Erósz és egy kis emberi nagyság
Birkás Ákos írása a NEM SZABAD. Huszonötöt arra, aki így fest! – művészettörténeti dokumentumszínház több képben című előadásra készült, ennek keretében rövidített formában el is hangzott. A produkciót az OFF-Biennále Budapest rendezvénysorozata részeként 2015. május 28-án, a MÜSZI-ben mutatták be.
A NEM SZABAD az állam kultúrpolitikai elképzeléseitől Magyarországon mindig is sok szálon függő képzőművészeti intézményrendszer és oktatás problémáit vizsgálta, felidézve a Képzőművészeti Főiskola 1928 és 1932 között végbement konzervatív fordulata idején történt eseményeket. Ebben az időben a Lyka Károly által a húszas évek elején elindított reformok megkérdőjeleződtek, s végül a két nyitott szellemiségű festőtanár, Vaszary János és Csók István nyugdíjazásával végleg zátonyra futottak. Az egykori konfliktus alapmotívumai kísértetiesen ismerősnek tűnnek, hiszen akkor és ma is a legtöbb eszmei vita hátterében a hivatalos kultúrpolitika és a progresszív művészeti, majd társadalmi törekvések konfliktusa áll. Az előadás az egykori viták és szereplőik megidézésén túl igyekezett feltárni az ütközések hátterét és dinamikáját, egy-egy új gondolat, szabad elképzelés letörésének, elsorvasztásának, visszanyesésének dramaturgiáját.
(Rendező: Székely Kriszta. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Díszlet: Szemző Zsófia. Szereplők: Benkó Bence, Borsányi Dániel, Kőszegi Mari, Téby Zita és Viktor Balázs. További közreműködők: Beke László, Birkás Ákos, Jovánovics György, Topor Tünde. Kurátorok: Kozma Eszter, Mélyi József, Pacsika Márton. Támogatók: Virág Judit Galéria, Mindshare Médiaügynökség Kft., dr. Polgár András)
Itt most egy dokumentumjátékot látunk. Arról szól, hogyan érintette az 1930-as évek elején a jobboldali, konzervatív kultúrpolitikai fordulat a budapesti Képzőművészeti Főiskolát. A szereplők az akkori kultúrpolitikusok, a diákok és a tanárok. Az előadás igazi „főszereplői” azonban az áthallások, az egész előadáson végigvonul ez a szál, amelyet a 80 évvel ezelőtti események mai áthallásai alkotnak. Az elhangzottak nagyon stimmelnek a mai kulturális és politikai helyzetre, ijesztően és nevetségesen stimmel az egész, és ettől aztán csillog-villog is az előadás, ettől ugrálnak a gondolatok a fejünkben, dúskálunk a provinciális korlátoltság és önteltség, a nemzetiesen agresszív frazeológia, a kicsinyes önérdek és a gyávaság mély értelmű példatárában.
De csillog persze attól is, hogy ez az egész alapvetően mégiscsak az ifjúságról szól, az ifjúság áll az előadás középpontjában, és vele azonosulunk. Ugyanis maga az iskola az, amely mindig az ifjúságról szól, és csak másodsorban a hatalomról. A történet mindig arról szól, hogy a hatalommal szemben a mindenkori ifjúság végül győzni tud-e vagy csak az áldozatává válik. A művészettörténet pedig kegyetlen: csak azok érdekelnek minket, akik győztek a hatalom trivialitásával szemben. Ugyanakkor a színészek maguk is mind diákosan fiatalok, és ez is sokat számít az előadás értelmezésénél. Ha ők diákot szólaltatnak meg, az természetes és valami varázsfélét közvetít, ha tekintélyes, érett személyeket játszanak, az mindig komikus vagy ironikus. A jó komédiázásnak ilyen a természete, és ez meglehetősen fedi a fiatalsággal kapcsolatos illúzióink és a hatalomépítő felnőttségre vonatkozó keserűségünk mintázatát.
Van azonban a darabban két olyan szereplő, akiket nem könnyű elhelyezni sem az áthallások torokszorító, sem az ifjúság ironikus skáláján. Két tanárról van szó, két idősebb úrról, és róluk szeretnék néhány szót szólni. Csók és Vaszary azért különlegesek, mert ők megpróbálnak a maguk módján a reakciós árral szemben menni, ellenállni, felvállalni valamit, amit tulajdonképpen senki sem követel meg tőlük – és belebuknak. Tragédia? Az talán mégsem, zokogni nem kell miattuk – bár az egész áthallásos történet miatt akár azt is lehetne. Csók István és Vaszary János mára a magyar művészettörténet jelentős alakjai, de már akkor is köztiszteletben álló, tekintélyes Mesterek, mindketten sikeres festőművészek és jó tanárok. Mi vihette rá őket egy kényes pillanatban a radikális diákokat védelmező „ellenálló” szerepre? Titokban forradalmárok lettek volna maguk is? Vagy csak két kedves, rendes bácsiról van szó? Vagy talán kicsit mindkettőről? Ki tudja… De a bőséges életművek sokat elmondanak, ott kereshetünk választ. Még ha az, amit a képeikből kiolvasunk, inkább a képzelet játéka lesz, mint dokumentumjáték.
Az először is világos, hogy két annyira különböző emberi karaktert testesítenek meg, hogy az ember szinte csodálkozik, ha egyáltalán együtt említik kettejüket. Csók festészete finom, mosolygós, hamvasan csillogó világ, csupa derű. Vaszary festészete viszont férfiasan rámenős, egyértelműen erős hatásokra törekszik, és ha csak át akar suhanni a színpadon, akkor is döng a lépte. Sorsuk is egymástól teljesen függetlenül alakult. Csakhogy kissé távolabbról, hunyorítva nézve mégis feltűnnek a közös vonások, például hogy a maguk módján mennyire hangsúlyozottan személyes mindkettőjük művészete, és hogy ez az öntudatosan hangsúlyozott személyesség újdonság volt a magyar közegben. Továbbá, hogy a sikert mindketten a határozott egyéni kezdeményezésnek köszönhették, és nem annak, hogy idejében beálltak volna az éppen megfelelő csapatba. És főleg feltűnik, hogy mindkettőjüknél a franciaországi élmények jelentik az eredetiséget felszabadító döntő mozzanatot. Márpedig a francia orientációval is kilógtak az inkább német hatás alatt álló magyar festők sorából.
Szinte egy időben születtek az 1860-as évek közepén. Ígéretes tehetségű ifjú magyar festőművészekként tipikus 19. századi programból indultak ki, a nemzeti művészet megteremtésének programjából, ami azt jelentette, hogy fiatal, egészséges magyar parasztok életéről festettek képeket. Erre volt kereslet, és sikerük is volt vele. De, hogy rövidre fogjam, Csók is, Vaszary is valahogy kikerültek Franciaországba és beleszerettek – mibe is? Persze, a francia festészetbe, és ez így a művészettörténetnek elég is, mert ebből már levezethetők mindegyikőjük életművében a különböző esztétikai következmények.
De mégis, miért kellett a francia festészetbe beleszeretni? Mert az olyan volt, mint az egész századfordulós francia kultúra, az a bizonyos modern francia kultúra, az a nagy, csillogó, lélegző, életteli csoda, ebbe muszáj volt beleszeretni, és ha valaki a festészet nyelvét beszélte, akkor a festészeten keresztül. Valahogy arra is ráéreztek, hogy ezt a csodát nem egyszerűen a francia társadalom amorf egyvelege tartja fenn, mert az a társadalom is csak olyan volt, amilyen. A francia polgárság az, amely ezt a kultúrát fenntartja, és éli is, a többgenerációs (pl. forradalmi!) hagyománnyal rendelkező, liberális, művelt és öntörvényű francia polgárság, amitől tátva maradt a fiatal magyar festők szája. Nem tudok ellenállni annak a gondolatnak, hogy nem egyszerűen a festészetbe, hanem ebbe a polgárságba kápráztak bele Csók és Vaszary: „Hej, ha ilyen polgárságunk lenne Magyarországon!” Akkor lehetne ott ilyen felszabadult, őszinte, örömteli és szuverén festészet is. Nem csak az a jól ismert, megszeppenten igyekvő feladatteljesítés. Azzal a – homályos, öntudatlan, de merész – sugallattal jöhettek haza, hogy talán fordítva is működhetne egy kicsit a varázslat, vagyis hogy egy franciásan személyes és szabad festészet megjelenése performatív módon hívhatná létre a megálmodott, ideális polgárságot. Tudjuk, a magyar társadalomban valóban megvolt a tendencia az első világháború előtt-után egy ilyen, nem a feudális minták alapján orientálódó, nem a nemzeti gondolkodásba átmentett hierarchikus hagyomány szerint igazodó, azaz saját világát öntörvényűen kialakító nyugat-európai típusú polgárság létrejöttére és megerősödésére. Csók és Vaszary ennek a polgári kultúrának a kialakításában akartak részt venni, amennyiben ennek az idealizált arculatát próbálták megteremteni.
A vállalkozó polgár ideáltípusa nem a szolgálatban látja a boldogulás lehetőségét, hanem önálló, kreatívan kezdeményező személy. Szaktudással és realitásérzékkel, de nagy képzelőerővel is képes újragondolni és újraértelmezni a helyzetet, hogy elképzeléseihez új stratégiákat és megoldásokat találjon. Ebből következik individualizmusa és sikerorientáltsága is, a sikerorientáltságból pedig kultúrájának jutalom-karaktere és örömelvűsége. Élete középpontjában a munkája áll, de kultúrája középpontjában az életöröm. Ez az inverzió logikus, gondoljunk csak arra, ahogy az alapvetően tunya nemesség a hősi harcok hiperaktív képeivel szerette magát körülvenni. Most meg az a helyzet, hogy ahol nincs kreatív, öntörvényű polgárság, hanem a „polgári” csak a neofeudális lelkületű oligarchikus klikkrendszer fügefalevele, ott kultúraként sem az önálló, kreatív és újragondolásra képes kultúra a modell, hanem a neofeudális hagyományőrzés kultiválása, a kitalált hagyományoké, legyenek azok bármilyen badarságok, csak az a fő, hogy ne legyen bennük nyoma se a kreatív, kritikai művészi mozzanatnak.
Nos, a festészet örömelvűsége először is azt jelentette, hogy a kép jelen idejű és közvetlenül átélhető, ez pedig a testiség, érzékiség megjelenítése irányába sodorja. A polgárság festészete így végül is egy erotizált képkultúra lett, Erósz áldásos jelenlétének sokféle fokozata formájában, a felszabadult színesség izgalmától a szemérmetlenség ünnepi képeiig. Csók és Vaszary ennek az idealizáltan erotizált polgári művészetnek váltak a megtestesítőivé. Kontrasztként gondoljunk csak a legnagyszerűbb Farkas Istvánra, aki nem kívülről idealizálta, hanem belülről látta a polgárságot. Az ő képein nyoma sincs az Erósszal szövetkezett életörömnek. Farkas István felől nézve még az ártatlan Keresztapa reggelijét is valami huncut, Ámorkák kavarta szellő lengi körül.
Tehát Csók és Vaszary egy idealizált polgárság kulturális arculatának festői, ha nem is az egyedüliek, de az elsők. Hiszen egészen az 1920-as évek vége felé induló Gresham-körig tekintélyes azoknak a művészeknek a sora, akik ezen a programon dolgoznak. Sőt, napjainkban is jelen van ez a szellem Konkoly Gyula egyértelműen francia orientáltságú, a pillanatra koncentráló és erős erotikus töltésű, virtuózan megfestett strandképeiben.
De kik voltak azok a radikális fiatal művészek, akiket a 30-as évek elején el akartak a Képzőművészeti Főiskoláról távolítani és védelembe kellett őket venni? Ők azok, akik egyrészt nem hittek a központosított nemzeti államot szolgáló művész-szerep hitelességében, másrészt már abban sem, hogy a polgárság és művészete testesítené meg az eszményt. Részben azért nem, mert belőle származtak és túl jól ismerték, részben, mert ami hazánkban megvalósulhatott, az nem felelt meg az eredeti polgárideálnak, részben pedig nem látták a saját kibontakozásuk lehetőségét ezen az alapon, mert a 30-as évekre ez a polgárság megtört. Ezt a legbrutálisabban a zsidótörvények fejezték ki: azt, hogy a magyarság nem kívánja egy, a posztfeudális hierarchia rendszerén kívülálló, életerős, liberális vállalkozó polgárság létrejöttét. Ilyen körülmények között a tehetségesebb fiatalok az utópiák felé fordultak, a művészet totális megújításának modern utópiája felé, és mivel ehhez nem láttak semmilyen társadalmi bázist, a radikális társadalmi utópiákkal kapcsolták össze művészi elképzeléseiket.
Csók és Vaszary természetesen nem követték őket ezen az úton. Viszont a radikális diákok Csók és Vaszary ízig-vérig polgári művészetét is elutasították, és ennek mestereik is tudatában voltak. Tudatában kellett lenniük. Miért vették őket akkor mégis védelmükbe, miért vették fel őket, a kirúgásra ítélteket a saját osztályukba, nagy gyorsan? Miért kockáztatták saját állásukat – aminek, mint tudjuk, elbocsátás lett a vége? Van erre egy ritkán használható, jó kifejezés: emberi nagyságból. Képesek voltak arra, hogy túllépjenek a kicsinyes korlátaikon, nem rágtak be és nem féltek – ez emberi nagyság.
Emberi nagyság ez még akkor is, ha a radikális ifjúság szemében a két öreg tekintély valószínűleg csak amolyan giccsfestőnek számított. Ezt vajon érezték? De érezhettek mást is: Erósz kultúrájának két öreg bajnoka szerintem látta, hogy az ifjúság gyönyörű, és hogy a tehetségesek az igazán gyönyörűek, nem pedig a szervilisek és a gyengék. Ez a gyönyörködő öröm erősebb lehetett bennük az ifjúságtól való öreges szorongásnál, az emberi deficittel kínlódók gyűlölködésénél, a fiatalságot fiatalságáért büntetni akaró gonosz tanár álszent bosszújánál. A pedagógia Erósza rájuk mosolygott. Remélem, így volt.
Megjegyzés: az eltanácsolt, majd Csók és Vaszary osztályára átmentett diákok között találjuk Beöthy Istvánt, Hegedűs Bélát, Kepes Györgyöt, Korniss Dezsőt, Schubert Ernőt, Szántó Piroskát, Trauner Sándort, Vajda Lajost.