy alapvetően nem szigorú képkompozíciók és nem vélt vagy valós események illusztrációinak létrehozására törekedett. Alkotómódszere leginkább a meseszövésre vagy a regényírás folyamatára emlékeztet, amely során az alkotó egy előre nem tervezett, ám újabb és újabb irányba kalandozó eseményszállal, kódolt üzenettel bővíti képindító motívumát. Ezekből a staffázsokból és mozaikokból áll össze a Berki Viola festői világát alkotó személyes Árkádia – formai szempontból pedig a minden felületet kitöltő dekoratív rend. Ő képírásnak nevezte alkotómódszerét.(9) (Címet is többnyire utólag és ötletszerűen adott a már kész képnek.)
Hobbikertészek, 1977, olaj, vászon, 150 × 160 cm Dr. Merics Imre gyűjteménye
A dekorativitásra törekvő összhangzat és rögtönzésszerű mintaszövés leglátványosabban nagyobb méretű képein érvényesült. Ezek összegzése utolsó murális alkotása, az 1988-ban a kiskunhalasi Városháza házasságkötő termében átadott Boldogság felé című pannó. A két méter magas és öt méter hosszú kép központjában Árgyélus királyfi és Tündér Ilona története áll, amely számos 19. századi irodalmi feldolgozásban és több népmesei változatban is ismert. (A képzőművészeti ábrázolások közül legjelentősebb Lotz Károly és Than Mór nagyméretű freskója a pesti Vigadó falán.) Árgyélus királyfi és Tündér Ilona története, a férfi és nő egymásra találásának motívuma sokféle formában elterjedt toposz, azaz vándormotívum. Berki Violánál a kép bal felső sarkában a halasi városháza és a református templom tornya látható, középen pedig egy hosszan ívelő fehér fal hullámzik végig. A falon innen az e világi, mindennapi boldogság szereplőit látjuk, a gáláns huszárfigurákat, parasztlegényeket és ünneplőbe öltözött parasztlányokat, majd kiskapu vezet a falon túl a mesebeli édenkertbe, ahol szoborcsoportok, csobogó szökőkutak, intim társalgásba mélyedő párok, egzotikus madarak, dús lombú fák és színes virágok társaságában, aranyalmafa alatt, baldachinos sátorban jelenik meg Árgyélus királyfi és Tündér Ilona. A mesebeli kert az örök szeretet és szerelem édene, az aranyalma pedig a szeretet almája, amely nem a paradicsomból való kiűzetést, hanem a szeretet örök, édeni állapotát jelképezi. A Boldogság felé Berki Viola gondolkodásának idilli oldalát, a festőnő szeretetfilozófiáját tárja elénk.
A kert, a kert. Ez a világ egészét, a természetet, az emberi életet, az alkotást és elmúlást egyszerre magába rejtő színtér végigvonul Berki Viola életén és életművén.(10) Viola számára a kert nem csak a paradicsomi élet mítoszát jelképezte. Füvész- és romkertek, a gazos, limlomokkal tarkított hétvégi házak kertjei jelentek meg festményein és számos rézkarcán.(11) Ezek a helyszínek többnyire nem a felhőtlen boldogság, hanem az elmúlással, elégiával vegyített idill hangulatát közvetítik. Az 1980-as évek elejétől egészen 2001-ben bekövetkezett haláláig Berki Viola harminckét rézkarc lemezt készített, melyek többségén a kert és az erdő foglalja keretbe a történetet. Ezek között a jelenkori, társadalomnak hátat fordító magánélet hobbikertjei, a Római Birodalom romkertjei, valamint az embert is befogadó, elemi életerővel burjánzó erdők olyan idilli-elégikus harmóniát jelenítenek meg, amely nem más, mint a természet és az ember, a múlt és a jelen romantikus és elvágyódásból építkező összhangzata.
Orosz templom, festett kerámia, 28 × 15,5 × 15,5 cm Magángyűjtemény, Berki Viola az 1980-as évek elején amatőr kerámiaszakkörbe járt az Angyalföldi Művelődési Központba. Nagyon szeretett fazekaskodni, de amikor pár éven belül megszűnt Angyalföldön a kerámiaszakkör, nem fazekaskodott többé
Berki Viola művészetének másik kiemelt helyszíne az ókori és középkori Mediterráneum épített környezete. Életében fontos szerepet játszottak külföldi utazásai. A hatvanas évek elején több alkalommal járt alkotótáborban Moszkvában, felkereste Zágorszk, Vladimir és Szuzdal kolostor templomait, ahol Rubljov ikonfestészete és az orosz szakrális építészet tett rá mély benyomást. Kétszer látogatott el Montenegróba (egy alkalommal, 1969- ben Kondor Bélával). A következő évtizedek főbb célpontja pedig Franciaország, Németország, de elsősorban Itália és a dalmát tengerpart néhány patinás városa. Ekkor már állandó útitársa Galambosi Edit festőnő, akivel a mediterrán kultúrák iránti rajongását oszthatta meg.(12) Az ókori és középkori mediterrán városok és városromok részletei az 1980-as évektől számos festményén és rézkarcán tűnnek fel. Berki Viola itt is a korábbi, otthonról hozott receptet követi: a történelmi emlékek és személyes élmények fonódnak össze egy dekoratív és fantáziadús képvilágban.
És befejezésül néhány szó arról a félhomályról vagy inkább rejtélyről, ami Berki Viola életét és munkáit körülveszi. Berki Viola nyílt és barátkozó természetű volt, de alig ismerjük szorosabban vett magánéletét. Tudunk a barátairól, közismert, hogy élete utolsó negyven évét édesanyjával élte le és soha nem ment férjhez. Tudjuk, hogy a rászorulókon és a bajba jutottakon kész volt segíteni.(13) Tudjuk, hogy művészetében és magánéletében erősen jelen volt egyfajta elvágyódás. A történelmi tettek halhatatlansága, a Mediterráneum kulturális és természeti paradicsoma, a gyermekkor titkai és csodái. Mindezek egyfajta komplex rejtély formájában kísérték életét és művészetét. Talán emiatt nevezte a korabeli művészetkritika naivnak művészetét.
Titokzatos éj, 1988 | dr. Merics Imre gyűjteménye © fotó: Sulyok Miklós
Nem tudom, naivnak nevezhető-e a titkos történeteket sejtető és élményeket kereső hozzáállás. Vajon a naivitás azonos lenne az ész nyughatatlan, idegesítő tanmeséinek és folytonos értelmezési kényszerének elkerülésével? Éppen az ész, a racionális felfogás egyeduralma fosztotta meg az embert a teljesség illúziójától, a paradicsomi állapottól. A bibliai témák, az ókor és a régmúlt képi parafrázisai nemcsak metaforák Berki Viola művészetében, hanem egy belülről átélt szükséglet tudatos választása. Nem véletlenül jelennek meg festményein a hatvanas évek végén a kor szeretetfilozófusai, hippi külsejű művészek és Krisztus alakja. (Az 1960-as évek közepétől a kvázi-szakrális jelképek ismét publikusak lettek a hazai művészek eszköztárában.)
Berki Viola művei az alig sejthető, alig hallható és látható rejtélyt sugározzák magukból, képeit nézve az idill és elégia finom, melankolikus együttélése élhető át. Az élet színessége és az elmúlás fájdalmas katarzisa Berki Viola képeinek folyton visszatérő, közös élménye.
Jegyzetek:
(1) Úgy tűnik, hogy Berki Viola képvilága népszerű és könnyen eladható. Ezt bizonyítja, hogy 2008-ban egy nagy német gyógyszergyártó cég 27 000 példányban jelentette meg színes, 13 oldalas falinaptárát, oldalanként egy-egy nagyméretű Berki Viola-képpel.
(2) „Itt, ezen a tájon el lehetett képzelni a hajdani betyárvilágot, lehetett találni áthatolhatatlan tüskevárakat, amik búvóhelyül szolgálhattak. Petőfi által »Az Alföldben« és a »Kiskunságban« szemléletesen leírt vidék, növényvilágával, bogaraival, madaraival egész olyan, mintha a mi tanyánk környékéről írta volna” – említi Berki Viola önéletrajzában. In: Furkó Zoltán szerk.: Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997. 12. o.
(3) Furkó Zoltán szerk.: Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997. 42. o.
(4) „Az utolsó szentendrei nyaramon (1966) festettem vázlataim alapján a Régi orosz város című képemet, amit mindenki, Barcsay is nagyon jónak tartott. Már korábban készült Kis templom című 60x60-as képem ihletője a várbeli evangélikus templom volt. Ezt már vázlat után, otthon festettem, a valóságot átírva. Kissé vajdás volt. A Stúdió kiállításon szerepeltem vele, az újságok dicsérték, valójában ekkor kezdtek rám felfigyelni.” In: Furkó Zoltán szerk.: Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997. 50. o.
(5) Később, 1977-ben elkészítette a kép szitanyomat változatát. Hegyi Béla: Beszélgetés Berki Violával. Vigília, 1970. 3. sz. 212. o.
(6) Berki Violát a monumentális méretek és a nagy témák elemi erővel vonzották. Harmadéves középiskolás korában, 1950 nyarán vízfestékkel festett egy 2x5 méteres „freskót” a halasi szülőház melléképületének falára, amely egy indiai vásárt ábrázolt. Főiskolás korában Benczúr Gyula történelmi festményeit csodálta. A Tárnok utcai mozaik volt az első nagyméretű munkája, amit később számos nagyméretű murális alkotás követett.
(7) Hegyi Béla: Beszélgetés Berki Violával. Vigília, 1970. 3. sz. 212. o. Később, 1977-ben szitanyomatként is elkészítette ezt a képet.
(8) „A dekorativitást fontosnak tartja? – Nagyon fontosnak. Anélkül nincs kép. A reneszánszt is addig szeretem, amíg dekoratív. Ez az a művészet, amire gondolok, úgy szeretnék festeni, ahogy a reneszánsz korában festettek, azokkal az indítékokkal, célokkal. (...) Sokalakos, figurális kompozíciókat, sok növénnyel színnel, cselekménnyel.” Csapó György: Berki Viola. Ország-Világ, 1975. febr. 19. 19. évf. 8. sz. 19. o.
(9) „Egyet tudok érteni azzal, hogy valamikor a festészetet képírásnak nevezték. Én a vászon egyik sarkában kezdem a képet és a másikon befejezem, nap mint nap alakul, és nem tudom, hogy majd miként fejeződik be.” Szűcs Károly: Berki Viola. A képíró emlékezete. Műhely Napló (Kiskunhalas), 1993. december 22. 6. o.
(10) „Halastól 12 kilométerre laktunk egy tanyán. Ez az életforma sokkal inkább színesebbnek tűnt, mint a városi. Kiskunhalast én már akkor is városnak tartottam, pedig hol volt az még attól? Szombaton és vasárnap mindig bekocsikáztunk a központba, de vágytam vissza a szabadba, a tanya környékén találtam fel legjobban magamat. Gyenizse nagymamám halasi csodaszép kertje a mai napig elevenen él emlékezetemben. Sokat játszottam ott unokatestvéreimmel.” Borzák Tibor: „Hová lettek a mesebeli kertek?” Petőfi Népe, XLII. évf. 44. szám, 1987. febr. 21. 5. o.
(11) A magántulajdonban lévő Hobbikertészek (1977) című kép a sok más kertkompozíció mellett kiemelkedik a Berki-életműben.
(12) Galambosi Edit portréját, annak halála után toszkán tájban, etruszk sírszoborként festette meg (Odaát, 1993).
(13) Több visszaemlékezés említi, hogy egy kiskunhalasi, beteg gyerek gyógyítását jelentős pénzadománnyal segítette. Végrendeletében arról rendelkezett, hogy halála után a tulajdonában levő Thorma János: Berki Antal és felesége című kép elárverezésével alapítvány létesüljön az idős és rászoruló művészek részére. A kiskunhalasi önkormányzat megvásárolta ezt a képet, majd ennek alapján létrehozta a Berki Viola Alapítványt, amely minden évben 200 000 forint jutalomban részesíti a Berki Viola-díjat elnyerő idős művészt.
***
Berki Viola 1932. május 5-én született Kiskunhalason. Általános iskoláit szülővárosában végezte, majd Budapesten a Szépmíves Líceum (később Képzőművészeti Gimnázium) grafikai osztályának hallgatója lett. 1951-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára festő szakra, ahol 1958-ban végzett. Diplomamunkáját vezető tanára, Fónyi Géza javaslatára nem fogadták el. 1959–61 között a Georghiu Dej Hajógyár (Óbudai Hajógyár) ösztöndíjasa 800 Ft/hó támogatással. 1961 és 1966 között nyaranta Korniss Dezső szentendrei műtermében dolgozott. A szentendrei miliő ösztönözte művészete kibontakozását, itt került közelebbi kapcsolatba Barcsay Jenővel, Miháltz Pállal, Szántó Piroskával és Vaszkó Erzsébettel. 1961-ben műterem céljára megkapta a Bécsi utca 1. szám alatti épület saroktorony-tetőterét. Kondor Bélával, a szomszédos műterem tulajdonosával szoros barátságot kötött. Rendszeres látogatója lett a Kondor műtermében összegyűlő művésztársaságnak, amelynek tagjai között olyan ismert költőket és képzőművészeket találunk, mint Pilinszky János, Nagy László, Sarkadi Imre, Erdély Miklós, Kő Pál és Gross Arnold, valamint a művészettörténész Németh Lajos. (1) Utóbb több esetben felvetődött, hogy Kondor Béla személyisége és művészete miként hatott Berki Violára. Erről 1975-ben a következőképp nyilatkozott: „Kondor munkásságának nagy felszabadító hatása volt, az ember bátorságot kapott tőle, de másról, azt hiszem, a magam nevében nem beszélhetek. Azt igyekeztem mindig festeni, ami bennem van. Pofon egyszerűen hangzik, és az is, csak hát meg kell küzdeni a kifejezésért. Tulajdonképpen gyerekkorom óta ezt teszem. Így hát, ha úgy vesszük nem sokat változtam.”(2)
1964-ben a Fiatal Képzőművészek Stúdiója kiállításán nagy feltűnést keltettek Berki Viola képei. A következő évben sikeres egyéni kiállítást rendezett a Mednyánszky-teremben, ahol Bolgár Kálmán, a Stúdió vezetője meleg szavakkal méltatta festészetét. 1964-től rendszeresen adott rajzokat az ÉS számára, 1966-tól pedig a Helikon, a Szépirodalmi és a Móra kiadók bízták meg irodalmi művek és gyerekkönyvek illusztrációjával. A széphistóriákon és Arany János-balladán át a pusztai életet bemutató gyerekkönyvekig számos tusrajzot és akvarellt készített, melyek segítségével finomította stilizáló készségét. Ekkor már rendszeresen közölte grafikáit az Élet és Irodalom. A folyóirat szerkesztőségében ismerkedett meg Juhász Ferenccel és Mezey Katalinnal, akivel haláláig baráti viszont ápolt.
1969-ben elnyerte a budai Tárnok Utcai Általános Iskola ebédlőjének mozaikpályázatát. A következő két évtizedben még öt nagy falképet készített.(3)
1975 jelentős dátum Berki Viola életében. Megkapta a Munkácsy-díj III. fokozatát és egy kis hétvégi házat, kertet vásárolt Máriaremetén. 1984-ben Érdemes Művész.
1986-ban házon belüli cserével a korábbi Kondor Béla műterembe költözött.
1995-ben Kiskunhalas díszpolgárává avatták.
1999-ben szülővárosának adományozta 134 művét, melyek többségét az 1980–90-es éveket jellemző olajképek, rézkarcok, szitanyomatok, akvarellek és grafikák alkotják. Számos korai művét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, az 1970-es évek néhány figyelemre méltó alkotása pedig dr. Merics Imre gyűjteményét gazdagítja.
2000-ben elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét az Elveszett Pásztor (Sós Imre emlékezete) című képével.
Súlyos betegsége következtében 2001. március 26-án hétfőn, 69 éves korában hunyt el Budapesten. Április 19-én szűk családi körben, a kiskunhalasi református sírkertben helyezték örök nyugalomba. A sírja fölé magasodó obeliszken Vajda János sora olvasható: „Halhatatlanok bírája az idő”. Művészi hagyatékát még ebben az évben megkapta Kiskunhalas város képzőművészeti gyűjteménye, a Halas Galéria.
2001 őszén az Ernst Múzeumban életmű-kiállítás keretében mutatták be műveit.
Jegyzetek 2:
(1) Berki Viola így nyilatkozott a Kondor Bélával kapcsolatos viszonyáról: „Kondorral nemigen lehetett beszélgetni. Ő csupán dolgozott, s nagyokat hallgatott. Ha pedig jöttek a barátok – Nagy László vagy bárki más –, akkor is hallgatagon értették egymást. S ha egy-egy szót mégis szóltak, sosem a művészetről. De nékem elég volt Kondor munkáit látnom, Nagy Lászlót olvasnom, többet ért az, mint valamiféle társas művészet-bölcselkedés érhetett volna. Ezek a barátok tiszta emberek voltak, így éltek, dolgoztak. Magatartást, szemléletet tanultam tőlük, nem csupán egy-két műhelyfogást.” Nádor Tamás: Berki Viola. In: Múzsák és mesterek. Párbeszéd a művészekkel. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1984. 26. o.
(2) Csapó György: Berki Viola. Ország-Világ, 1975. febr. 19. 19. évf. 8. sz. 19. o.
(3) Berki Viola további murális munkái: a Soproni Óvónőképző Intézet Gyakorló Iskolájának kerámiafala (1973), a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központ számára a Csokonai életét megelevenítő Méla Tempefői című, 4x14 méteres falmozaik (1974–76, jelenleg lebontva), a győri Káptalan-dombi vendégház két pannója (1982– 84), a budapesti Heim Pál Gyermekkórház kerámiafala (1984, lebontva?) és Kiskunhalason a Városháza házasságkötő termében a Boldogság felé című pannó (1986–88).