Súlyos art deco luxus, leomló selymek, hatalmas ékszerek, rövid ruhák, tollas kiskalapok, frakkok és cilinderek, revük, mulatók, bárok, sanzonok, automobilok és nagyvárosok: a húszas évek világa ma „divatban van”. A maihoz hasonló gazdasági válság közepén, a régi világ romjain épített csillogó álmot az art deco. Ennek a világnak volt kiemelkedő plakátosa a rejtélyes Réz-Diamant Tibor.

A korszak reneszánszát éli a mai filmekben, divatban és általában a mindennapi kultúrában – nem csoda, hiszen dekadenciája és illúzióvesztettsége nagyon hasonló a mienkhez. A húszas évek mulatóiba csöppent bele Woody Allen hőse Éjfélkor Párizsban, most pedig a Nagy Gatsbyben nézhetjük meg az amerikai art deco fényűzést.

A tavaly megrendezett Art deco és modernizmus(1) című lakásművészeti kiállítás katalógusában olvashatjuk, hogy a magyar art deco luxusban és eleganciában nem érte utol a nyugati, például francia iparművészetet(2). A harmadára csökkent területű, háborút vesztett országban nem volt olyan széles tehetős réteg, amely az igazi fényűzést megengedhette volna magának, így az iparművészet kevésbé nemes anyagokat használt, és nem törhetett olyan grandiózus megoldásokra, mint tőlünk nyugatra.

Szerencsére azonban a grafika nem igényel drága anyagokat, ezért a magyar plakátok néhány zseniális grafikus révén fel tudják venni a versenyt külföldi kortársaikkal. Az art deco eleganciája és dekorativitása egy mára viszonylag elfeledett magyar mester, Réz-Diamant Tibor plakátjain teljes pompájában megcsodálható.

Filmekre és a színházra specializálódott (igaz, ismert egy remek Albus szappan plakátja is). Alkotásait nézve úgy tűnik, a korszak elsősorban a szórakozásról szólt: a filmek, revük, kabarék, táncestek, a jazz és a mulatók kora volt.

Az art deco „nem annyira új művészeti irányzat, mint inkább átfogó kulturális jelenség, ízlés, attitűd, amely a modern városi polgárság életformájához kötődik, ennek a tárgykultúrájában ölt testet”(3). A városi polgárság szórakozási formái közé tartozott a mozi és a revü, ízlésüket a filmek és sztárok világa alakította. Az art deco ízlésvilág sokféle forrásból merít: a plakátokon a keleti ornamentika, a népművészet, a szecesszió és a modern irányzatok formakincse egyaránt feltűnik.

Kozmikus szkeccsek és démoni hölgyek

Más hangot üt meg legtöbb filmplakátján: ezeken nem a komikum, hanem a dekoratív minta és a női szépség játssza a főszerepet: a nők a műfaj kedvenc eszközei az első nagymesterek, Jules Chéret vagy Alphonse Mucha óta. A filmplakátok alapeleme nálunk is a sztárok arcképe. Földes Imre és Sátori Lipót tízes évekbeli első remek filmplakátjai szecessziós, rajzos stílusban adták vissza a filmek főhőseit. Réz-Diamant elkerülte az unalmas, sémaszerű megoldásokat: sztárportréin elhagyta a részletezést és nem ragaszkodott a fotografikus realizmushoz – mint későbbi, kevésbé tehetséges pályatársai. Megtehette, hiszen a sztárok már annyira népszerűek voltak, hogy kontrasztossá stilizált portréikról is felismerték őket. A lengyel származású Pola Negri jellegzetes portréja – vékony, sötét ajka, rövid fekete frizurája és sejtelmesen hunyorgó pillantása – egy mindössze két színnel nyomott briliáns plakáton tűnik fel. Réz-Diamant a háttér motívumainál is elhagyja a realizmust, és a film konkrét képei helyett általában stilizált mintával tölti ki a képmezőt. Különleges tipográfiát használ, amely mindig a dekoratív ornamentika része. Az art decós minta megalkotásához olykor a technika lehetőségeit használja ki: a litográfia átnyomódásával ér el izgalmas felületet például a Sally című film plakátján.

Míg a tízes évek plakátjait kislányos, szűzies, szőke szépségek uralták, az 1920-as és ’30-as évekre érezhetően megváltozott a nőideál. Réz-Diamant nőalakjai is magabiztos, erotikus, kacér nők, fiúsan rövid hajjal és erős sminkkel. Pola Negri mellett ezt a stílust képviseli nagy riválisa, Gloria Swanson, ahogy Colleen Moore, Bánki Vilma és Norma Talmage is.

Közülük is kiemelkedik egy máig ikonikus alak, a táncos- és színésznő Josephine Baker, a húszas évek első számú szexszimbóluma, aki híres táncát egyetlen banánszoknyában lejtette, meghódítva Amerikát, Párizst, majd Budapestet is. 1928 tavaszán Josephine egy hónapig a Royal Orfeum társulatában lépett fel. A színházat 1926 óta a zeneszerző Zerkovitz Béla vezette, aki dalt is írt Gyere Jozefin címmel. (Francia változatával Joshephine később nagy sikert aratott Párizsban is.) Zerkovitz sikerének tudható be, hogy a fekete csillag (akiről Harmath Imre – Márkus Alfréd örökbecsű szerzeménye szól: „Az én babám egy fekete nő, a szeme fénylő fekete kő. Fekete hajú, fekete fajú, tudom hogy boldog, akit megölel ő. Fekete gyöngysor van a nyakán, fekete testén csak a banán...") hónapokig vendégszerepelt az Orfeumban, előadásaira külföldről is sereglettek a nézők. A revüt majdnem betiltották: Josephine ugyanis tényleg egy szál banánszoknyában adott elő számokat. A korabeli beszámolók szerint óriási volt a siker. Fellépéseihez és filmjeihez számos remek plakát született világszerte. Hans Neumann műhelyében készült egyik filmjének híres plakátja, amelyen a táncosnő tökéletes testét csak gyöngysorok fedik – a plakát elegáns és valósághű stílust követ. De Josephine alakját gyakran inkább csak stilizálták a plakátművészek: vékony, gazellaszerű, expresszív figurává alakították (ilyen Paul Colin Bal Negre-hez készült műve).

Réz-Diamant Tibor is absztrakt formává alakítja a sztár arcát a Royal Orfeum műsorának plakátján: egyetlen, síkszerű, stilizált forma jelenik meg inintenzív citromsárga alapon. A művésznő jellegzetes vonásait csak kiemeli a bravúrosan egyszerű, mégis hatásos, vagyis nagyon "plakátszerű" plakát. Az absztrahált portré és a „baker” szó csattanós és tömör figyelemfelhívásnak bizonyult, de a művésznő ekkorra már tényleg fogalommá vált.

Josephine több filmben is szerepelt, melyeket szintén hirdettek Réz-Diamant-plakátok, hasonlóan bravúros és könnyed stílusban. A fórumbeli bemutatóhoz készült munkáján újra az átnyomódás technikát alkalmazta. A külföldi sztár kultuszát ugyanis ügyesen ki tudta használni az ekkoriban igen fiatal (később néma- és hangos filmekben is bemutatkozó) magyar primadonna, Somogyi Nusi. Minden bizonnyal a magyar Josephine Bakerként lépett fel olykor, ebben a szerepben látható Deutsch Ernő József egy plakátján is. Ez a plakát is rendkívül dekoratív, de az a stilizáló hajlam és a lényeg olyan bravúros sűrítése, ami Rézre jellemző, nincs meg benne.(6)

Hasonló eredményre jutunk, ha Réz-Diamant és Deutsch Tiller Görl-ös plakátjait vetjük össze. Az angol John Tiller a századforduló idején találta ki azt az újítást, hogy a táncosnők összekapaszkodnak, így egységesen tudnak mozogni, és nagyobb stabilitást kapnak. A sorokban és geometrikus alakzatokban mozgó tánckarok az 1920-as évekre meghódították Európa és Amerika nagyvárosainak színpadait. A geometrikus hatás mellett természetesen az erotika, vagyis a lábak magasra emelése volt népszerűségük kulcsa (ami még sok évtizedig kitartott az USA-ban a Rockettes nevű formáció révén). Ugyanakkor az egységesen mozgó sor sajátos minta-jelleget eredményezett, melyet Siegfried Kracauer a „tömeg ornamentikájának” nevezett.(7)