Ligeti Antal művészete rajzvázlatai és festményei tükrében
Bár a 19. század közepének hazai tájfestészete az utóbbi években a gyűjtők körében nagy népszerűségnek örvend, a művészettörténész-szakma mégsem mutat különösebb érdeklődést a téma iránt. Az impresszionizmusból eredő látvány-tájfestészet és Nagybánya méltán hangsúlyos szerepének tárlatok sorát szenteljük, ezek mellett azonban érdemes megismerni és bemutatni a közönségnek az ezt megelőző időszak fontos alkotóinak életművét is. A Magyar Képzőművészeti Egyetem most ennek a hiánynak a pótlására vállalkozik a romantika korában élt, a táj értő és minden egyes elemét átérző, részletező pontossággal visszaadó festő, Ligeti Antal (1823–1890) tájfestészetét bemutató kiállításával. A tárlat tisztelgés nemcsak Ligeti művészete, de épp ennyire a festő életművének kutatásával évtizedeken át foglalkozó Szabó Júlia munkássága előtt is, aki ezt a felfedező munkát elkezdte, de befejezni sajnos nem adatott elég ideje. Ő rendezte a Képzőművészeti Egyetem Könyvtárában lappangó – vázlatként készült, de sok esetben önálló alkotásként is kiváló – mintegy 123 rajzot. Ezután született meg a kiállítás ötlete: megmutatni a 19. századi tájfestők alkotótechnikáját, hogyan készítették apró megfigyelések, vázlatok sokaságának segítségével kisebb-nagyobb méretű olajképeiket.
Ligeti (eredeti nevén Hekler) Antal Nagykárolyban született, és megannyi kortársához hasonlóan családja kívánsága ellenére választott élethivatást magának. Kereskedősegédként Kolozsvárott dolgozott, de már ekkor szívesen töltötte idejét a város és környékének megörökítésével. Itt találkozott az Erdély-szerte működő tájfestővel, Szathmáry Pap Károllyal, aki további rajzolgatásra bátorította a fiatalembert, így tulajdonképpen ő tekinthető első mesterének. Huszonkét évesen, 1845-ben elhatározta, hogy tanulás céljából felkeresi a klasszikus művészet bölcsőjét, Itáliát, és gyalogszerrel elindult olvasmányélményei varázslatos tájai felé. Sok magához hasonló vándorral találkozott útja közben, Kovács Mihállyal, Molnár Józseffel, Heinrich Edével és Simonyi Andrással, de ő a mindenki által tisztelt Markó Károlytól szeretett volna tanulni. Felkereste a családja és tanítványai körében, Firenze közelében élő mestert, aki a mesterség alapjainak elsajátítását akadémiai formában javasolta az ifjúnak. A következő években Ligetit Münchenben találjuk, ahol minden bizonnyal nagy hatással voltak rá az Akadémia vezető tájfestő mesterei, Carl Rothmann és Peter Cornelius, bár közvetlen személyes kapcsolatuk nem mutatható ki. Örökségüket mégis magukon viselik nagyméretű vásznai sárgás-vöröses színezésükkel és bonyolult, részletező rajzosságukkal. A megörökített tájakkal szembeni bensőséges érzés megnyilvánulásaival, az apró részletek alapos megfigyelésével és ezek finom megragadásával inkább a nálánál néhány évvel idősebb, a bajor fővárosban dolgozó honfitárs, Libay Károly Lajos rokonát látjuk benne, mintsem a német romantikus festők vagy Markó hűséges tanítványát.
Ligeti a szabadságharc idején tért haza és honvédként harcolt, majd a bukás után rövid ideig ismét Itáliában találjuk, Markó mellett. 1850-ben Sopronba költözött, ahol portrémegrendelésekből próbálta fenntartani magát, de hajlama és tehetsége egyértelműen a tájképfestészet felé vonzotta. Bár a soproni polgárság körében kedvelt alak volt, rövidesen Pestre ment, hogy teljesen a tájfestészetnek szentelje magát. Nem tudni pontosan, hogyan ismerkedett meg későbbi patrónusával, gróf Károlyi Istvánnal, mindenesetre kapcsolatuk 1851-től egy évtizeden át meghatározó jelentőségű volt művészi fejlődésében és életének alakulásában. A festő ettől kezdve hol Fóton a grófi kastélyban, hol Itáliában és Keleten tötötte idejét, megbízója pontos utasításai alapján látogatva meg a hírneves városokat és tájakat. Károlyi István mellett más arisztokrata és főpapi megrendelői nemcsak topográfiai, hanem lelki értelemben is hű képet kaptak e tájairól a világnak, mert vázlatfüzetei, skiccei és kidolgozott lapjai egyaránt a tanulmányozott környezet mély átéléssel megragadott arcmását tartalmazzák. A ceruzával készített rajz, de még a színezett tus is sokkal intimebb, megindítóbb hatást képes kiváltani, mint a nagyméretű olajváltozatok. A Barcsay-terembeli kiállítás alkalmával éppen ezért igyekszünk minden témakört egy-egy jellegzetes festménnyel és a lehető legtöbb rajzzal bemutatni.
Ligeti Antal 1855 kora tavaszán indult Károlyi István gróf megbízásából Itáliába, majd 1857 nyarán Keletre az egzotikus vidékek megismerésére és festői témák gyűjtésére. Mecénása megrendelésének eleget téve kereste fel Firenzét, Rómát, Nápolyt, Caprit, Szicília és a Szentföld történelmi tájait, de mindig a maga kedve és ízlése szerint választotta ki a megörökítendő motívumokat. Levelei élénk beszámolók benyomásairól és az utazás viszontagságairól, melyek a mai olvasónak szórakoztató és tanulságos élményekkel szolgálnak.
„Gróf Ő Méltóságának kegyes engedelmével, először is a’ szelid természetü Albanoban fogom már a’ jövő héten a’ Haupt Quartiert fel ütni, honnét majd csak majus utolján fogok a’ most még rideg Sabinai hegyek közé huzódni. Jelenleg a Romai Classicus Campaniat tanulmányozom, a mi, többnyire futással szokott végződni, hol a kutyák hol az Ökröktöl üzetve. Az Ökrök még csak megjárják, mert a nap ernyőtől nagyon félnek, de a’ juhász kutyák már többször kemény dolgot adtak a’ Lenkei Gyuri somfa botjának….
A’ mult két hetet Sicilia belsején keresztül utazván Girgentiben töltöttem, és ott lennék még most is ha az ismét ki ürült erszényem ide vissza térni nem kényszerített volna, és mit csinálok itt? élek mint Capriban éltem, vendéglőben fizetett hitellel drágán, és művészi érdekeimre nézve kényelmetlenül. Ha látná Titoknok Úr mint el soványodtam, és mily czigány fiu lettem, talán meg sem esmerne. A Girgentii Tempiok különösen csunyán meg szapultak; de azért csak még is elhoztam őket. Ha pénzem lenne még az idén el mennék Termini vagy Trapaniban, de igy már csak Palermo mezejét járom, a’ hogy tudom és majd ha lehet, kibérelek egy Atelier forma szobát és az egy pár téli holnapokban az összeszedett Studiumok után azon képekhez készítgetek vázlatokat, melyek már az én világom közepén álló kastély falain látszanak előttem függeni.
Taorminában kétszer is majd élet veszélybe forogtam, először egy meredek feletti gyalog uton két nagy fekete kigyot találva rájok csaptam, az egyik velem szembe szálot, én persze fechtiroztam, de azért csak addig reteráltam, míg egyszer magamat repülni, de nem az ég felé, hanem le a’ mélységbe láttam, kaptam vagy 12 sebet, de minden ember csudálatára egyetlen halálost, – másodszor meg valami romlott hal evés következtében oly rosszul lettem, hogy mát azt kérdezték, nem akarok e Testamentumot csinálni.
Jerusálem most roppant telve van idegenekkel, a görögök Husvéta vasárnap leend, én nagy sajnálatomra csak Husvétunk Hétfőjén érkezhettem meg. Jelenleg a’ Mahomedánusoknak is nagy ünnepjek van, tegnap láttam egy csapat Beduint, hosszu lándzsájukkal manovrirozni, ilyen tempokat még huszároktol se láttam.
Cairo magában gyönyörű, épületei különösen festőiek, de vidéke még eddig nem igen elégitett ki. A’ város környezete Európai izlésre alakitott fa sorai és kultivatiojával, a’ nap ellen nagyon kényelmes; de egy festőre nézve igen unalmas. Hanem a Pyramidok az igaz, hogy nagyszerüek, a’ mult héten felmentem egynek a’ legnagyobbiknak tetejére, ez is ollyan mint az Aetna, csak egyszer vágyik fel az ember reá.
Az orienti utam utolja felé majd szerentsétlenül jártam: a Tábor hegy alatt egy csapat rablo Beduin meg támadott, és már félig Dragománommal együtt le voltam vetkeztetve, midön a’ vitézségökröl hires hovárák (lovas Pandurok) bandájából kettő segítségemre érkezett, kik egyszersmind Názárethbe el is kisértek.”
Ligeti az 1850-es évek elején a magyar történeti tájak felfedezésére fordította idejét és figyelmét, sokat utazott a Felvidéken, Károlyi birtokain, a Duna mentén és a Balaton környékén. Anyag- és motívumgyűjtése nyomán születtek a légperspektívát finom atmoszferikus hatással megjelenítő sorozatai Szigliget, Visegrád, Trencsén, Szepes, Hricsó várairól, a mocsaras-zsombékos Duna-partról, a Tátra romantikus-félelmetes sziklás hegyvonulatairól. A rajzvázlatok lényegesen több részletet őriznek meg a mindennapi élet apró mozzanataiból, mint a kidolgozott olajképek; megfigyelhetjük a halászok, parasztok hétköznapjainak apró mozzanatait, egy temető évszázados kidőlt sírköveit, a szüreti munkálatokat vagy az erdő szélén elterülő falu körvonalait. A Ligetinél csak ritkán felbukkanó emberi alakok kiegészítik, mintegy jellemzik a táj karakterét, méretükben is elvesznek a klasszikus hármas tagolású terekben: a háttér távlatot biztosít a megvilágítással is hangsúlyozott középtérben elterülő látvány – vár, folyó, tenger, város vagy oázis – számára, az előtérben elhelyezett figurák szintén a tér méreteit és fennkölt nyugalmát hivatottak erősíteni a szemlélőben. 1857-től következtek az itáliai utazások Károlyi gróf megbízásából és pénzén: Róma és a campagna, Nápoly, Capri szigete, Szicília történelmi tájai és az Etna, Taormina voltak a megrendelő által előírt úti célok, majd a mesés Kelet: Libanon földje a cédrusligetekkel, Baalbek romjai, Betlehem, Názáret és Jeruzsálem jellegzetes épületei, és persze a kő- és homoksivatag oázisaival, tevéivel és pálmaligeteivel. Betegség, rablótámadás, kígyók és más állatok leselkedtek ebben az időben a magányos utazóra, a karavánok haladási sebessége azonban nem kedvezett az elmélyült természetmegfigyelésnek, ezért Ligeti többnyire egyedül, néha egy helyi kísérővel járta végig e cseppet sem barátságos vidékeket. Sok viszontagságot kellett elszenvednie, ahogy maga írta egy beszámoló levélben, „nem kényelemmel, hanem fáradsággal és áldozatokkal” teli utazás során készítette tanulmányait. E vázlatok aztán az 1860-as évektől az 1880-as évek közepéig alapanyagként és emlékeztetőként szolgáltak a festő számára, aki időről időre elővette vázlatfüzeteit és a bennük fellelt emlékek hatására készítette pesti műtermében olajképeit. Ligeti a hagyományos értelemben vett műtermi tájábrázoló volt, de szemlélete, a tájat átszellemítő, jellemző erejű ábrázolásmódja a 19. század második felének alkotói közül mindenképp kiemeli tevékenységét.
Kiállítás a Magyar Képzőművészeti Egyetemen
Barcsay-terem, 2007. november 7. – december 10.
Artmagazin 2007/6. 29-32. o.