Igaza volt vajon Konecsni Györgynek, amikor így cselekedett? S egyáltalán: megtehette-e? És mit gondoljunk mi, az egykori tárlat recenzensei a magunk szerepéről: Konecsni becsapott minket, és mi boldogan hittünk neki, vagy épp ellenkezőleg, tudtuk, hogy Konecsni éppenhogy az igazság és a művészi szuverenitás jegyében cselekedett, amikor több évnyi munkával (az évtized legelején fogott hozzá műveinek rekonstruáló célú újraalkotásához) a régi vázlatok és dokumentumok alapján letisztítva minden idegen elemet a művéről, megfestette megint, olyannak, amilyennek ő maga szánta a kompozícióit, és egyet is értettünk vele?

 

Szembesülve most egykori önmagunkkal és Konecsni György plakátfestői életmunkájának legfontosabb másfél évtizedével, megtapasztalva a pénz és a politika művészetirányításának letagadhatatlan hasonlóságát, erősen hajlok a második válasz felé. Igen, tudtuk, hogy Konecsni nem a kinyomott munkáit nagyítgatta egységesen 120 x 90 centis temperaképek sorozatává, hanem azt próbálta fölmutatni, milyen lett volna az életműve, ha békén hagyják a megrendelők, és ha nem kényszerül belemenni a gépek, a festékek és a nyomdászi lustaságok által diktált megalkuvásokba. Igen, tudtuk, hogy a kiállítás nem maga az életmű, hanem az életmű szobra. De úgy gondoltuk: ennyi igazán kijár annak az embernek, aki a harmincas és a negyvenes években új szellemet vitt a magyar plakátművészetbe és új stílust adott neki a húszas évek végére kifáradó kubizáló, új tárgyias formavilág helyett. A magam részéről fenntartom: Konecsninek igaza volt, és jól tettük, hogy elfogadtuk ezt az igazságot.

 

 

Azt persze már nem írhatja elő senki és semmi, hogy a művészettörténésznek tilos kíváncsinak lennie, hogy nem lehet más dolga, mint hogy tudomásul vegye és továbbadja a művészek állításait, és fenntartás nélkül elhiggye a kollégáktól készen kapott tényeket, örök igazságként ismételgesse az egyszer kimutatott összefüggéseket. Sőt, ellenkezőleg, a tudomány művelőinek kutyakötelessége a kételkedés: minden nemzedéknek újra meg újra elő kell vennie a dolgokat, szétszedni a régi konstrukciókat, megtisztogatni a műveket és a forrásokat, és aztán újfent összerakni belőlük a maga interpretációját.

 

Most, a Magyar Nemzeti Galéria Konecsnire emlékező kiállításán éppen ez történik Az alkalmat a szerencsés és jól előkészített szerzeményezés eredményei teremtették meg; a lehetőséget pedig az a munka, amelyet a szerzeményezés során az életmű egészét feltáró kutatással a művészettörténész Bakos Katalin elvégzett, aki - mint mindig -ezúttal is igen alapos volt. Félretette a bevált sablonokat, és elővette a tényeket. Amit elvégzett, példás: filológiai alapossággal szétszedte és végigtanulmányozta az egész hagyatékot, rendet teremtett a vázlatok, a variánsok, a kész kompozíciók és a kivitelezett darabokközött, összevetette őket a rekonstrukciókkal. Munkája révén megnyílt Konecsni György műhelye, világossá lett gondolkodásmódja és munkamódszere, tisztázódtak az eredeti elképzelések és összevethetővé lettek a kész munkák, az eredmények.

 

 

Hallatlan nyereség ez. Hiszen az újabb generációk számára is megismerhetővé lett azoknak a mesterműveknek a kiformálódása, amelyek a magyar plakát egy fontos történelmi korszakának arcát kétségkívül megrajzolták. És megint előttünk áll az a töprengő, mindig a legjobbra törekvő ember, aki - lám - hagyatékában elevenül megőrződött, s az értő feltámasztót várta.

 

Ezen a ponton - óhatatlanul - fel kell tenni a kérdést: azonos-e a most, valamikori műhelyéből megelevenített Konecsni György az előző nemzedék által ismert Konecsni Györggyel? Nem udvarias, hanem tényszerű a válasz: igen. Sőt, ez a kettő - végső eredményképpen elmondható - fedésben van azzal az önképpel, szoborral, is, amelyet Konecsni magáról megalkotott, kiállításán megmutatott és az utókora hagyott.

 

 

A kutatás által feltárt és összerakott gondolatmenetek mind-mind ezt igazolják. Belőlük is látnivaló: a Rudnay Gyula főiskolai tanítványaként festővé lett Konecsni György az általa megtanult alkotói kultúra és a hű tanítványként felvállalt romantikus attitűd erényeinek megtartásával lett plakátgrafikus abban az évtizedben, amely az éles formák után klasszicizálóbb, pittoreszkebb képvilágot kívánt látni a falragaszokon is. Ezt a kultúrát, magatartást és ezt a gondolkodásmódot megismerve aligha gondolható véletlennek, hogy Konecsni legsikeresebb plakátj ai éppen a festői erényeket megkívánó idegenforgalmi kategóriában szárnyaltak a legszebb ívben. Miközben persze beszélte ő a modern falragaszokjeleket építő és jelekből építkező nyelvét is: a Gáz fűt és hűt emblémává lett cső-emberkéjétől a '45 utáni politikai plakátok jelképkereső főtémáiig számtalan munkája a tanú rá. 

 

 

 

1908. január 3-án született Kiskunmajsán

1927-1931 Rudnay Gyula festőművész növendéke volt a Magyar Képzőművészeti Főiskolán 

1932 megnyerte a budapesti gyógyfürdők csoportos hirdetésére kiírt és a MÁV által meghirdetett balesetbiztosítási plakátpályázatot

Az 1934-ben a Rómában megrendezett nemzetközi idegenforgalmi kiállításon Hungary feliratú plakátja elnyerte a Nemzetközi Idegenforgalmi Szövetségvándorserlegét, a Fuad-serleget, amelyet 1936-ban másodszor is kiérdemelt a Fery Antallal közösen készített Hortobágy-plakátjával 

1937-ben a párizsi világkiállítás magyar pavilonjában, az idegenforgalom termében készült dekorációjáért dicsérő oklevelet kapott, a Publicité pavilonban kiállított plakátjaiért Grand Prixben részesült

1938-ban elnyerte a Magyar Iparművészek Országos Egyesülete ezüstérmét

1939-ben a Milánói Nemzetközi Iparművészeti Triennálén Grand Prix-t kapott plakátjaiért és elnyerte az Országos Magyar Iparművészeti Társulat aranyérmét

1948-ban a 11. világháború után készült politikai plakátjaiért és kiállításgrafikai munkáiért a Köztársasági Érdemérem arany fokozatával tüntették ki

1946 és 1954 között, majd 1964-1970-ig tanított alkalmazott grafikát a Képzőművészeti Főiskolán 

1970. január 29-én hunyt el Budapesten