Az év tavaszán a neves párizsi Vallois Galéria közös kiállítást mutatott be az idehaza főként kubistaként ismert Csáky József (1888– 1971), valamint barátja és pályatársa, Miklós Gusztáv (1888–1967) munkáiból. Csákyval szemben Miklós egyelőre nálunk nem nagyon van jelen a hazai köztudatban, munkássága az elfeledett életművek kategóriájába tartozik. Ha szívünkre tesszük kezünket, valóban elmondhatjuk, nem sokat tudunk róla – példázva, hogy a 20. századi progresszív magyar művészetnek bizony vannak még fehér foltjai.

Miklós nem volt (mindig) avantgárd és nem volt konzervatív – következésképpen nem sok figyelem esett munkásságára a magyar művészettörténetben. Bár művészete életének egy meghatározott szakaszában érintkezik a kubizmussal, alapvetően igényes modernistának mondhatnánk.

Csáky és Gusztáv azok közé a Kelet-Európából Párizsba érkező művészek közé tartoznak, akiknek ez a világ a konvenciókon való felülemelkedés élményével a formák és vonalak új szótárát adta kezükbe, új esztétikát nyújtott. A két nagyhatású, az egyetemes művészet történetében gyökeret vert művész kapcsolata az iskolapadban született: 1905-től mindketten az Iparművészeti Iskola növendékei voltak, osztálytársi minőségben.

Miklós Gusztáv négytagú család második gyermekeként született. Hétéves korában jelentkeztek tehetsége kifejezett jelei, amelyeket tanárai szerencsésen felismertek, és rábeszélték a szülőket, hogy taníttassák gyermeküket. Miklós klasszikus képzést kapott, 1904-ben beiratkozott az Iparművészeti Iskolába, ahol 1904–1906 között Kimnach László növendéke volt. A müncheni Akadémiáról érkezett Kimnach akadémikus stílusban oktatta tanítványait. Miklós előtt ugyanakkor ismert volt az akkori világ művészeti fővárosában jelentős szerepet kapott, majd Párizsból visszatért magyar művészek (Munkácsy, Rippl-Rónai, Czóbel) munkássága, akik előtt a francia főváros megnyitotta kapuját és – ha ideiglenesen is – befogadta őket az ottani művészeti nyilvánosság.

A millenáris, a századforduló magyar művészeti mikroklímájában a látvány primátusára épülő festészeti hagyományok (Nagybánya, barbizoniak, impresszionizmus) szorításának ellene feszült némi franciás modernség: mindenekelőtt a Nabis-kal és a fauve-izmussal. Tudjuk, hogy a fiatal Miklós Gusztávra nagy hatással volt egy 1906-os retrospektív Gauguin-kiállítás, azonkívül Seurat és Cézanne festészete. Minden bizonnyal információi voltak Picasso, Matisse és a kísérletező francia művészek tevékenységéről is. Mestere, Kimnach támogatta Párizsba való utazását, miután Miklós Szerelmi légyott parkban című munkáját elutasította a pesti Szalon.

Az 1906-os esztendő fordulópontot jelentett életében: meghalt édesapja, valamint mestere, Kimnach László. Arról, hogy mi történt ezt követően a gyötrődésekkel, nehézségekkel teli két évben, amíg végül Párizsba távozott, nagyon nehéz képet kapni; kevés erre a korszakra vonatkozó személyes dokumentumunk van Miklós életéből. Korábban a szegedi születésű Csákynak rendkívüli megélhetési nehézségei voltak Pesten: hogy meg ne fagyjon nyomorúságos albérletében, telente a Körúton sétált oda-vissza Margit és a Lánchíd között, amíg csak a lába bírta.

Miklós számára mindenesetre teljes egészében bezárult egy világ: a személyes kötödések terepe, ahonnan már nem érkezett több érzelmi impulzus. A nadír csúcsán ellenben ott fénylett egy szép, új világ: az avantgárd forrongás állapotában lüktető Párizs.

Jacques Doucet neuilly-i villájának lépcsőháza Brancusi, Csáky és Miklós Gusztáv munkáival

Az 1909-ben Párizsba érkező Miklóst barátja és egykori padtársa, Csáky József fogadta. Csáky La Rouch-beli műtermében dolgozott, az épületet még Gustave Eiffel emelte az 1900. évi világkiállításra. Hamarosan megismerkedett a szintén ott lakó Léger-vel és Archipenkóval, s Csáky bevezette Miklóst a párizsi avantgárd köreibe. Neki köszönhetően Picasso és Braque is megismerhette a magyar festőt és szobrászt, ami döntő befolyást gyakorolt művészetére. Csákyval a la Palette akadémiát látogatták, mesterük Henri Le Fauconnier volt. Mindez alapvetően meghatározta Miklós Gusztáv irányultságát, azt, hogy a kubizmus mellett kötelezte el magát.

1910-ben, a Salon d’Automne-on két festményével szerepelt, amelyeken még kevéssé érződött a kubizmus hatása (Paysage, Fleurs). Az 1913-as Salon des Indépendants-on bemutatott alkotások már a kubista képszerkesztés erős befolyásáról árulkodtak, a későbbi szalonokon pedig rendre a kubistákkal szerepelt együtt. Miklós stílusát „akadémizáló-kubista”-ként határozhatnánk meg: akadémikusan formált részletek kubista sík- és térszervezés szerint komponálva jelennek meg festményein, szobrain. I. világháború előtt/alatt készült plasztikai munkái, valamint a háború utáni rajzai az absztrakció felé irányuló vonásokról tesznek tanúbizonyságot; e téren Jan és Joël Martel, Jean Gabriel Chauvin, Ossip Zadkine bizonyos művei stílusával tartanak rokonságot.

MIKLÓS GUSZTÁV: Oroszlán 1925, bronz, 22 x 34 x 13 cm

1914-ben a háború kitörésével az idegen, „ellenséges” nemzetek fiaira vagy az internálótábor vagy az önkéntes katonai szolgálat várt. Miként Csáky, Miklós Gusztáv is szolgálatra jelentkezett az idegenlégióba. Erről az időszakról politikai krimibe illő történetek látnak napvilágot újabban. Csákyval kapcsolatban például felmerült, hogy a francia titkosszolgálat ügynökeként működött a háborús Balkánon. Barátjával, a kitűnő lengyel művésszel, Jean Lambert-Ruckival együtt, Miklóst is ide, a Dardanellákhoz vezényelték. 1917-ben Szalonikibe helyezték át, ahol főként épületeket, romokat rajzolt. Különösen a Szent György-templom szerkezete és belső dísze keltette fel érdeklődését, az aranyalapra helyezett dekoráció, a geometrikus mustrák és a figurális díszítés együttes hatása. A bizánci művészet ideoszinkretikus szimbólumai mellett a formák stilizáltsága, az ikonográfikus emblematikusság ugyan eltérő irányultsággal, de számos hasonló formai megoldás tekintetében remekül illettek Miklós kubista gyakorlatába.

A háború után visszatért Franciaországba, a viszontagságok közepette számos munkája megsemmisült, tönkrement. Miklós, akit kubista festőként ismertek meg, intenzíven érdeklődni kezdett az alkalmazott művészetek, a tárgyformálás és a szobrászat iránt. Párizsban a két háború között az átkapcsolások természetesek voltak a különböző modernista, avantgárd jelenségek és az art déco, távolabbról az alkalmazott művészetek között.

Kitűző Miklós Gusztáv terve alapján

1920-ban festményekkel vett részt a Függetlenek Szalonján. A húszas évek elejének párizsi miliőjében az összeszokott kis csapat – Miklós, Lambert-Rucki, Csáky - a Montparnasse La Rotonde kávézóját látogatta, s ugyanez volt törzshelye Jean Dunand-nak, Kandinszkijnak, Léger-nek. Miklós sok irányban tapogatózott, számos alkalmazott- és képzőművészeti technikában kipróbálta tudását: az elefántcsont, a kő- és fémanyagok, üveg- és kristályeszközök, miként a lakkozott felületek egyaránt mediális kísérleteinek alkalmai. A tárgyformálás közvetítésével a festményt elhagyva határozottan a reliefek és körplasztikák felé orientálódott. Könyvillusztrációkat is készített, és több kiállítási lehetősége nyílt, amelyek alkalmat adtak első ronde-bosse plasztikáinak.

Miklós kifejezetten formaérzékeny alkotó, a stílusokban könnyedén mozgott, és kellőképpen lazán vette szabályaikat, így képes volt a már létező stíluselemekből, műfajokból egyedi szintézist teremteni munkáiban. A figurativitás és az alak egyre erőteljesebben jutott kifejezésre művészetében, lassan-lassan eloldódva a szintetikus kubizmus geometrikus tömegeitől. A frontalitás, a felületek vették át a plasztikák domináns kifejezéshordozó erejét, finom ornamenssel kombinálva; ekkortájt készült munkáinak kompozíciós sémája pedig valamilyen alakzatba írható be. Miklós, akárcsak Brancusi, gyakran használt fényes, csiszolt felületeket, amely dekoratív megjelenést kölcsönzött műveinek.

MIKLÓS GUSZTÁV: Fekvő férfi, feketére patinázott bronz, 55,5 x 87 x 32 cm

A kor egyik legdinamikusabb modern művészettel foglalkozó galériája, a L’Effort Moderne Léonce, Rosenberg vezetésével kiállításon mutatta be Miklós plasztikai munkáit 1923-ban. Ebből az időből származnak Totem, Női fej, Absztrakt alak című szobrai, amelyek sajátossága - a változatos anyaghasználat mellett - a polikromizmus. Totem/Totemek néven valójában egész műcsoportot említünk, amely erőteljes vertikális hangsúlyú oszlopszerű plasztikákat takar; ezek egyikével vett részt az art déco stílusnak nevet adó 1925-ös nagy párizsi világkiállításon (Exhibition des Arts Decoratifs et Industrielles Modernes).
Rendkívül gyümölcsöző kapcsolat alakult ki Csáky, Miklós, valamint a kor híres gyűjtője, a divattervező Jacques Doucet között, együttműködésük 1921-től 1927-ig tartott. Doucet-nak megtetszett Miklós „bizantin modernizmusa”, annál is inkább, mivel ő és kora néhány nagy patrónusa a művészetekben találták meg hatalmuk adekvát kifejezését, az art décót pedig kiválóan használták az önreprezentáció hatásos médiumaként. Amikor Jacques Doucet megbízta, hogy vegyen részt neuilly-i villájának art déco stílusú berendezésében, kilincseket, fogantyúkat, faliszőnyeget, színes üvegablakot és különféle lakberendezési tárgyakat tervezett számára. Ezek egy része utóbb a párizsi Musée d’Arts Décoratifs gyűjteményébe került.

A húszas évek második feléből számos állatalakos szobrot ismerünk tőle, de az állattematika az art déco előretörésével is előtérbe került. Egy 1928-as kiállításon mintegy harminc szobrával szerepelt. (El)ismertsége egyre nőtt, 1929-ben alapítója volt az U. A. M.-nak (Union des Artistes Modernes), amelynek csoportos kiállításain rendszeresen részt vett. A harmincas években készült szobrai a divatos témák (sport, szórakozás, nagyvilági jelenetek) megjelenítésével az emberi alakot helyezik előtérbe. Számos csoportos kiállításban működött közre, majd szerepelt az 1937-es nemzetközi képző- és iparművészeti kiállításon. Miklós pártfogóit és megrendelői köre egészét a harmincas években a gazdasági válság súlyosan érintette, a megrendelések visszaestek, s általában is a kevéssé költséges, olcsóbb anyagokból készült szobrok iránt volt csak mérsékelt kereslet.

MIKLÓS GUSZTÁV: Pár 1932, feketére patinázott bronz, 42 x 23,5 x29 cm

Amikor 1939-ben meghívást kapott a franciaországi Oyonnax nemzeti szakiskolájába, örömmel és optimizmussal fogadta el a felajánlott rajztanári állást. Tanítványok generációit nevelte igényes művészi formálásra, emellett folytatta festői és szobrászati tevékenységét, de többé már nem állított ki. A II. világháború után neve lassan kikopott a köztudatból még Franciaországban is, így 1967-ben viszonylagos ismeretlenségben hunyt el Oyonnax-ban. Halála után az art déco első retrospektív kiállításait követően kezdték újra felfedezni munkásságát.

Munkái szétszóródtak a köz- és magángyűjteményekben, ám valamennyi art décóval, modernizmussal foglalkozó könyvben említik, mint a modern mozgalom egyik meghatározó alakját, s munkái a gyűjtők megbecsült, elismert darabjai közé tartoznak. Életműve teljessége még feldolgozásra vár, amely tervezett magyarországi kiállításával, komoly kutatómunkán alapuló igényes œuvre-katalógus megjelentetésével lassan megvalósulni látszik.