Festőélet Magyarországon – Interjú a 70 éves Hencze Tamással
Interjú a 70 éves Hencze Tamással
1997: nagy retrospektív a Műcsarnokban. 2003: Kossuth-díj, újabb nagy retrospektív a Kogart Házban. 2008: júniustól augusztus végéig újabb és régibb munkáid a Kiscelli Múzeumban láthatók. Hetvenéves fejjel mit mondanál: könnyű vagy nehéz volt az utad idáig?
Azt mondanám, magyar volt ez az út, és kelet-európai. A hatvanas évek elején a magyar festészet megújítására tettük fel az életünket jó néhányan, de a progresszív modernizmus ekkor még nem volt szalonképes. Korniss, Gyarmathy gyakorlatilag nem voltak a pályán. Gyarmathy vidékre járt mérnökösködni. A Művészeti Alap nem vásárolt tőlük, nem lehetett kiállításuk.
Kassák először 1971-ben léphetett a nyilvánosság elé. De bizonyos intellektuális környezetben azért a helyükön voltak, csak éppen szegénységben éltek. Ritka vevőik fillérekért vették a műveiket. Mi, ösztönösen tájékozódó fiatalok először a Zuglói Körben próbáltunk összeverődni: Bak, Nádler, Molnár Sándor, Csutoros Sándor meg én. Első nyugati utam (egy futballmeccsre mehettem ki Párizsba) megerősített újítói szándékaimban. Ma boldoggá tesz, hogy az impresszionisták helyén, akiket a futballmeccs helyett a Jeu de Paume-ban láttam, negyven évvel később az én képeim lógtak.
Talán csak a valamivel idősebb Lakner László, Deim Pál és Keserű Ilona szerzett nálad hamarabb elismerést az újító fiatalok közül, de neked még így is mintha minden aránylag simán ment volna.
Az Iparterv-társaság néhány napig látható jelentkezései 1968–1969-ben, majd a balatonboglári tárlatok is inkább rendőrségi figyelmet keltettek, semmint anyagi sikert hoztak volna. Akik viszont nem akartak újítani, azoktól minden hónapban vett az Alap pár ezer forintért egy-egy képet. Ez volt a „Képcsarnok-festészet”, melynek elfekvő készleteiből még manapság is próbálnak eladogatni. Csak a hetvenes évek végén kezdtek vásárolni tőlem, először múzeumok (Székesfehérvár, Pécs), aztán magánszemélyek. Gondold csak meg, még a rendszerváltás táján is megálltak az Európai Iskolánál, vagyis 1948-nál a magángyűjtemények.
Szeretném, ha nem siklanál át a megélhetési részleteken: ez most egy ilyen interjú legyen…
Útlevélproblémák miatt kéthetes késéssel jutottam ki, a vámos átengedte, mert tapétának nézte „dinamikus struktúráimat”, néhányat ott is festettem, egyik a bécsi Modern Művészetek Múzeumában landolt, de galériások is vásároltak akkor tőlem. Mivel le kellett volna adni a hazahozott valutát, minden keresetünket még ott feléltük, festéket, eszközöket vettünk rajta. De megjött a retorzió is: Major Jánossal, Erdély Miklóssal együtt engem is hároméves utazási tilalommal sújtottak még az Iparterv-katalógus néhány példányos előállítása, terjesztése miatt.
Aztán, a hetvenes évek közepétől már rendszeresen állítottál ki külföldön, főleg Németországban. Egy „csapat” tagjaként: Fajó János, Maurer Dóra, Nádler István, Jovánovics György és mások társaságában. Mennyire volt, maradt testvéries a csapatszellem?
Bár ti nemigen politizáltatok, a magyar újító festészet külföldi kapóssága nagyjából egybeesett a demokratikus ellenzék iránti érdeklődés fokozódásával.
Meg kell hagyni, ehhez az is hozzájárult, hogy itthon a nyolcvanas évek közepétől már nemigen tiltottak semmit, hagyták, hogy Néray Katalin, Hegyi Lóránd, Tolnay Sándor szervezésében egyre-másra állítsunk ki Németországban, Hollandiában. És hagyták, hogy az addigra külföldön megkapaszkodott emigráns kollégák, mint Csernus Tibor, Lakner László, másfelől Méhes László, Konkoly Gyula, Tót Endre, Frey Krisztián lassacskán visszaszivárogjanak: egyre többen vehettek részt itthoni kiállításokon, alkotótelepeken.
Visszatérve az itthoni újító festőkre, a ki-kilátogató „csapat” kiegészült fiatalabbakkal is: Fehér Lászlóval, Kelemen Károllyal, Mulasics Lászlóval, Trombitás Tamással, Koncz Andrással, Klimó Károllyal, Haász Istvánnal. A nyolcvanas évek közepén már nem volt olyan hét, hogy külföldi galerista ne fordult volna meg Budapesten, a társaság aztán kézről kézre adta, hatalmas volt az érdeklődés a magyar „ellenzékiség” iránt, s ez a hullám vitt bennünket, festőket is rendszeresen Nyugatra. Ami a képek szállítását illeti, a külföldön eladott képek „létszámfelettinek” minősültek, azért nem tértek vissza az állami fuvarral.
Az emigránsok itthoni jelenléte és a hazaiak külföldi jelenléte együttesen az újító magyar festészet fénykorát jelentette, és az anyagi következmények sem maradtak el: valamennyien új műtermet építhettünk, kocsit vehettünk. És számoltak velünk egész Európában.
Meg is jött a böjtje a rendszerváltással, mert a szocializmus letűntével egyszeriben kevésbé lett érdekes odakint a szocializmus politikai vagy művészeti ellenzéke.
Azt lehet mondani, hogy egészen 2000-ig válságba (anyagi, és nem művészi válságba!) került az újító magyar festészet. Még a nyolcvanas években is több magyar múzeum vásárolt tőlünk, ahogy enyhültek a tilalmak, mint a teljesen tilalom nélküli kilencvenes években, vagyis külföldi és magyar vételek híján 2000-ig jobbára abból éltünk, amit a nyolcvanas éveknek köszönhettünk. Hogy mást ne mondjak, 1997-es műcsarnoki nagy tárlatom anyagából egyetlenegy képet sem adtam el itthon – más kérdés, hogy később többet is átvett egy kölni galériás.
Azt a sanyarú tíz évet 1990-től 2000-ig még az sem enyhítette, hogy ekkor indultak el a banki-vállalati gyűjtések, mert a galériák és magángyűjtők mai nyüzsgő sokaságát egynéhány vállalati beszerzés nem pótolhatta.
Mondhatsz-e valamit bizalmasan az áraidról, az egykoriakról és a mostaniakról?
Pár évvel később már játszva megkaphatta a festő azt a bizonyos árat Kieselbachnál vagy Virág Juditnál. Nem azért, mert nevesebb, tekintélyesebb lett, hanem azért, mert több gyűjtő fedezte fel benne nemcsak a jó művészt, de a jó vételt is. Azt persze tudni kell, hogy egy-két kivételtől eltekintve a magyar festőnek külföldön nincs neve, tehát ára sincs. Ma már tehát a magyarországi áraink az irányadóak a külföldi vásárlók számára is.
Magasabbak, mondjuk, a Benczúr-képek árainál is?
Ez azért jó, mert minden festőnek vannak korszakai, amelyek közelebb állhatnak érzelmileg a gyűjtőhöz, mint más korszakai. Vagy távolabb. Én például újabban fekete színt használok, nem minden gyűjtő lelkesedik érte. De a fontos az, hogy nem minden gyűjtő utasítja el…
Van-e szakmai (értsd: anyagi) féltékenység a fiatal festőkben irántatok, az „élő klasszikusok” iránt?
Talán jobb lett volna az én nemzedékem számára, ha nem lettek volna körülöttünk falak. De az is lehet, hogy éppen a falak kellettek ahhoz, hogy kifussunk. Akárhogyan is: ilyen volt a kor, ilyen volt a helyzet.