Egy polihisztor perspektívái – Orosz István
Védjegyévé vált, régi könyvek metszeteit idéző rajztechnikáját még a főiskolán alakította ki, és hű maradt hozzá a pop szirénhangjai ellenére is. Meglepő módon a legnagyobb sikert egy politikai plakáttal aratta. Ma már inkább az anamorfikus megoldások, a képtalányok és az animáció mesterét tiszteljük benne.
Orosz István 1951-ben született, Kecskeméten. Fiatal korától rajongott az irodalomért, a képzőművészet emellett sokáig háttérbe is szorult. A művészettörténet tizenévesen kezdte érdekelni: a hatvanas években két nyarat töltött a Képzőművészeti Főiskola zebegényi nyári szabadegyetemén.
Amikor a gimnázium végén egyetemre jelentkezett, nem volt sok választási lehetősége. Az 1956-os eseményeket követően édesapját börtönbüntetésre ítélték a forradalom „szellemi előkészítésének” vádjával, ilyen háttérrel nem sok esélye volt, hogy komolyabb egyetemre bejusson. Végül két helyre jelentkezett: Kecskeméten nyomdász szakmunkás tanulónak, ahonnan elutasították, valamint az Iparművészeti Főiskolára, ide viszont első körben felvették.
Az alkalmazott grafika a hetvenes években nem volt a hatalom érdeklődésének fókuszában, így a zugligeti főiskola egyfajta béke szigete lehetett a fiatal művészek számára. Plakát szakra vették fel, ahol a magyar grafika egyik legendás alakja, a diákok körében „Páternek” becézett Balogh István [valószínűleg a hírhedt békepap, Balogh páter miatt volt ez akkoriban „belső humor”. a szerk.] volt a mestere; ő ismertette meg a nemzetközi és a magyar plakátművészettel. Tehetségét korán elismerték: az amerikai Print dizájnmagazin diákpályázatát Orosz ABC című rajza nyerte, melyen hőscincértől skorpióig a legkülönbözőbb rovarok és bogarak alkotják az ábécé betűit. A rajz a címlapra került, és ezt követően három évig ingyen kapta a magazint.
A főiskolán Szoboszlay Péter rajzfilmrendező óráin hallott először animációról, dramaturgiáról és különböző filmes technikákról. Ami még ebbe az irányba mozdította: a hallgatók akkoriban rendszeresen átjárhattak a fénykorát élő Pannóniába, amely ebben az időszakban a világ egyik legnagyobb rajzfilmstúdiójának számított.
A rajzfilmes plakátművész
A hetvenes-nyolcvanas években a plakáttervezés volt a grafikusok egyik fő megélhetési forrása, és Orosz diplomamunkája sikerének köszönhetően (ez a Kecskeméti Katona József színház arculattervének elkészítése volt, a jegyektől a plakátokig) rögtön a főiskola után kapott felkéréseket.
Orosz elsősorban plakátművészként ismert, annak ellenére, hogy jóval kevesebb falragasza készült, mint gondolnánk. A hetvenes évektől rendszeresen beküldte a terveit különböző plakátbiennálékra, így ezek nemzetközi albumokba és gyűjteményekbe is bekerültek – innen a plakáttervezői hírnév. De később is inkább az alkalmazott grafikával kapcsolatos meghívásoknak tett eleget, workshop-vezetéstől előadásokon át egészen a zsűritagságokig. A kilencvenes évek elejétől sokat dolgozott amerikai megrendelésre, miután leszerződött egy államokbeli „artist representative” irodával.
A cég folyóiratoknak, könyvkiadóknak és különböző intézményeknek dolgozott, Orosz pedig illusztrációkat készített, borítókat, sőt olykor plakátokat is tervezett a kinti megrendelőknek. 1986-ban három rokon lélek grafikussal, Krzysztof Duckival, Pinczehelyi Sándorral és Pócs Péterrel megalapították a DOPP csoportot, amely az egyik legfontosabb magyar plakáttársulat ebből az időszakból. 2003-ban pedig tagjává választotta az Alliance Graphique International, a legjelentősebb nemzetközi tervezőgrafikai szervezet.
A legnyomósabb ok, amiért a köztudat plakáttervezőként tartja számon, mégis a jól ismert tányérsapkás katonatarkó, az 1989-es Tovarisi konyec, amely a rendszerváltás kori Magyarország legikonikusabb politikai plakátjának számít. Orosz nem sorolja legjobb munkái közé; véleménye szerint műve karrierje ékes bizonyíték arra, mennyire túlpolitizált társadalomban élünk. Valóban, nemcsak Magyarországon, hanem a régióban is komoly sikere volt a plakátnak: egy politikus elmondása szerint például a litván parlamentben is megtapsolták, amikor felmutatták a képviselőknek.
Orosz István másik „szakterületére”, a rajzfilm világába a főiskola végén, Gyulai Líviusz grafikus révén csöppent. A Pannónia Filmstúdióban Gyulai volt megbízva a Ludas Matyi című film grafikai világának kitalálásával. Tudta, hogy egyedül képtelen megbirkózni a feladattal, és az Iparművészeti Főiskola épp megnyílt diplomakiállításán felfigyelt Orosz István műveire. Ezt követően Gyulai és Orosz egy évig dolgoztak a film hátterein hármasban egy Amaya nevű chilei emigráns lánnyal, munkáikat azonban végül nem használták. A részletező, aprólékos módszer, amellyel a három rajzoló nekiállt a feladatnak olyan lassan haladt, hogy Orosz szerint valószínűleg még ma sem lennének készen vele.
A későbbiekben olyan rajzfilmsorozatokkal foglalkozott, mint a Dr. Bubó vagy a Gusztáv, háttereket, főcímeket rajzolt kollégák filmjeihez, majd fázisrajzokat készített Rófusz Ferenc A légy c. rajzfilmjéhez. Mikor az Oscar-díjat megnyerve Rófusz Kanadába távozott, Orosz az ő szobáját kapta meg a vállalatnál. A nyolcvanas években már nemzetközi produkciókban is részt vett; ezek egyike a francia–magyar együttműködésben készült 1982-es rajzfilm, Az idő urai (Les Ma ̋itres du temps) volt. Angers városában magyar részről Bányai István grafikussal ketten dolgoztak a produkción. A rajzfilm háttereit a francia képregény-legenda, Jean Giraud, alias Moebius tervei alapján kivitelezték.
Saját, önálló rajzfilmmel először a hetvenes évek végén jelentkezett. A Pannóniában mindig is biztatták a fiatalokat, hogy írjanak saját forgatókönyvet; abban az időszakban a stúdió művészeti tanácsa döntött ezek sorsáról. Több forgatókönyve elutasítása után végül 1977-ben készíthette el Csönd című filmjét, mely az Ady-centenáriumra született és a 19–20. század fordulójáról szólt. Legkiemelkedőbb filmjei egyike a Dániel Ferenccel közösen tervezett, részben animált 1982-es dokumentumfilm, az Ah, Amerika!. A film a huszadik század elején Amerikába vándorolt magyarok viszontagságait mutatja be. Az ötvenes években emigránsokkal készített interjúk alkotják a film alapját, korabeli felvételek, fényképek és az animáció kollázsából kapunk képet sorsukról.
Manierizmus és illúziók
Orosz István életművének gerincét autonóm művészi munkái képezik. Metszeteket idéző rajzstílusa már a főiskolán kialakult, és egész munkásságát végigkísérte. A fényképszerűen részletes rajzok a Monarchia korabeli természettudományos könyvek, lexikonok és útleírások ábráira, a századforduló illusztrációira emlékeztetnek. A manierisztikus formanyelv a könyvek iránti régi rajongáshoz vezethető vissza; Orosz a főiskola ideje alatt is rendszeresen járta az antikváriumokat ritka, század eleji könyvek után kutatva.
Az enciklopédiák és lexikonok illusztrációiban megbíznak az olvasók, így a művész szerint az ilyen stílusú grafikákkal könnyebben „vezetheti meg” a nézőt a csalóka illúziókat keltő képjátékok esetében, amikkel előszeretettel lép a közönség elé. A hetvenes évek elején ismerte meg M. C. Escher munkásságát, amely nagy hatást gyakorolt rá. A két művészt gyakran hasonlítják egymáshoz; Orosz mentorai között emlegeti a rokon lélek holland grafikus egy máig élő munkatársát és barátját, Bruno Ernst matematikust is.
A hetvenes évek közepén sajátította el az anamorfózis technikáját. A kifejezés olyan felismerhetetlen, amorf képeket takar, melyek egy torzítás folytán csak akkor nyernek értelmet, ha bizonyos szemszögből nézzük őket, vagy egy rájuk helyezett tükörtárgyban (pl. fémhengerben) jelennek meg. Orosz Istvánt a főiskola óta foglalkoztatta a geometria és a perspektíva. Az anamorfózis ezekkel való játék, melynek a rejtjelezés is része lehet. A hetvenes-nyolcvanas évek furcsa társadalmi légkörében a rejtjelezés különleges dolognak számított, amely mögött az emberek automatikusan valamiféle politikai tartalmat sejtettek. Nem biztos, hogy valóban politikum volt a kettős jelentés mögött, de az adott helyzet érdekesebbé tette a hasonló műveket Kelet-Európában, mint egy akkori átlag nyugati országban.
Az anamorfózis módszeréhez franciaországi útja alatt is talált technikai segítséget, ott szerezte meg a matematikus és illuzionista szerzetes Jean-François Niceron 1638-ban kiadott La Perspective Curieuse, ou magie artificielle des effets merveilleux című könyvét, mely az anamorfózis különböző módszereit részletezi. A könyv alapján a Niceron-féle szerkesztést úgy fejlesztette tovább, hogy értelmet kapjon az eredetileg torz ábra is, vagyis két, egymástól független vagy egymásra reflektáló jelentése legyen a műnek.
1984-ben Török András javaslatára felvette az Odüsszeiából kölcsönzött Utisz (OYTIΣ, magyarul „senki”) művésznevet, hogy megkülönböztesse magát a magyar kulturális életben tevékenykedő többi Orosz Istvántól. A görög mitológia szó szerint szemfényvesztő története (amelyben Odüsszeusz találékonyságát Polüphémosz küklopsz szeme világa bánja) a művész szerint jól rímel képei illuzionisztikus, szemet becsapó világára. A névből következő anonimitás azt feltételezi, hogy a grafikus introvertált személyiség, azonban ez megtévesztő. Orosz még a főiskola alatt is foglalkozott színészettel, a későbbiekben pedig gyakran belerajzolta magát rajzfilmjeibe (Az idő látképei), vagy akár színészként is feltűnt bennük (Ah, Amerika!).
Rendkívül szerény emberként soha nem mondaná ki, mégis úgy érzi, hogy munkássága egyenes folyománya a kontinens több száz éves hagyományainak; a művész szavaival élve rajzai az európai kultúra metafizikus misztériumát próbálják közvetíteni. Míg legtöbb kortársára a pop- és az op-art hatott a hetvenes években, ő az aktuális trendektől függetlenül, saját elvei szerint dolgozott.
Ahogy anamorfózisaiban és rajzaiban nemegyszer olvasmányélményei köszönnek vissza, írásaiban képzőművészeti példaképeivel foglalkozik. Íróként is működik: több könyve jelent már meg, melyek közül a legújabb, A követ és a fáraó (Typotex, 2011) című, a művészetelmélet és a szépirodalom határán egyensúlyozó kötete júniusban került a boltok polcaira.