Festőélet Magyarországon – Interjú a 70 éves Hencze Tamással

Hernádi Miklós

Interjú a 70 éves Hencze Tamással

1997: nagy retrospektív a Műcsarnokban. 2003: Kossuth-díj, újabb nagy retrospektív a Kogart Házban. 2008: júniustól augusztus végéig újabb és régibb munkáid a Kiscelli Múzeumban láthatók. Hetvenéves fejjel mit mondanál: könnyű vagy nehéz volt az utad idáig?
Azt mondanám, magyar volt ez az út, és kelet-európai. A hatvanas évek elején a magyar festészet megújítására tettük fel az életünket jó néhányan, de a progresszív modernizmus ekkor még nem volt szalonképes. Korniss, Gyarmathy gyakorlatilag nem voltak a pályán. Gyarmathy vidékre járt mérnökösködni. A Művészeti Alap nem vásárolt tőlük, nem lehetett kiállításuk.

Kassák először 1971-ben léphetett a nyilvánosság elé. De bizonyos intellektuális környezetben azért a helyükön voltak, csak éppen szegénységben éltek. Ritka vevőik fillérekért vették a műveiket. Mi, ösztönösen tájékozódó fiatalok először a Zuglói Körben próbáltunk összeverődni: Bak, Nádler, Molnár Sándor, Csutoros Sándor meg én. Első nyugati utam (egy futballmeccsre mehettem ki Párizsba) megerősített újítói szándékaimban. Ma boldoggá tesz, hogy az impresszionisták helyén, akiket a futballmeccs helyett a Jeu de Paume-ban láttam, negyven évvel később az én képeim lógtak.

Talán csak a valamivel idősebb Lakner László, Deim Pál és Keserű Ilona szerzett nálad hamarabb elismerést az újító fiatalok közül, de neked még így is mintha minden aránylag simán ment volna.
Tény, hogy előre futott dolgot csináltam meg a struktúráimmal („monoton” és „dinamikus” struktúrák, azaz redőnyszerű vagy horpadásos, hengerelt felületek voltak ezek – H. M.), de nagyon hosszú volt így is ez a folyamat. Nem volt diplomám, Alap-tagnak se vettek fel sokáig. Grafikus-dekoratőrként kerestem a kenyerem, nem festőként. (Társaim is „civil” munkákból éltek.)

Az Iparterv-társaság néhány napig látható jelentkezései 1968–1969-ben, majd a balatonboglári tárlatok is inkább rendőrségi figyelmet keltettek, semmint anyagi sikert hoztak volna. Akik viszont nem akartak újítani, azoktól minden hónapban vett az Alap pár ezer forintért egy-egy képet. Ez volt a „Képcsarnok-festészet”, melynek elfekvő készleteiből még manapság is próbálnak eladogatni. Csak a hetvenes évek végén kezdtek vásárolni tőlem, először múzeumok (Székesfehérvár, Pécs), aztán magánszemélyek. Gondold csak meg, még a rendszerváltás táján is megálltak az Európai Iskolánál, vagyis 1948-nál a magángyűjtemények.

Szeretném, ha nem siklanál át a megélhetési részleteken: ez most egy ilyen interjú legyen…
Rendben, ahogy kívánod. Szóval 1969 végén szabadúszó lettem, csak 1972-ben lettem Alap-tag, gyakorlatilag az 1967-ben elvett feleségem tartott el, de azért adódott „civil” munka is vásárok alkalmával, könyvborítók, alkalmazott grafika, miegyéb. Első, festőként való elismerésem külföldről jött, 1970-ben, egy eisenstadti művésztelepi meghívás formájában.

Útlevélproblémák miatt kéthetes késéssel jutottam ki, a vámos átengedte, mert tapétának nézte „dinamikus struktúráimat”, néhányat ott is festettem, egyik a bécsi Modern Művészetek Múzeumában landolt, de galériások is vásároltak akkor tőlem. Mivel le kellett volna adni a hazahozott valutát, minden keresetünket még ott feléltük, festéket, eszközöket vettünk rajta. De megjött a retorzió is: Major Jánossal, Erdély Miklóssal együtt engem is hároméves utazási tilalommal sújtottak még az Iparterv-katalógus néhány példányos előállítása, terjesztése miatt.

Aztán, a hetvenes évek közepétől már rendszeresen állítottál ki külföldön, főleg Németországban. Egy „csapat” tagjaként: Fajó János, Maurer Dóra, Nádler István, Jovánovics György és mások társaságában. Mennyire volt, maradt testvéries a csapatszellem?
Jól működött a közösség, megosztoztunk a galeristákon, az egyre szaporodó külföldi gyűjtőkön. Aki hozzám jött Pestre, azt elvittem Bakhoz, Fajóhoz, ők meg a maguk galeristáit hozták el hozzám. Két-három fős csoportkiállításokat szerveztünk, a galerista előre nemigen vett tőlünk képet, de odakint mindig elkelt néhány. Kérdezted a testvéri szellemet, nos, voltak alkalmi összetűzések közöttünk, de ezek mindig félreértéseken alapultak.

Bár ti nemigen politizáltatok, a magyar újító festészet külföldi kapóssága nagyjából egybeesett a demokratikus ellenzék iránti érdeklődés fokozódásával.
Meg kell hagyni, ehhez az is hozzájárult, hogy itthon a nyolcvanas évek közepétől már nemigen tiltottak semmit, hagyták, hogy Néray Katalin, Hegyi Lóránd, Tolnay Sándor szervezésében egyre-másra állítsunk ki Németországban, Hollandiában. És hagyták, hogy az addigra külföldön megkapaszkodott emigráns kollégák, mint Csernus Tibor, Lakner László, másfelől Méhes László, Konkoly Gyula, Tót Endre, Frey Krisztián lassacskán visszaszivárogjanak: egyre többen vehettek részt itthoni kiállításokon, alkotótelepeken.

Visszatérve az itthoni újító festőkre, a ki-kilátogató „csapat” kiegészült fiatalabbakkal is: Fehér Lászlóval, Kelemen Károllyal, Mulasics Lászlóval, Trombitás Tamással, Koncz Andrással, Klimó Károllyal, Haász Istvánnal. A nyolcvanas évek közepén már nem volt olyan hét, hogy külföldi galerista ne fordult volna meg Budapesten, a társaság aztán kézről kézre adta, hatalmas volt az érdeklődés a magyar „ellenzékiség” iránt, s ez a hullám vitt bennünket, festőket is rendszeresen Nyugatra. Ami a képek szállítását illeti, a külföldön eladott képek „létszámfelettinek” minősültek, azért nem tértek vissza az állami fuvarral.

Az emigránsok itthoni jelenléte és a hazaiak külföldi jelenléte együttesen az újító magyar festészet fénykorát jelentette, és az anyagi következmények sem maradtak el: valamennyien új műtermet építhettünk, kocsit vehettünk. És számoltak velünk egész Európában.

Meg is jött a böjtje a rendszerváltással, mert a szocializmus letűntével egyszeriben kevésbé lett érdekes odakint a szocializmus politikai vagy művészeti ellenzéke.
Ahogy mondod, bár pár évig még kitartott a jólét egyes elszántabb külföldi gyűjtők jóvoltából. (Nekem például egy hűséges japán gyűjtőm akadt.) De a nyugat-európai kiállítások, múzeumi vételek száma a rendszerváltással szinte azonnal lehanyatlott. És ami nem kevésbé fontos: miközben odakint már nem voltunk érdekesek, idehaza még nem alakultak ki a magángalériák, és a kortárs gyűjtők is nagyon kevesen voltak.

Azt lehet mondani, hogy egészen 2000-ig válságba (anyagi, és nem művészi válságba!) került az újító magyar festészet. Még a nyolcvanas években is több magyar múzeum vásárolt tőlünk, ahogy enyhültek a tilalmak, mint a teljesen tilalom nélküli kilencvenes években, vagyis külföldi és magyar vételek híján 2000-ig jobbára abból éltünk, amit a nyolcvanas éveknek köszönhettünk. Hogy mást ne mondjak, 1997-es műcsarnoki nagy tárlatom anyagából egyetlenegy képet sem adtam el itthon – más kérdés, hogy később többet is átvett egy kölni galériás.

Azt a sanyarú tíz évet 1990-től 2000-ig még az sem enyhítette, hogy ekkor indultak el a banki-vállalati gyűjtések, mert a galériák és magángyűjtők mai nyüzsgő sokaságát egynéhány vállalati beszerzés nem pótolhatta.

Mondhatsz-e valamit bizalmasan az áraidról, az egykoriakról és a mostaniakról?
Nagyjából 2000-ig alapszabály volt, hogy minden festőnek van „nyugati” és „itthoni” ára. Az előbbi az utóbbinak duplája is lehetett. Ma minden festőnek egy ára van, mert nyitott a világ, bármit ott vesznek meg, ahol olcsóbb. Furcsa, de így van, a festmény ára ugyanakkora, akár megveszik, akár nem. A kilencvenes évek közepén Kováts Lajos kísérletezett azzal, hogy reális áron árverezzen el kortárs magyar festményeket. Kudarcot vallott, mert az idő még nem érett meg ehhez. (Ő azt hitte, a festők kérnek túl sokat.)

Pár évvel később már játszva megkaphatta a festő azt a bizonyos árat Kieselbachnál vagy Virág Juditnál. Nem azért, mert nevesebb, tekintélyesebb lett, hanem azért, mert több gyűjtő fedezte fel benne nemcsak a jó művészt, de a jó vételt is. Azt persze tudni kell, hogy egy-két kivételtől eltekintve a magyar festőnek külföldön nincs neve, tehát ára sincs. Ma már tehát a magyarországi áraink az irányadóak a külföldi vásárlók számára is.

Magasabbak, mondjuk, a Benczúr-képek árainál is?
A klasszikus kép egyre kevesebb, és sok közte a hamis. De ha valaki drágán vesz klasszikus képet, még ha eredetit vesz is, alaposan ráfizethet, mert alig nő az értéke az idő múlásával. A kortárs kép értéke viszont, túl azon, hogy kétségkívül eredeti alkotás, biztosan nőni fog. És ma már szerencsére sok kortárs gyűjtő van, köztük sok, aki „geometrikusat” és sok, aki „informelt” gyűjt. No meg egy-egy festő különböző korszakait is keresik, nemritkán a korai korszakokat is. Van, aki nagy tételben trezorál sokféle kortárs alkotást. Egyszóval kellőképpen differenciálódott az érdeklődés a kortárs festészet iránt.

Ez azért jó, mert minden festőnek vannak korszakai, amelyek közelebb állhatnak érzelmileg a gyűjtőhöz, mint más korszakai. Vagy távolabb. Én például újabban fekete színt használok, nem minden gyűjtő lelkesedik érte. De a fontos az, hogy nem minden gyűjtő utasítja el…

Van-e szakmai (értsd: anyagi) féltékenység a fiatal festőkben irántatok, az „élő klasszikusok” iránt?
Egy biztos, bennem nincs féltékenység az iránt, amit a legtöbben csinálnak, egyszerűen azért, mert a posztmodern nem az én világom, én megmaradtam a modernizmusnál. Nekik könnyebb az útjuk, mert művészi szabadságban nőhettek fel. Hogy melyik a jobb művészet: amelyik szabadságban vagy amelyik tiltások közepette jön létre? Nem vagyok ítélőszék, csak az idő döntheti el. Egy biztos: nem a trend szabja meg, hanem mindig a személyiség, hogy abból a bizonyos trendből mi fog kijönni. Az biztos, hogy húsz-harminc éves fejjel ugyanannyit kérni egy képért, mint amennyi a hatvan-hetven éves, elismert művészek ára, kockázatos dolog, mert a gyűjtő szempontjából drágán szerzett mű nem biztos, hogy „kitermeli” a beszerzési árát.

Talán jobb lett volna az én nemzedékem számára, ha nem lettek volna körülöttünk falak. De az is lehet, hogy éppen a falak kellettek ahhoz, hogy kifussunk. Akárhogyan is: ilyen volt a kor, ilyen volt a helyzet.

Full 001805