Az első emelet két egymásba nyíló, kisebb termében a permanens Nagy Iván-emlékkiállítás tálálható. Időszaki kiállítások számára szintén ezen a szinten egy kisebb és egy nagyobb terem áll rendelkezésre. A kisebb teremben jelenleg a Csohány Kálmán grafikusművész születésének 80. évfordulójára rendezett emlékkiállítás látható, míg a másik, a nagyobb, mintegy 200 négyzetméteres térben, a múzeum úgynevezett Dísztermében a Három a tánc! című kiállítás nyílt meg. A nagy belmagasságú, kazettás díszítésű, íves boltozású terembe a természetes fény öt magasra helyezett ablakokon, illetve az erkélyajtón keresztül árad be. A felülről érkező fényt mesterséges elektromos megvilágítás egészíti ki.

 

 

A Három a tánc! kiállítás kiötlője, jelen tárlat megrendezője, a megnyitó celebrálója, a könyvkatalógus szerkesztője, a tanulmányokat író öt jeles szerző felkérője dr. Nagy Zoltán művészettörténész, a székesfehérvári Városi Képtár-Deák Gyűjtemény igazgatója. A művészettörténész szerzők Bakó Zsuzsanna és Nagy Ildikó a Magyar Nemzeti Galéria, Kovalovszky Márta a székesfehérvári Szent István Király Múzeum és Nagy Zoltán a Városi Képtár-Deák Gyűjtemény, a közelmúltban elhunyt Szabó Júlia az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Vajda László a Magyar Nemzeti Múzeum osztályvezetői, egykori és mai tudományos munkatársai. A szemem előtt felépülő kiállítás láttán határoztam el, hogy erről írni fogok. Nagyon imponált nekem Nagy Zoltán szakmai igényességgel párosuló kurázsija, aki vállalkozott arra, hogy a magyarországi táncábrázolások 1686-1940 több tudományterülettel érintkező szövevényes témáját kiállításokon bemutassa. Úgy vélem, bár ambiciózus vállalkozása más rendszerű, mégis bizonyos mértékig rokonítható azzal a trenddel, amelyet több nagy nyugat-európai múzeumban tapasztalhatunk. A nyugat-európai múzeumok viszonylag kevés muzeológussal működnek, viszont az ottani fejlettebb viszonyok között megél, létezik egy jelentős szürkeállománnyal rendelkező, ambiciózus „szabadúszó" szakembergárda, akik a múzeumokban időről időre, nagy szellemi koncentrációval, saját témájuknak megfelelő, jelentős kiállításokat hoznak létre. A muzeológus szerepköre arra szorítkozik, hogy választ kínálatukból és mint a befogadó intézmény munkatársa segíti a „külsősök" múzeumon belüli ténykedését. A „szabadúszók" munkájukért olyan javadalmazásban részesülnek, hogy abból a következő projekt megvalósulásáig megélnek. Programjaik megvalósítását számos szponzor és alapítvány támogatása teszi lehetővé.

 

 

Nagy Zoltán a katalógustanulmányok szerzőgárdáját - a speciális hazai viszonyoknak megfelelően - múzeumi dolgozók közül verbuválta. Ezek a muzeológusok amúgy minimum kettős életet élve, főprofiljukat tekintve: tudományos munkatársak és hivatalnokok egyszerre, sőt néha még tanítanak is, vagy ott aknázzák ki képességeiket, ahol lehet.

 

Nagy Zoltán művészettörténész titkos vágya, hogy az országot bejáró kiállítását nemzetközi anyaggal bővítve a fővárosban, sőt külföldön is bemutassa; az anyagot eddig a székesfehérvári, a szegedi és zalaegerszegi múzeumokban láthatta közönség. A jövő év elején vándorkiállítását, előreláthatóan a Magyar Nemzeti Galéria grafikai anyagával bővítve, a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeum 300 négyzetméteres kiállítótermében is bemutatják.

 

 

Megvallom, eddig sejtelmem sem volt arról, hogy a pandúrok ilyen táncos lábúak voltak. A katonaság tánctudományáról, bálozó kedvéről már bírtam némi ismerettel, hisz Jókai regényeiben ez ismételten terítékre került. Az ábrázolások jórésze egyfajta virtus, szilaj jókedv megnyilvánulásaként mutatja be a táncot. A táncosokat, mint vörös orruk, a kezükben lévő bütykös, s ingadozó mozgásuk jelzi, gyakran a bor is hevíti. A katonafogásba torkolló mulatozást több grafikai lap is témául választotta. A romantika mesterei épp ilyen rutinnal ábrázolják a lakodalmi vigasságokat és a szüreti meneteket.

 

Megfigyelhető, hogy más és más táncot jártak a csikósok, a parasztok, a hivatalnokok és a nemesek. A kiállítás teret ad a 18. és 19. század Magyarországán élt különböző nemzetiségek — a délszlávok, a szlovákok, a románok stb. - jellemző táncait bemutató ábrázolásoknak. 19. századi mestereink közül Lotz Károlytól három művet találunk, de Canzi Ágost, Jankó János, Székely Bertalan, szintén képviselteti magát. 20. századi klasszikusaink közül Vaszary János, Rudnay Gyula festményeit emelhetjük ki. A Három a tánc! kiállítás anyagában gazdagságával és minőségével tűnik ki a plasztikai műfaj. Izsó Miklós és Kövesházi Kalmár Elza kisplasztikái, Medgyessy Ferenc domborműve és állószobra, Lux Elek plasztikája és nagy meglepetésre Scheiber Hugó egy szobra érdemel külön is említést. Kövesházi Kalmár szobrai expresszivitásukkal vonják magukra figyelmünket. A művésznő leánya, aki táncosnő lett, lehetőséget biztosított szobrász anyjának, hogy szoros kapcsolatba kerülhessen a magyarországi avantgárd táncművészeti törekvésekkel, s hitelesen ábrázolja azokat műveiben.