Isten, kozmosz, ember: Hildegard, a művész
Judy Chicago Brooklyn Museum-beli asztalánál, ahol a világtörténelem legfontosabb művésznőinek, a feminizmus előfutárainak terítettek, az egyik hely Hildegard nővérnek van fenntartva. De hogy kerül a konvenciókat figyelmen kívül hagyó, lázadó nők közé egy középkori apáca?
Bingeni Szent Hildegardról (1098–1179) manapság csak az nem hallott, aki az elmúlt évtizedeket egy barlangban töltötte wifi nélkül. Nehéz megállapítani, hogy tetőzött-e már Hildegard jótékonyan energizáló életművének mostani újrafelfedezése, amelynek eddigi csúcspontja kétségkívül 2012. október 7-e volt, amikor XVI. Benedek pápa egyházdoktorrá avatta a „rajnai szibillát”. Látnok, füvesasszony, természettudós, zeneszerző, teológus, nyelvész, politikus – a 12. századi reneszánsz legsokoldalúbb alkotójának írásai mindmáig termékenyítően hatnak. Hihetetlen alkotóerő lakozott benne: természettudományos, misztikus, nyelvészeti gondolatait intenzíven vizsgálják, zenéit újra éneklik, arról azonban, hogy radikálisan újító képzőművész is volt, még csak most indultak meg a kutatások, noha kódexillusztrációi mellett harcias nőművészek alkotásai is semmitmondónak hatnak; nem annyira érdekesek, mint Hildegard mélyen a keresztény hagyományban gyökerező, de azt azért radikálisan átértelmező látomásai.
A betegség mint erőforrás
Hildegard nemesi család tizedik gyermeke volt. Szülei Istennek ajánlották, így a gyenge fizikumú kislány nyolcéves korától a Rajna menti Disibodenberg bencés apácakolostorában élt. Harmincnyolc évesen a nővérek apátnővé választották, hiába tiltakozott, hogy betegsége miatt alkalmatlan, járni is alig tud. Ennek ellenére később nemcsak anyakolostorát vezette, hanem két másikat is alapított a Bingen melletti Rupertsbergben és Ebingenben. Apácáinak evangéliummagyarázatokat (Expositiones evangeliorum) és liturgikus műveket is írt (35 antifóna, 19 responsorium, 7 himnusz, 7 sequentia). 1151-ben keletkezett Erények hierarchiája (Ordo virtutum) című egyszólamú zenés drámája az erények és a sátán egy lélekért vívott harcát énekli meg. A nyolc női és egy férfihangra írt mű az első oratórium és az egyetlen középkori dráma, amelynek szövege és zenéje is fennmaradt. A mű a gregorián zene elemeire támaszkodik, de még ezen is átsüt Hildegard egyénisége: a gregoriánban szokásos szekund és terc lépéstől eltérően gyakran használ sokszor egymás után nagy ugrásokat (kvart, kvint) és gyakran két és fél oktávot is bejár a hangterjedelem. Kolostoraiba azonban nemcsak a jó zene miatt özönlöttek a hívek, hanem mert Hildegard füvesasszony is volt. Gyógynövényes keneteiért és teáiért messze földről keresték fel a betegek. Nem egyszerű „vajákos” volt, misztikus megismerés hozta felszínre számára a természet titkait. Látomásai gyermekkorában kezdődtek és folyamatosan tartottak: isteni kinyilatkoztatást kapott, amelyet egy Égi Hang azonnal értelmezett is számára – azaz szabályos használati utasítást kapott afelől, hogy mit jelent, amit lát és hall. Isteni sugallatra tanult meg latinul, emellett kifejlesztett egy „ismeretlen nyelvet” is (lingua ignota), a szférák misztikus nyelvét, amellyel Istennel és a szellemvilággal lehet érintkezni. Tudását nem tartotta meg magának, hanem mindig a köz javára fordította – nemcsak kolostorának tagjai, hanem a környékbeli falvak és várak lakói is nála kerestek gyógyulást. Orvosi ismereteit A betegségek okai és gyógymódjai (Causae et curae), Egyszerű és összetett gyógyszerek könyve (Liber simplicis et compositae medicinae) és egy kilenckötetes enciklopédiában, a Fizikában (Physica) foglalta össze. A betegség Hildegard számára az erő és a tudás forrása: egész életében súlyos betegségekkel küzdött, de ez nem törte le, hanem arra sarkallta, hogy megtalálja a baj testi-lelki okait. Füveskönyve a növények áldásos hatásait emeli ki, és nála a szellemi tevékenység mindig testmozgással párosul: mindez nem más, mint a bencés regula, amelyet Szent Benedek a 6. században lefektetett. Hildegard nem a kereszténységen kívül, hanem saját szerzetesi hagyományán belül innovatív, itt találja meg a misztikus tudás megszerzésének és átadásának lehetőségét.
Tudd az utat!
Az Égi Hang biztatására 1141-től leírja látomásait. Ebből lett 1151-re a Látomások és kinyilatkoztatások három könyve (Visionum ac revelationum libri tres), amelyet röviden csak Scivias (Tudd az utat!) címen emlegetnek: ez a legismertebb és legünnepeltebb műve, amelyben kijelenti, hogy semmi mást nem tesz, mint Valaki Más üzenetét közvetíti: „nyomorult nőszemély, törékeny ember vagyok, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból, por a porból, aki csak azt mondja és azt írja, amit valaki más oltott belé”. Az Égi Hang mellett mások is támogatták, elsősorban lelki atyja, Volmar, de látomásait a kor legnagyobb misztikusa, Clairvaux-i Bernát tanácsára III. Jenő pápa is jóváhagyta. A sikeren felbuzdulva Hildegard 1158–74 között folytatta az írást Az erényes élet (Liber vitae meritorum) és az Isteni művek (Liber divinorum operum) című gyűjteményekkel. A misztikus apácát kortársai nagyra tartották, több száz levele maradt fenn, amelyeket a hozzá tanácsért fordulóknak írt, illetve azoknak, akiknek Isten általa üzent. Politikai ügyekben is kikérték véleményét. Barbarossa Frigyes kiváltságolta kolostorát, Hildegard azonban elítélte a császárt, amiért az nem számolta fel az egyházszakadást: „Vigyázz, nehogy a legfőbb Király szemed vaksága miatt elvessen téged!” Kölnben a katharok ellen szólalt fel, de az elvilágiasodott papokat is bírálta: „Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket, (...) gőg, dicsőség, szórakozás, ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, és romokban hevertek a földön.” Ezek után nem meglepő, hogy kiátkozták, ami után az „engedetlen” apátnő kolostorában sem áldozni, sem zsolozsmázni nem lehetett, sőt még a harangot sem húzhatták meg, és az interdictumot csak hosszas tárgyalások után sikerült föloldani.
Hildegard 81 évesen halt meg a rupertsbergi kolostorban. Halála után szentként tisztelték, tömeges zarándoklatok indultak sírjához, ahol csodás gyógyulások történtek.
Beszél a fény
Hildegard, a látnok mindent a szemével fogott fel. Gembloux-i Guibert-nek azt írta: „Amit nem látok, azt nem is ismerem, mert tanulatlan vagyok.” A mindenütt jelen lévő látás, a vizualitás teszi szövegeit és képeit annyira különlegessé: „Ó élő Élet, ó gyöngéd vigasztaló: a halál tebenned halálát halja, Kitárod a mennynek zárt kapuját látó szemeddel.” Hildegard írásai, így a Scivias és az Isteni művek is díszesen festett kódexekben maradtak fenn – pontosabban nem tudjuk, fennmaradtak-e, mert a II. világháború idején a rupertsbergi kéziratokat kimenekítették Drezdából, de azok eltűntek, és manapság csak a róluk készült színes másolatok elérhetők, az eredetiek vagy megsemmisültek, vagy lappanganak valahol. De már az is eleve vitatott volt, hogy az eltűnt miniatúrákat ő maga vagy mások készítették, Madeline Caviness (a katedrálisok ólomüvegablakaival és női alkotókkal foglalkozó amerikai középkorász – a szerk.) azonban nemrég meggyőzően fejtette ki, hogy szöveg és illusztráció annyira egy tőről fakad, annyira hasonlít egymásra, hogy szerinte Hildegard alkotása mindkettő: a miniatúrák által éppúgy ő szólal meg, mint a szövegekben és zeneműveiben. A Scivias Kozmosz című képe az Élő Fényben megjelenő mindenséget, a Napot, a Holdat és a csillagokat ábrázolja. A lángoktól ölelt csillagkert akár egy indiai mandala, közepén nyelvet öltő tátongó lyukkal, de akár a Fiú születését is beleláthatjuk ebbe a nyugodt és kiegyensúlyozott kompozícióba. Hildegard, a látnok, nem izgága lelkesedéssel, hanem egy jógi békés derűjével jeleníti meg a Háromegy-Istenség kozmikus szépségét, amely egy másik képen még direktebben jelenik meg.
„Ezután vakítóan tiszta fényt láttam és benne egy zafírkék emberalakot, melyet keresztül-kasul szelídvörösen sziporkázó lángnyelvek jártak át. A tiszta fény teljesen átömlött a sziporkázva lobogó lángba, a sziporkázva lobogó láng pedig a tiszta fénybe. És a tiszta fény és a sziporkázó lángnyelvek egészen átjárták az emberalakot, [mindhárom] egyetlen erővé és hatalommá lényegült. Újra hallottam, ahogy az Eleven Fény hozzám beszél: Ez Isten titkának értelme, mely világosan megmutatta és megismertette, melyik az őseredet nélküli teljesség, a le nem hanyatló, melynek leghatalmasabb erejéből az erősek forrásvizei előbugyognak. Mert ha az Úr tulajdon életereje üres volna, mi volna akkor a műve? Valójában hiúság volna az. Ámde a tökéletes műben felismerhető annak építője.” De vannak sötétebb és félelmetesebb látomásai is. Az Utolsó Napok és az Antikrisztus eljövetele nemcsak témájánál fogva rettenetes, képisége is riasztóan, döbbenetesen modern. A bal felső részben öt színes szörnyeteg jelenik meg Északon: „Aztán Északra néztem és öt állatot láttam. Az egyik, mint egy kutya, tüzes, de nem égett; a másik, mint egy sárga oroszlán; a harmadik, mint egy fakó ló; a negyedik, mint egy fekete disznó; az utolsó, mint egy szürke farkas. Nyugatra néztek. Nyugaton öt hegycsúcs emelkedett az állatok elé; mindegyik állat szájából kötelek lógtak ki, amelyek a hegycsúcshoz kötötték őket. A kötelek feketék voltak, kivéve, ami a farkas szájából jött ki, az félig fekete, félig fehér volt.” A miniatúra jobb felső sarkában az állatokra áldást adó bíbor ruhás figura ül a városfal sarkán és félig kiemelkedve a városfalból, kezében könyv. A sarokkő Krisztus, aki Keleten ül – ott, ahol a templomban az oltár elhelyezkedik és ott, ahol Jeruzsálem van. Kelet és Nyugat, jó és rossz egyensúlyban van. Az állatok a történelem, az egyház történetének korszakait jelképezik, amelynek Krisztus az alapköve. A miniatúra alsó, nagy képén egy asszony hozza épp világra az Antikrisztust. Az asszony különböző színű végtagjai – vér, agyag, arany – a világkorszakokra utalnak. Az asszony az apokaliptikus látomások „Napba öltözött asszonya” (mulier amicta sole), akit Hildegard egyedülálló módon az egyházzal azonosít. Ez a szerzetesi hagyomány alapos ismeretét és gyökeres kifordítását jelenti egy válságos században. A szokásos apokalipszis-ábrázolásokkal (Herrad von Landsberg és Liebanai Beatus) szemben Hildegard szerint az egyházat nem kívülről, hanem belülről támadja a gonosz. Az Antikrisztust az egyház szüli meg, méghozzá bélsárból, az egyház/asszony véres lábai a szenvedésre és arra utalnak, hogy az egyház alapjaiban a jót képviseli, de a gonosz – a korrupció, szimónia, skizma – belülről rágja. A női nemi szervből előtüremkedő hatalmas szörnyfej, amely olyan, mint egy afrikai maszk, az egyházban jelen lévő rossz képe. „És lám! A szörny feje olyan erővel tört elő, hogy az asszony minden ízében megrázkódott. Rengeteg bélsár ragadt a fejéhez, felmászott egy hegyre és onnan igyekezett felmenni a mennybe.” Az Antikrisztus Krisztust utánozza: mennybe akar menni. Megbabonázza és becsapja az egyházat, a hívek elképedve nézik, mit tesz a szörny, aki nem a zsidókból, nem a muzulmánokból támad, hanem magából az egyházból született. A csaló szörnyetegnek el kell pusztulnia: ilyen óriási hazugságot a világ nem visel el: a szarházi a magasságból a mélybe bukik alá. Hildegard sokkal bonyolultabbnak látja az utolsó időket, mint a kommentátorok többsége. Nem külső ellenfelek, hanem a belső gonosz, a belülről jövő rossz ellen kell a kereszténynek felvennie a küzdelmet – hirdeti ez a kép, mindmáig aktuális üzenetet fogalmazva meg.
SZENT HILDEGARD
Röviddel 1179-ben bekövetkezett halála után kezdeményezték az általa alapított rupertsbergi és ebingi kolostorok apácái Hildegard von Bingen szentté avatását, de csak a 13. században, IX. Gergely pápa karolta fel ügyét. 1228-ban indítványozta Hildegard boldoggá avatását, de nem járt sikerrel. Sokáig az apácák további kérvényei sem értek célt. 1489-ben a mainzi érsek még az apátnő sírját is felnyittatta abban a reményben, hogy talál valamit, amivel szent mivoltát bizonyíthatnák. Csak halálának 800. évfordulóján, 1979-ben került újra a Római Kúria elé Hildegard ügye, akkor a német püspöki kar indítványozta egyházdoktorrá való kinevezését. Ezt a döntéshozók azzal utasították el, hogy egy nőt, akit formálisan még nem avattak szentté, nem lehet egyháztanítóvá nyilvánítani. Végül a német pápa, XVI. Benedek tett pontot a hosszú évszázadokon keresztül húzódó eljárás végére. A limburgi püspökség alá tartozó ebingeni Szent Hildegard-apátság ezúttal Georg Ratzingert, a frissen kinevezett pápa testvérét nyerte meg közvetítőnek, és talán ez is szerepet játszott abban, hogy XVI. Benedek 2012 májusában az egész egyházra kiterjesztette Hildegard tiszteletét, októberben pedig egyházdoktorrá avatta. (Köszönet az adalékokért Adél Thüroffnak – a szerk.)
LIBER SCIVIAS
Hildegard leghíresebb műve, a Liber Scivias (Tudd az utat!) tíz középkori kéziratban maradt fenn, ezek közül kettő a huszadik században tűnt el. Közülük a legfontosabb a rupertsbergi kódex volt, amit a kolostori hagyomány szerint az apátnő saját kezűleg készített (vagy legalábbis a felügyelete alatt készült), más szakértők viszont közvetlenül a halála utáni időszakra datálják keletkezését. Az eredeti kódexnek – amelyet még Goethe is megcsodált – a második világháború alatt, 1942-ben Wiesbadenből Drezdába szállítás közben veszett nyoma. Csupán azok a fekete-fehér fotográfiák maradtak róla, amelyeket Hiltgart Keller művészettörténész készített 1928-ban. A Hildegard látomásos képeiről készült fantasztikus miniatúrákat ma egy fakszimiléből ismerjük, melyet 1927 és 33 között készítettek a Sankt-Hildegard-apátság nővérei. A fotókat a másolattal összevetve egyértelműen látszik, hogy a gondosan másoló apácákra azért hatott a korszellem és korízlés, vagyis az art deco! A Scivias-miniatúrákat tanulmányozó német középkor-kutató, Liselotte E. Saurma-Jeltsch észrevette, hogy az arcok kerekebbek, lágyabbak a másolaton. Az Isteni hármasságot ábrázoló vízió képén a fénykörben megjelenő Krisztus, a Fiút jelképező „zafírkék alak”, a másolatokon már elvesztette a fotókon még jól felismerhető szakállát (borostáját). A fotókat készítő Keller 1933-as tanulmányában még egyértelműen Krisztusként azonosítja, miközben a feminista teológiában már „bölcsességistennőként”, Sophiaként értelmezik a fénykörben álló alakot, ami rávilágít arra is, hogy Hildegard von Bingen alakja és munkássága milyen remek felület ahhoz is, hogy a mai kor feminista vágyait, reményeit vissza lehessen rá vetíteni. (Köszönet az adalékokért Adél Thüroffnak – a szerk.)
Bingeni Hildegárd élete, ahogyan Gottfried és Theoderik szerzetes a XII. században lejegyezte. Ford. Kovács Krisztina. Budapest, Ursus Libris, 2000
Középkori szexbreviárium (Constantinus Africanus, Salernói Ismeretlen, Hildegard von Bingen). Szerk. Magyar László András. Budapest, T-Twing, 1994
Hildegard von Bingen: A megváltás tüzes műve. Ford. Kemenczky Judit. Budapest, Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám, 1995
Hildegard von Bingen: Szekvencia Szűz Máriáról; Szekvencia Szent Orsolyáról. Ford. Polgár Anikó. Kalligram (1997/6)
Hildegard von Bingen: Responsoriumok. Ford. Polgár Anikó. Palimpszeszt 15 (2001)
Hildegard von Bingen: Szekvencia Szent Maximinusról. Ford. Polgár Anikó. Kalligram (2000/11)
Hildegard von Bingen: A drágakövek; Ó, szent orvoslás; Szekvencia Szent Rupertusról. Ford. Polgár Anikó. Kalligram (2001)
Hildegard von Bingen: Égi harmóniák. Az Isteni Erők játéka. Ford. Kulcsár F. Imre. Budapest, Kairosz, 2003
Hildegard von Bingen: Okok és gyógymódok. Ford. Magyar László András. Budapest, Kairosz, 2004
A cikkben közölt miniatúrák Hildegard von Bingen 12. századi Liber Scivias-kéziratának 1927–33 között, a rupertsbergi kolostorban készült fakszimile kódexéből származnak.
A cikk megszületését a B.Braun támogatta.