Egy talált kép „megtisztítása” - Mattyasovszky-Zsolnay László: Harangvirág

Martos Gábor

„Mattyasovszky Zsolnay Lászlót java férfikorában ragadta el a halál. Művészetének nyugodalmas fejlődési menete elérkezett a finom leszűrtség szintjére, a sors azonban nem engedte a folytatást. Hirtelen és váratlan halála nemcsak művésztársait döbbentette meg, hanem azt a választékos társadalmi kört is, amelynek megbecsült tagja volt. Tisztelték férfias komolyságát, az átlagot messze felülmúló kultúráját, egyenes jellemét, halkszavú, finom modorát. Ezek a vonások megvannak művészetében is” – ezekkel a szavakkal kezdôdik a Magyar Mûvészet címû folyóirat 1935. évi 9. számában egy megemlékező írás (1), s akire a név nélküli szerző (talán maga a felelôs szerkesztő, Oltványi-Ártinger Imre? (2)) emlékezik, az bár mára a nagyközönség előtt talán már elfeledett, ám akkor igencsak közismert szereplôje volt a magyar képzőművészeti életnek.

Olyannyira az, hogy alig egy évvel a halála után, 1936 márciusában – egy Ernst Múzeum-beli emlékkiállítással egy időben – már meg is jelenik róla az elsô jelentôs tanulmánykötet (3): a kor egyik legjelentősebb művészeti írója, Petrovics Elek művészettörténész (Mattyasovszky-Zsolnay halálakor a Szépművészeti Múzeum főigazgatója) írja a szöveget, s csaknem száz – egészen pontosan 98 fekete-fehér, ám „a festő java termését kitűnő sokszorosításban bemutató” (4) – reprodukcióból bontakozik ki az életmű keresztmetszete.

Ebben a kötetben az 52. számú illusztráció egy Harangvirág című kép; a Petrovics által 1926-ra datált, a könyvben méretei megadása nélkül szereplô festmény a képlista szerint „Schwarz Szidónia tul.”[-ajdona]. A kompozíció egy, a kép alján sötétbe vesző asztalkán (?) álló, nagy, öblös, virágmintás vázában lévő virágcsokrot ábrázol; ma már, az eredeti festmény színei ismeretében az is látható, hogy a váza pereme fölötti néhány világos rózsaszínű, kinyílt, illetve bimbós rózsa közül tarka, sötétebb és világosabb lila, rózsaszín, kék és fehér harangvirágágak tûnnek elô a felfelé egyre jobban kivilágosodó zöldesszürke háttér elôtt.

A Petrovics-könyvet lapozgatva a képpel kapcsolatban még néhány érdekesség feltûnhet. Az egyik az, hogy a festônek ugyanezen a címen van még egy, 1914-ben, Párizsban festett mûve is (a könyvben a 15. számú reprodukció); ráadásul a két festménynek még a kompozíciója is szinte azonos: a kép közepén, valamilyen asztalon álló vázában, centrálisan elrendezve látható a dús virágcsokor. Ugyancsak szembeötlő, hogy a kötetben szereplő 98 alkotásból – aktok, portrék, tájképek mellett – nem kevesebb, mint 16 darab virágcsendélet szerepel (Kerti csokor; Digitálisz; Tulipán; Császárkorona, szívvirág, kulacs; Virágok kosárban stb.), s ezek között is több a fenti kettôhöz erôsen hasonló beállítású. Az ilyen centrális-szimmetrikus csendéletek mellett Mattyasovszky-Zsolnay másik kedvelt virágkompozíciója szemlátomást az asztalra, papírban letett, fekvő csokor, de láthatóan szívesen fest a virágok mellé kalitkában lévô madarakat is (Virág és papagáj). Sőt a virágmotívum egy önportréján is megjelenik: Önarckép rózsával című, 1930-ban készített festményén azonban érdekes módon nem a képen ábrázolt „reális térben”, mondjuk a figura mellett egy asztalon, vázában, netán a festő kezében tűnik fel a növény, hanem az egyetlen szál rózsa mintegy „lebeg” a félprofilban megfestett arc előtt.

„Már hatéves korában kezd rajzolgatni és virágokat festeni” – írja a művészről Petrovics (5), s ez a mondat jelzi, hogy a festônek alighanem meglehetôsen korán megszületett a virágokhoz mint témához fűződő vonzódása. Ami pedig a virágok megörökítését, vagyis magát a rajzolást-festést illeti, annak gyökerei minden bizonnyal a családban keresendôk: a már hatévesen virágokat festegetô kisfiú nagyapja ugyanis nem más, mint a magyar szecessziós kerámiaművészet egyik megteremtője, a pécsi keménycserép-gyár megalapítója, Zsolnay Vilmos. A sokoldalú művész-iparosnak három gyermeke volt, Teréz, Júlia és Miklós (mindhárman jelentős szerepet játszottak a gyár történetében), akik közül az elsô – aki, akárcsak testvérei, maga is tervezett tárgyakat, illetve dekorációkat a gyár részére – 1881-ben ment feleségül mátyásfalvi Mattyasovszky Jakab bányamérnök-geológushoz. Öt gyermekük közül az 1885-ben született László a negyedik volt, s alighanem benne öröklődtek leginkább – és mint Petrovics utal rá, törtek már korán felszínre – felmenői művészi hajlamai. Ezek kiteljesítésére a fiatalember előbb hat évet tölt Münchenben különbözô festôiskolákban, majd 1903-tól a mûvészet fôvárosában, Párizsban képezi magát tovább. 1913-ban itt is állít ki először: három képe szerepel a Salon d’Automne az évi tárlatán.
Aztán hazatér és bekapcsolódik a családi vállalkozásba. Ám miközben Pécsen figurákat, vázákat tervez a gyár részére, sôt egy ideig ő lesz a cég mûvészeti vezetôje is, majd 1928-ban ő alapítja meg a máig működő Zsolnay Múzeumot, a festészettel sem hagy fel, s rendszeresen ki is állítja műveit: 1916-ban, 1921-ben és 1927-ben önálló tárlata van az Ernst Múzeumban, 1930-ban Pécsen rendez kiállítást képeiből és porcelánjaiból, s szerepel a képeivel Londonban, Brüsszelben és Velencében is. De több csoportos bemutatkozáson is ott vannak a munkái: 1924 februárjában az Ernst Múzeumban például Basch Andorral, Batthyány Gyulával, Pólya Ivánnal és Rudnay Gyulával, 1927 januárjában ugyanott Hatvany Ferenccel, Iványi-Grünwald Bélával, Márk Lajossal, Simkovics Jenôvel és Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal szerepel együtt.

„Mattyasovszky-Zsolnay László új név, új ember, állítólag Párizsban tanult – írja 1916-os első hazai bemutatkozó kiállítása kapcsán a Nyugat kritikusa (6), ám rögtön így folytatja: – Képei csak a felületes szemlélő számára mutatnak francia hatásokat. (…) Tudása, ízlése szerint sokra hivatott művész, aki némelyik képében mint befejezett, kész egyéniség mutatkozik, aki fölényesen fölébe kerekedik az adott problémáknak (…) Minden tárgyban, minden motívumban új és eddig meg nem oldott feladatot lát, amelyhez szűz érintetlenséggel közeledik. Egy-egy megoldás tanulságait nem hasznosítja az újabb problémák felvetődése alkalmával; erejét bőséggel ontja, tanul, dolgozik, viaskodik. Fanyar színharmóniái messzire sugárzó múlt ízét, zamatát árasztják magukból, kompozícióinak felépítésében komoly erô, hivatottság, férfias önmérséklés biztató jeleit látjuk. (…)”

Nos, mint a későbbi sikerekből láthatjuk, a már 1916-ban is „biztató jelek” hamar kiteljesedtek. „A csendélet-, táj- és akt-képek (…) kezdetben sötétebb, majd mindinkább világosodó akkordokat szólaltattak meg és egyéniségére is jellemző, hogy kerülte a fény és árnyék kínálta ellentéteket: nem a meglepőt, hanem a nyugodt harmóniát kereste – írja róla a már idézett megemlékező írás (7) szerzője közvetlenül a festőhalála után, egy évvel később pedig Oltványi-Ártinger Imre így foglalja össze véleményét a művészről és művészetéről: „Nyugodtan mondhatjuk, hogy alig van festőnk, akinek munkássága ennyire őszinte átérzéssel és nem utánérzéssel tanúskodnék a francia impresszionizmus legnemesebb eredményeiről. (…) Ez a festészet nem forrongó és nem tartogat kiszámíthatatlan meglepetéseket, de nem is különböző irányokból összeválogatott elemek ügyes tornajátéka. Az impresszionista elvek és az ékítményes hajlamok nem stílus-kettősség formájában ütköznek ki a képeken, mert az érzés múlhatatlan tisztasága, az ízlés finomultsága s a szerkesztés módjának bensô feltételei olyan eredményt létesítenek, amelynek egyéni bélyege nyilvánvaló. (…) Nagy szenvedély sohasem feszíti vásznait. A természet közvetlen megérzéséből, a vele való közösködésből nyugalom fakad, a megjelenítés biztos nyugalma. (…) A színek gazdagsága csendéleteiben a legnagyobb. Vonalainak hullámzását általában zökkenés nélküli folyamatosság jellemzi, nincs benn erőszakos kitérés, amely csak a részletekhez vonzaná a szemet. Festési módja sima, gondos, előkelő.”

Ami pedig a kép történetét illeti: az 1936-ban Petrovics által összeállított képlista szerint még Schwarz Szidónia tulajdonát képezô festmény néhány év múlva, de Budapest ostroma alatt már biztosan Mestitz Lajos – ahogyan az 1945. márciusi népösszeírási íven olvasható: „önálló gabona és érték tôzsdés” – budapesti lakásának a falán függött (sok más kép mellett együtt azzal a három üvegablak-tervvel, amelyek a Magyar Nemzeti Galéria 1998-as nagy Rippl-Rónai-kiállításának katalógusa szerint Mestitz Lajos örökségéből kerültek a tárlatra, s amelyek ugyanezen katalógus szerint egy 1928-as kiállításon még ugyancsak „Schwarcz Szidi” tulajdonaként szerepeltek (9)). Mestitz Lajos azonban 1947-ben elhagyta az országot, s festményei egy részét is magával vitte, ám a nagyméretű Mattyasovszky-Zsolnay-csendélet itthon maradt. A tulajdonos, majd felesége halála után – közvetlen leszármazottjuk nem lévén – a kép magyarországi rokonaikhoz került, s innen bukkant most, hetven évvel első „megjelenése” után ismét napvilágra.

 

(1) In memoriam Mattyasovszky-Zsolnay László, Magyar Művészet, 1935/9. 287. o.

(2) A műkritikus-műgyűjtő Oltványiról Balázs Sándor írja, hogy érdeklődése középpontjában a Gresham-kör művészei, a Színyei Merse Pál Társaság Tagjai, a KUT, az École de Paris művészei, Derkovits Gyula, Mattyasovszky-Zsolnay László, Ferenczy Noémi, Iványi Grünwald Béla, Vilt Tibor, Vidovszky Béla álltak - www.artportal.hu/lexikon/mugyujtok/oltvanyi_imre;utolsó megtekintés: 2006. október 29.

(3) Petrovics Elek: Mattyasovszky-Zsolnay László (1885-1935). Budapest, Korvin-nyomda, 1936.

(4) Oltványi-Ártinger Imre: Mattyasovszky-Zsolnay Lászlóról. Magyar Művészet, 1936/6. 161. o.

(5) Petrovics Elek: i. m. 4. o.

(6) Bálint Aladár: Kosztolányi-Kann Gyula és Mattyasovszky-Zsolnay László képei. Nyugat. 1916/4.

(7) In memoriam. Id. hely.

(8) Oltványi-Ártinger Imre: i. m. 166. o.

(9) Lásd: Ripple-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Magyar Nemzeti Galérri, Budapest, 1998. 486. o. Mestitz Lajosról és gyűjteményéről bővebben lásd: Martos Gábor: Maradékelvű csodák. Fejezetek egy budapesti műgyűjtő "kismester" kollekciójának történetéből. Artmagazin, 2005/2. 57-61. o.

Full 001158
Full 001159