Magyar műkincsek a müncheni Collecting Pointban III.

A budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteménye, valamint más köz- és magángyűjtemények a Collecting Pointban 1945–1949 között

Kovács Ágnes

Káosz, szakszerűtlenség, vakszerencse, önzetlenség, módszeresség – vajon mik a kulcsfogalmak a Szépművészeti Múzeum műkincsei és az elkobzott zsidó műgyűjtemények külföldre menekítésének fordulatos történetében? A korona viszontagságai után most a 132 ládába csomagolt 4144 tétel kalandos útját követjük végig elszállításuktól hazatérésükig.

A Lánchíd és a pesti Duna-part a budai Várból nézve, 1945


Bár Adolf Hitler Budapestet az egyik „legnagyszerűbb” városnak tartotta, 1944 telén szívfájdalom nélkül romhalmazzá változtatta, hogy az orosz előrenyomulást megakadályozza. A hidakat felrobbantották, Buda nagy része, beleértve a királyi vár környékét is, áldozatává vált az esztelen rombolásnak, és tegyük hozzá: a hágai konvenciót, amely a műemlékek védelméről szólt, a szövetségesek bombázói sem tartották be.

Miközben a budai oldal legszebb épületei a legsúlyosabb sérüléseket szenvedték el, csodák csodájára a pesti oldalon álló Szépművészeti Múzeum épületében nem esett nagyobb kár, csupán az üvegtetőt, a mennyezetet és a külső falak egyes részeit érték sérülések a becsapódó gránátok miatt.1 A múzeum hatalmas kiállítótermei azonban műtárgyak nélkül, üresen kongtak, hiszen a gyűjtemény nagy részét még az előző év telén evakuálták. Ami mégis az épületben maradt a „lázas” menekítés ellenére, az viszont az orosz katonaság bosszújának esett áldozatul. A műtárgyak biztonságba helyezését Szálasi Ferenc és a nyilas kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, Rajniss Ferenc rendelte el.2 A Szépművészeti Múzeum, valamint a Műkincs-kormánybiztosság által lefoglalt zsidó műtárgyak menekítéséért a korábbi főigazgató, dr. Csánky Dénes felelt, tehát a magyar műtárgyak sorsát meghatározó, sokszor a teljes megsemmisülés veszélyét is magában rejtő evakuálást nem a németek hajtották végre. Tulajdonképpen szükségszerű volt, hogy a magyar kultúra páratlan műkincsei ugyanazt a kalandos utat járják be, mint a mindenkori magyar államiságot szimbolizáló Szent Korona, bár az a „kaland” végül sokkal szerencsésebben végződött.3

Screenshot 2022 03 01 at 19.39.12

Behavazott első emeleti terem az ostrom után és A beomlott tetejű Márványcsarnok az ostrom után

„A múzeum gyűjteményei úgy a Sztójay- éra,4 mint a nyilas korszak5, valamint az ostrom és a rákövetkező zűrzavaros állapotok alatt súlyosan szenvedtek [...]” – írta a múzeum állapotáról szóló jelentésében dr. Oroszlán Zoltán 1945 februárjában. A klasszika-archeológus, művészettörténész Oroszlán 1923-tól töltött be fontos pozíciókat a múzeumban, majd 1945 elejétől mint ideiglenes főigazgató irányította az épületkárok helyrehozatalát, szervezte a múzeum hétköznapjait, és fontos szerepet játszott abban a bizottságban is, amely ezekben a hónapokban a Dunántúlon kutatott az elhurcolt műkincsek után. A Magyar Nemzeti Múzeum elnökéhez írt részletes jelentésében sorra vette az egyes gyűjtemények állapotát, és keserűen állapította meg, hogy az egyiptomi gyűjtemény csaknem teljesen elpusztult, anyagát a ládákból kiszórták, a múmiákat szétszaggatták, a gyűjtemény helyiségeit, kiállító szekrényeivel együtt tönkrezúzták. Az antik plasztikai gyűjtemény főbb darabjai épek maradtak, mert azokat kevésbé hozzáférhető helyen raktározták, viszont az antik terrakottákat tartalmazó ládákat az oroszok feltörték, az anyag egy részét kiszórták, összetaposták vagy elvitték.6

A legsúlyosabb veszteség azonban a Régi Képtár anyagát érte, mivel ezeket Csánky Dénes igazgató, miniszteri utasításra, Veszprémbe szállította a Magyar Nemzeti Bank trezorjába. Oroszlán Zoltán akkori tudomása szerint 1944. november végén Csánky és néhány munkatársa négy teherautón indította útnak a Régi Képtár további kvalitásos darabjait Pannonhalmára, hogy a Vöröskereszt oltalma alatt álló kolostorba menekítse azokat az oroszok elől. Ugyanez történt a Modern Képtár és a grafikai osztály anyagával is. A múzeumban maradt műtárgyak közül a legnagyobb veszteség a középkori magyar szoborgyűjteményt érte, mert az oltárok egy részét a katonák felaprították és eltüzelték. Dr. Oroszlán megjegyzi még, hogy „A múzeumban volt tárolva a Zsidók Zár alá vett műtárgyai Kormánybiztossága7 által a múzeumba beszállított zsidó tulajdonban volt bútorok, képek, szobrok, ezüstök és könyvek nagy része is. A bútorok tetemes részét, mondhatnók legjavát Csánky Dénes kormánybiztos teherautón Felsőbalogra szállíttatta és ott ezekkel a bútorokkal rendezte be magának és családjának nyaralás céljaira a Kóburg kastély (sic!) néhány termét. A képek legjavát, közöttük a Herzog-gyűjtemény híres Grecóit és Goyáit, a Hatvany-gyűjtemény modern franciáit és a Wolfner-gyűjtemény híres magyar képeit teljes egészében Pannonhalmára vitette. Ezeknek további sorsa tehát ismeretlen.”8

Ebből a jelentésből kiderül, hogy írója még nem tudja, hogy a műkincsek már elhagyták az országot, és abban reménykedik, hogy nyomukra akadhat Veszprémben, illetve Pannonhalmán. Ezért még alig csitultak el a harcok, amikor Oroszlán 1945 májusában elindult, hogy az elhurcolt műkincsek hollétét felderítse. Ekkor azonban még egymásnak teljesen ellentmondó információkat kapott a műkincsekről. Jelentésében felháborodásának adott hangot, miszerint Csánky „e gyönyörű és pótolhatatlan nemzeti vagyonnal szemben”, a kellő gondosság teljes megtagadásával járt el, és sem a veszprémi, sem a pannonhalmi anyagról nem hagyott hátra jegyzéket, sőt a négy leltári törzskönyvet, amelyben a „szaporulatot” (vagyis a zsidóktól elkobzott műtárgyakat) a múzeum gyarapodásáról nyilvántartották, szintén magával vitte.9

A különböző helyi informátorok vallomásaiból is csak az derült ki számára, hogy „(…) a műkincsrakományok menekítését (Veszprém, Pannonhalma, Győr, Csorna, Szentgotthárd vonal) a teljes káosz és szakszerűtlenség jellemezte. Már átaz első, a mesterműveknek a múzeumból való elszállítása is (1944. november 8-án) minden elővigyázatosság nélkül, légiriadó közben és havas esőben, éjjel történt. A következő szállítmányt (grafikai műveket és zsidók zár alá vett műtárgyait) november 17-én is gondatlanul ládákba csomagolva indították el Pannonhalma felé. Az informátorok szerint december 24-én Csánky nyilas katonákkal és öt teherautóval megjelent Pannonhalmán, az ott lévő anyagot autókra rakatta, de ő maga a légiriadó miatt nem kísérte el a Csorna felé tartó konvojt, amely közül az egyik felborult és a ládák szanaszét szóródtak, amelyeket a katonák szedtek össze és a többi kocsin osztották szét. A műkincsek egy része tehát a karácsonyt végül a Szentgotthárdi apátság nedves pincéjében töltötte, és ezeket Csánky csak január 19-én szállította tovább. A pannonhalmi anyagért február 11-én ment vissza, amelyben benne voltak a Wolfner- és Dobay-gyűjtemények is. A sebtében újra összeszedett anyagot teherautókon, illetve a Csánky által az ottani német parancsnokságtól szerzett vagonokban indították el Ausztria felé.”10

Oroszlán jelentése szerint a Szentgotthárdon maradt ládákat megdézsmálták, a tárgyak csomagolására felhasznált kanavászt a tárgyakról legöngyölítették, így azok piszkosak és penészesek lettek. Kiderült még, hogy a volt kultuszminiszter, Rajniss és más nyilasok február közepén Keszthelyről 15–16. századi műkincseket és középkori okleveleket vittek el három abroncsos bőröndben és azokat Szentgotthárdon a Szépművészeti anyagához kapcsolták. Elterjedt azonban olyan hír is, hogy a Szépművészeti anyagát a zirci apátság pincéjében falazták el.11

Hogy valójában pontosan hogyan követték egymást a menekítés eseményei és hogy milyen műtárgyak kerültek fel a vagonokra, azt Farkas Kornél rekonstruálta rendkívül alapos, a korabeli forrásokat feldolgozó munkájában.12 E szerint, mint ahogy azt egyébként Oroszlán is kiderítette, a festményeket 1944 decemberében, többnyire keret nélkül, a szentgotthárdi apátság pincéjébe vitték a Magyar Nemzeti Bank előzőleg Veszprémből átszállított értékeivel együtt. Csánky, Bogyay Tamás minisztériumi titkár segítségével leltárt készített és becsomagoltatta őket. Összeírásuk alapján a műkincsek száma ekkor – a keszthelyi Festetics-letéttel együtt – 4144 tételből állt, amelyet 132 ládában csomagoltak el. A csomagolásra alkalmatlan képkereteket, mint ahogy azt Pannonhalmán is tették, az apátságban raktározták el. Közben azonban 1945 februárjában Rajniss lemondott a kultuszminiszteri tárcáról, feladatait Tárczay Felicides Román látta el. Csánky már korábban sem volt a nyilas vezetés szemében eléggé megbízható, ezért felmentették műkincs-kormánybiztosi posztjából, egyúttal Tárczay ellenőrzése alá helyezték.

A műkincsek március végén folytatták útjukat, két vagonban összesen 80 ládát helyeztek el, az apátságban 45 láda maradt vissza. Ahogy az a Szent Korona esetében is történt, a kaotikus ausztriai viszonyok miatt tíz napig tartott a Grazig vezető 75 km-es út, majd a Chiemsee melletti Übersee városában álltak meg, de a város nem mutatott segítőkészséget a magyar ügyben. Csánky minderről visszaemlékezéseiben így írt:
„A kis város alkalmasnak látszott a letelepedésre, azonban az itteni hatóságok egyenesen elutasító magatartást mutattak ügyünk iránt. A hatóságokkal való tárgyalásnál vigyáznom kellett arra, nehogy a németek rátegyék a kezüket a rakományunkra. Támogatásukért ellenszolgáltatást nem adhattam, anélkül pedig, úgy látszik, az egész ügy nem érdekelte őket. [...] mikor a háború utolsó napjainak egy legnagyobb légitámadása az útvonalat több helyen teljesen lebombázta, hivatalosan közöltem Tárczayval, hogy vasúton egyelőre lehetetlen Leogangba jutnunk és más segítség híján a környéken kell letelepedésünket megkísérelni. Ezúttal a marquartsteini szárnyvonal közepe táján fekvő Staudach és Grassau közös kis állomására tolattam a vagonjainkat.”13

Mint említettük, dr. Oroszlán Zoltán megbízott igazgató 1945 tavaszán még nem tudta, hogy a Szépművészeti Múzeum művészeti anyaga az elkobzott zsidó műtárgyakkal együtt, mint „Őfelsége, Szent István koronája” teherautókon, majd vagonokba pakolva menekült Ausztria felé. Hogy hova kerültek és hogy pontosan mi történt velük, miután a magyar határt átlépték, csak jóval később derült ki, többek között Csánky Dénes fent idézett memorandumából. Mégis, az amerikai csapatok megjelenéséig – a szállítmányt néhány emberrel kísérő Bogyay Tamás feljegyzései mellett – ez a hosszú, a szerző jellemére nézve nem éppen kedvező írás az 1944 telén történt események egyetlen autentikus forrása.
Csánky Dénes, akinek szerepe csak mostanság került a tudományos kutatás előterébe, maga is művész volt, és intenzíven részt vett a két világháború közötti magyar művészeti életben. 1935-ben nevezték ki a Szépművészeti Múzeum igazgatójának; múzeumi tevékenysége, valamint a zsidó magángyűjtemények elkobzásában játszott szerepe azóta is vitatott. „Semmi sem lehetett elég nagy áldozat, amit a fel nem mérhető magyar kultúrvagyon megmentése érdekében meg ne kellett volna hoznom. Éppen ezért a kultuszminisztérium egyik főtisztviselőjének, a nyilas párt régi belső tagjának, Tárczay Felicides Románnak tapogatózására az esetleges jövőbeli csatlakozás gondolatától előrelátó óvatossággal nem zárkóztam el. Bár kormánybiztosi működésemmel mindenkor az állami és magán műtárgyvagyon megmentését véltem szolgálni, azonban mindent el kellett kerülnöm, hogy ezzel az uralkodó rendszer előtt ne keltsem az üldözött faj mentésének látszatát. A trükk jól is sikerülhetett, mert közeledésük nyilvánvalóvá tette, hogy működésemben nem a zárgondnok, hanem inkább politikai állásfoglalást láttak.

Október 15. után még kényesebbé vált a helyzet. A szélsőjobboldali művészek már régebben beszéltek közeli eltávolításomról, sőt internálásomról is. Így a művészeti életben járatlan, egyébként mind több szerepet magához ragadó Tárczay határozott felszólítását nem utasíthattam vissza. […] Tulajdonképpen az befolyásolt a legjobban elhatározásomban, nehogy az ő körükből bárki is a múzeumi anyaghoz hozzájusson, sőt a kormánybiztosság igazi munkájába beletekinthessen és azt gondosan vezetett szakmunka helyett egy zsidóüldöző politikai bázisnak használja fel. […] Féltem bosszújuktól is, hogy a visszautasítás miatt a megkezdett és a jövőben mind fontosabbnak látszó munkakörömből sürgősen kibillentsenek. […] A hozzájuk csatlakozás látszata nem jelentette azt, hogy intézkedéseiket vakon hajtom végre, hanem mindenkor az igaz emberi és a magyar szempontok szerint járok el.”14

Mindenesetre a Csánky (és segéde, Bogyay Tamás) által készített szentgotthárdi leltár később nagy segítséget nyújtott a magánműtárgyak azonosításában is, és Csánky a maga részéről mindenben igyekezett segíteni a magyar hatóságokat, de valószínűleg félelmében (akkoriban már a népbíróságok sorozatosan végezték ki a régi rendszer főszereplőit) soha többé nem jött haza Magyarországra. Mravik László, aki A Holokauszt hosszú árnyéka című írásának második részében15 Csánky szerepét jóval pozitívabban tünteti fel, mint Oroszlán, és a műkincsek felelőtlen kezelését az akkori magyar politikai vezetés dilettantizmusának számlájára írja. Mindenesetre teljesen igaza van abban, hogy „inkább csoda, mint szerencse, hogy a műalkotások nem vesztek oda örökre”16.

Grassautól Münchenig: magyar műkincsek amerikai kézben

A Szépművészeti Múzeum műtárgyainak a müncheni Collecting Pointba szállításáról több, az amerikai 3. hadsereg tisztjeitől származó dokumentum is tanúskodik, melyek igyekeznek felfejteni a magyar műkincsek menekítésének viszontagságos és kaotikus előtörténetét. A legkorábbi dokumentum 1945. augusztus 13-án keletkezett. Jonathan T. Morey főhadnagy, a Felső-bajorországi Katonai Parancsnokság különleges egységének (MFA&A) tisztje feljegyzést küldött Grassauból Münchenbe az ott működő azonos nevű és feladatú különleges egység vezetőjének, melyben arról tájékoztatta kollégáját, hogy a magyar művészeti kincseket korábban, azaz június végén a müncheni Central Collecting Pointba evakuálta.17

Morey mellékelte a HQ 65th Páncélos Gyalogsági Zászlóalj levelét, valamint dr. Bogyay Tamás nyilatkozatát is a műtárgyakkal kapcsolatban. Egy jóval későbbi, 1947. május 14-én keletkezett (német–angol nyelvű) felülvizsgálati formanyomtatványból szintén az derül ki, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum műkincseit (85 láda és csomag) már 1945. június 25-én elszállították Grassauból. A nyomtatvány szerint a műtárgyak átazvevője Thomas Carr Howe18, a 3. hadsereg műemléki embere volt, és az igazoló nyomtatványt dr. Rudolf Pollwein írta alá, a Grassau Traunstein Körzeti Hivatal vezetőjeként. A legtöbb információt tartalmazó jegyzőkönyvet az intézményben lévő magyar műtárgyanyagról azonban dr. Hans-Konrad Roethel19, a CCP munkatársa állította össze 1947. január 9-én.20

Az előzményeket illetően alapjában véve ő is dr. Bogyay Tamás memorandumára hivatkozik, amely még 1945. június 1-én íródott. Ebből kiderül, hogy a Szépművészeti Múzeum legfontosabb tárgyait (beleértve olyan tárgyakat és magángyűjteményeket, amelyeket a magyar zsidóktól koboztak el) 1944 végén biztonsági okokból és megóvásuk érdekében Budapestről Szentgotthárdba szállították. Tekintettel azonban a szovjet csapatok előrenyomulására, a Magyar Kulturális Minisztérium 1945. március 30-án arra utasította dr. Csánky Dénes múzeumigazgatót és dr. Bogyay Tamást, hogy a műkincseket szállítsák tovább Szentgotthárdból az ausztriai Admont kolostorába.

Dr. Csánky Dénes


Ezért másnap, 1945. március 31-én a műtárgyakat két tehervagonba rakodták (jelük: München 29.868 és Belgie 154.592 volt) és elhagyták Szentgotthárdot. Amikor azonban megérkeztek Admontba, nem találtak alkalmas helyet az elhelyezésre, és továbbmentek a bajorországi Staudach– Grassauba olyan helyre, ahol várakozhattak a Kulturális Minisztérium további utasítására, a kapcsolat azonban nem jött létre, így a műtárgyakat itt, egy mellékvágányon parkoltatták néhány hétig. Amint az a Roethel–Bogyay-féle jelentésből is kiderül, az amerikai katonák 1945 májusában jelentek meg a Staudach–Grassau- vonalon. Csánky memoranduma is megemlíti, hogy június 4-én a 3. amerikai hadsereg Salzburgban székelő „Hungarian Section”-jéhez tartozó (egyébként a korona kapcsán is fontos szerepet játszó) George K. Grenville hadnagy vette át a szerelvény felügyeletét és a ládákat ő helyeztette el ideiglenesen a Café Panoráma épületében. „Az őrzést az új fedél alatt továbbra is az amerikai hatóságok látták el. A ládák kirakása után Kern amerikai kapitány, aki a magán és közvagyon védelmébe vételével és összegyűjtésével volt abban az övezetben megbízva, kihallgatott és jelezte, hogy az anyag összpontosított helyre fog kerülni.”21

Eközben 1945. június 1-én a szerelvényt kísérő dr. Bogyay Tamás, Csonka Ferenc mérnök és Farkas Géza általános iskolai igazgató beterjesztettek egy memorandumot az amerikai Katonai Parancsnoksághoz, amelyben azt állították, hogy a vagonok nincsenek megfelelő biztonságban, és hogy a műtárgyak állapota is aggasztja őket. „Különösen amiatt aggódunk – írták –, hogy az időjárásváltozás és a vagonok tetejének sérülései komoly veszélyt jelentenek a festményekre, rajzokra és a könyvekre is. A ládákon is látjuk a károsodás nyomait. Sürgősnek látszik ezért, a műkincsek biztonságos helyre való szállítása, vagy ha lehetséges visszaküldése Magyarországra. Ha egyik sem lehetséges, kérjük a Katonai Kormányzatot határozzon arról, hogy mi történjen?”22

Dr. Roethel jegyzőkönyvének második feléből (és Csánky emlékezéseiből) az is kiderül, hogy l945. június 25-én a magyar műkincseket Howe felügyeletével teherautókra rakodták, és a szállítmány (az ő leltára szerint 92 láda) 1945. június 26-án meg is érkezett a müncheni Central Collecting Pointba. Itt azonban a számos más helyről származó műtárgy dömpingje miatt a magyar műtárgyakat tartalmazó ládákat csak az év végén, vagyis decemberben csomagolták ki. Dr. Roethel szerint az egyes festmények állapota valóban nem volt túl jó: „Giorgione Egy ifjú arcképe című képének lakkozása (Mu. Nr. 964/3) megszenvedte a szállítást, Greco Szent András című képét (Mu. Nr. 964/3) befedte a penész, Jan Lyss Baccháns jelenetén a rosszabbodás jelei láthatóak a lakkréteg dohossága miatt. De szerencsére nem volt általános vagy súlyos a megrongálódás a műtárgyak nagy részénél. Tekintettel a Collecting Point szabályzatára – írja dr. Roethel –, a szükséges restaurálásokat elvégezték, minden festményt megtisztítottak a penésztől és a kosztól, a lakkrétegek sérüléseit rendbe hozták. A tárgyak listája a restaurátornál található, aki a beavatkozások részleteiről tájékoztat a CCP jegyzőkönyvében.”23

El Greco: Szent András apostol, 1610–14 k. olaj, vászon, 70 × 53,5 cm, ltsz: 51800, Szépművészeti Múzeum

A műtárgyakat azonban nemcsak restaurálták, hanem miközben igyekeztek a különböző listákban rendet tenni, le is fényképezték. Erről dr. Von Bock, a kurátorok vezetője informálta Edwin C. Rae-t24 1947. február 13-án, és mellékelte dr. Walter Tunk25 ugyanazon a napon írt levelét, amelyben értesíti, hogy a magyar állomány, amely visszaadásra vár (ez eredetileg 250 rajzból állt) 125 rajzát és a Biblia pauperum kéziratának 61 oldalát már lefényképezték. A további grafikák fényképezéséhez Felbermeyer (Johann Felbermeyer készítette a CCP leltárjegyzékeit kísérő műtárgyfotókat, többek közt a koronáról is – a szerk.) további különleges papírt igényel, mert amit kapott, az túl szürke eredményt hoz.26

Giorgione: Ifjú képmása („Broccardo-portré”), 1508–10 k., olaj, vászon, 72,5 × 54 cm, ltsz: 94, Szépművészeti Múzeum

„a Collecting Pointban parancsolni, sürgetni nem lehet, legfeljebb kérni”

Hogy mi történt még a gyűjtőpontban a Szépművészeti Múzeum anyagával, valamint az elkobzott zsidó műtárgyakkal, azt Oroszlán Zoltán 1947. január 22-én keltezett jelentéséből tudhatjuk meg.27 Oroszlán és dr. Hahn Sándor28 1946. október 26-án indult el Németországba, hogy a magyar műkincsek hazahozásáról tárgyaljon, de Oroszlán „az amerikai körülményes adminisztráció” miatt csak november közepén ért Münchenbe.29 Itt már várta dr. Domán Andrea, a Szépművészeti Múzeum segédőre30, aki már 1946 szeptembere óta dolgozott a magyar anyagon. Akkor már a korona is Münchenben volt, amelyet Rae engedélyével a két magyar muzeológus is tanulmányozhatott.31

Oroszlán rossz angol kiejtése miatt főként németül tárgyalt Rae-vel, aki éppen akkor került az intézmény élére. De a nyelvi nehézségek nem okoztak számára problémát, mert mint írta: „a Central Art Collecting Pointban mindössze 6-7 tisztviselő volt amerikai, a többiek, a kétszáznál is több alkalmazott mind leigazolt német volt. Németek voltak az egyes delegáltak mellé kirendelt kurátorok, akik az egyes nemzetek anyagáról készített property cardokat nézték át, és általában az anyag kiválasztásában, a listák elkészítésében, a csomagolási jegyzékek összeállításában segédkeztek: németek voltak a restaurátorok, a fényképészek, a tudományos és segéderők, akikkel tárgyalnunk kellett a különböző adminisztrációs ügyekben, és németek voltak a csomagoló munkások is, akik a pakolás nehéz feladatát végezték.”32

Oroszlán azt is részletesen leírja, hogyan folyt az aprólékos és fárasztó munka az intézményben, és meg volt elégedve a koszttal és kvártéllyal is. Bosszantotta viszont, hogy Göring gyűjteményének befutásakor, azok restaurálását helyezték előtérbe a magyar anyaggal szemben, holott az ő kiküldetésének legfőbb célja az volt, hogy a műkincsek legjelentékenyebb része karácsonyra visszakerüljön Magyarországra. Jelentéséből kiderül még, hogy a műtárgyakat – amennyiben igazolható volt hovatartozásuk – az illető nemzet tárolási területére hordták össze, és hogy a különböző nemzetek kiküldöttei munkájukat (azonosítás, leltározás stb.) egy már korábban benyújtott lista alapján végezték.

Johann Liss: Falusi lakodalmi menet, 1616–1619, olaj, vászon, 65,5 × 81,5 cm, ltsz: 3844, Szépművészeti Múzeum

„Minden tárgyról, amely szerepel az előzetesen benyújtott igénylési jegyzéken, igénylapot, u.n. property cardot kell kiállítani. Ez különböző rovatokat tartalmaz, melyeket az igazságnak megfelelően, abszolút híven és pontosan, angol nyelven kell kiállítani. […] Tehát a tárgy összes ismertető és azonosítási jegyei helyet kapnak ezen az igénylapon. Az igénylési lap a kirendelt kurátornak adandó át. Ez azonosítja annak adatait a nagy kartotékgyűjteményben az illető tárgyra vonatkozó adatokkal és azután Mr. Rae rá írja az igénylapra a mindenható »yes« vagy »no« szócskát. Az előbbi a kiadást, az utóbbi a kiadás megtagadását jelenti. Ezután következik a műtárgyak lefényképezése. Műtárgyat csakis akkor adnak ki, ha előzőleg legalább egyszer lefényképezték…”33

Oroszlán felpanaszolja, hogy „A Collecting Point személyzetének egybehangzó véleménye szerint nem volt még nemzet, melynek tárgyai olyan dezolált (elhanyagolt) állapotban érkeztek volna Münchenbe, mint a magyar műkincsek. Ezeket természetesen kezelés alá vették, és így további romlásukat megakadályozták.” A munkát Domán Andreával úgy osztották fel, hogy Oroszlán dolgozta fel a múzeum műtárgyait, Domán pedig a magántulajdonban lévő műtárgyakat és a grafikai anyag fennmaradó részét (mivel ennek egy részét korábban már elvégezte). Megfeszített munkájuk eredményeként december 9-én 1200 igénylőkártyával már el is készültek, ekkor azonban kifogyott a már említett speciális fotóanyag, amelyet a grafikák fotózásához használt Felbermeyer, így ezek csak később kerültek vissza Budapestre. Oroszlán bevetett minden rendelkezésére álló eszközt, hogy a soron következő fázisokat (festmények fényképezése, speciális csomagolás) meggyorsítsa.

„Münchenben nem a márka, hanem a cigaretta a legkelendőbb valuta, amiért a müncheniek az ottani feketepiacon mindent meg tudnak vásárolni. Ezekkel buzdítottam tehát munkára a Collecting Point szervezetét, egyúttal kilátásba helyezvén nekik, hogyha a kitűzött napra, december 18-ra elkészülünk a munkával, vendégül fogjuk őket látni.”34 Ez meg is történt, december 19-én az adminisztrációs személyzetet meghívták egy áldomásra. Oroszlán annyira meg volt elégedve a Collecting Point munkájával, hogy 1947. január 16-i budapesti rádió-előadásában felvetette, hogy az amerikai megszálló hatóság jóindulatát megörökítendő, köszönetképpen emléktáblát kellene elhelyezni a Szépművészeti Múzeum előcsarnokában. Egyben felkérte a kultuszminisztert, hogy nyilvánítsa köszönetét Mr. Rae-nek és a Collecting Point egész személyzetének a műtárgyak gondos tárolásáért és kezeléséért: „hiszen e nélkül egész Szépművészeti Múzeumunk, világhírű anyagának híján egy negyedrangú intézménnyé süllyedt volna le.”35 Domán Andrea mellett dr. Bogyay Tamás is kiemelkedő szerepet játszott a magyar műtárgyak visszaszerzésében. Bogyay 1946-tól Egerndachban élt, innen tartotta a kapcsolatot az amerikaiakkal és a magyar hatóságokkal is. Domán Andreához írt 1946. augusztus 15-i leveléből kiderül, hogy ő már márciusban felvette a kapcsolatot a Németországban lévő magyar javak felkutatásával megbízott Magyar Anyagi Bizottsággal, amelynek felajánlotta szolgálatait, jelentést írt Magyarországra a műkincsek sorsáról a szentgotthárdi összegyűjtéstől a Münchenbe szállítás napjáig, valamint három példányban elkészítette a németországi anyag leltárát is.36


Screenshot 2022 03 01 at 19.42.55

Edwin C. Rae búcsúalbuma. Rae ezredes munkatársaival a 219. lapon és Johann Felbermeyer műtárgyfotója a Leonardónak tulajdonított Lovas szoborról a 167. lapon. A teljes egészében beszkennelt album a University of Illinois könyvtárának digitális archívumában tanulmányozható. http://archives.library.illino...

Leonardo da Vincinek tulajdonítva: Lovas, 16. század első fele, bronz, 28 × 24 × 15 cm, ltsz: 3844, Szépművészeti Múzeum

Bogyay, miután a Szépművészeti Múzeum anyagát kísérő személyzet feloszlott és szétszóródott, csak 1946 júniusában szerzett tudomást arról, „hogy dolgaink a müncheni Central Art Collecting Point őrizetében vannak, és személyes összeköttetést is találtam az intézmény egyik szaktisztviselőjével. E tisztviselő bejelentése alapján a Central Art Collecting Point sietett velem felvenni a kapcsolatot és egyik amerikai tisztviselője személyesen jött le ide Egerndachba, hogy az akkor éppen készülőfélben lévő német leltárfordításból egy példányt és több felvilágosítást kérjen. Mindeddig ugyanis az egykori szállítmány vezetőjétől semmiféle leltárat nem tudtak kapni.”37

Bogyay segítségét az amerikaiak később is rendre igénybe vették, de ő ugyanakkor a magyar illetékeseket is tájékoztatta a birtokába jutott információkról. Az idézett levélben Dománnak is megírta – aki ekkor még nem volt teljesen tisztában az amerikaiak eljárási módszereivel –, hogy mire számíthat és mire nem, valamint felhívta a figyelmét azokra a speciális problémákra, amelyek a magyar műkincsek teljes visszaszolgáltatását megnehezíthetik. Hogy tudniillik „az […] amerikaiak az anyagot rendesen elhelyezik /a legértékesebb dolgokat páncélszekrényekben/ és hagyják pihenni, amíg a tulajdonos nem jelentkezik. A magyar anyag őket egyelőre tisztára csak a magán igények kielégítése szempontjából érdekli és foglalkoztatja. Ezért van szükségük a nálam lévő leltárra is. Mindenekelőtt azt akarnák megállapítani, hogy mi az állami és mi a magántulajdon. […] Mind a német szaktisztviselőknek, mind nekem, az az egyöntetű benyomásunk, hogy az amerikaiak nem látják elvi akadályát annak, hogy a Szépművészeti Múzeum szállítmányából a magántulajdont kiadják, akárhol is lakik jelenleg az illető. Nézeteim szerint itt van az első elég súlyos és megoldásra váró probléma: a Magyarországon található műkincsvagyon nemzeti vagyon volt, tekintet nélkül arra, hogy tulajdonosa milyen állampolgár volt. Ezért a múzeumi törvény értelmében műtárgyak kiviteléhez az országból külön engedély kellett és a kiviteli engedélyt meg is lehetett tagadni, vagy feltételekhez kötni. Ez különben jóformán minden európai államban így volt. Ha tehát az Egyesült Államok kormánya elismerte a Németországba hurcolt vagy az akkori kormány rendeletére kiszállított magyar értékeket magyar tulajdonnak, akkor el kell hogy ismerje a magyar államnak azt a törvényben biztosított jogát is, hogy a nemzeti vagyon csorbítatlan megtartása érdekében műtárgyaknak végleges elidegenítését vagy kivitelét feltételekhez kösse vagy megtiltsa. Ez a jog a magyar államot akkor is megilleti, ha az illető tárgy jelenleg nem is pont Magyarország területén van.”38

A fenti sorok magyarázatául szolgál: Bogyay egy amerikai tisztviselőtől megtudta, hogy a Herzog család, valamint Lord Rothermere családja is kérte lefoglalt műkincsei kiszolgáltatását. (Azok a zsidó származású tulajdonosok, akiknek műtárgyait Csánky utasítására foglalták le, illetve akik önszántukból tették azokat letétbe, sokszor nehezen és csak részben kapták vissza javaikat. De ez egy másik és bonyolult történet, amelyet elsősorban Mravik László, majd Dunai Andrea kutatásai tártak fel.39)

Visszatérve a müncheni gyűjtőhelyen lévő magyar műkincsek helyzetére, ugyanebben a levelében Bogyay figyelmezteti Domán Andreát arra is, hogy szükség lenne a CCP-n belül egy hivatalos magyar képviselőre, és ezt a Frankfurtban székelő katonai kormányzóságnál kellene elérni. […] „A győztes nemzeteknek megvan a módjuk rá, hogy a müncheni raktárban felhalmozott anyagból az őket illető tárgyak kiválasztását és kiadását szorgalmazzák. Ezeknek ugyanis a müncheni Military Government által akkreditált képviselőik vannak a Collecting Pointnál, általában katonák, többnyire századosi rangban, akik mellé még egy szakértő van beosztva. A Collecting Point ezeknek köteles megadni minden adatot és felvilágosítást. Nekünk, magyaroknak semmiféle hivatalos külképviseletünk itt nincs, még egy konzulátusunk sem, mint pl. az élelmesebb románoknak. Nincs tehát senki, aki megkívánhatná, hogy az egész itt őrzött magyar anyagot számba vétesse.”40

Bogyay nemcsak az amerikai intézményben szokásos eljárásokról tájékoztatta Dománt, hanem segített kiigazodni a különböző leltári megjelölésekben is. Deák Ébner Lajos Női fej képe kapcsán például így igazítja el Dománt: „Ennél nem a szentgotthárdi leltár sorszáma (358), hanem a nem múzeumi /zsidó/ műtárgyaknál használt fiktív leltári szám van ceruzával a vakrámára ráírva: 6664. Szentgotthárdon ugyanis olyan sokáig tartott és olyan körülmények közt folyt a leltározás, illetve jegyzékbe vétel, hogy bizony hiányzik a képek egységes és következetes megjelölése. A cél az volt, hogy azonossági jel legyen a képen, amire ez a szám, a kép tárgyának, anyagának és méreteinek megadásával együtt azt hiszem elegendő.”41

Képes Figyelő, 1946. november 2.


Oroszlán és Domán egyébként már csak hivatalból is rákérdezett arra, hogy Bogyay miért hagyta el Budapestet és mit keresett a szállítmány körül. Kérdésükre Bogyay, először talán bizalmatlanságból, német nyelven válaszolt. Ennek lényege: mivel nem kapott katonai kiképzést, úgy gondolta, mint szakember jobban tudja segíteni a minisztérium munkáját, „hogy ezt jól gondoltam-e, az egy másik kérdés, de minden rendelkezésre álló eszközzel igyekeztem a művészeti és művészeti értékkel bíró tárgyakat a rombolástól megmenteni számunkra és az európai kultúra számára is. Ennek következményei az én személyes sorsomra nézve, nem éppen szerencsések […]42 Bogyay, aki már akkoriban is a középkori magyar művészeti kutatás nagy reménysége volt43, jól gondolta, hogy ez a választás egész életére kihat majd. Bár egészen 1949-ig segítette a magyar restitúciós bizottság munkáját – többnyire minden ellenszolgáltatás nélkül –, a közben uralomra jutott kommunista hatalom nemkívánatos személyként kezelte.44 Megrágalmazták, hogy részt vett a magyar nép műkincseinek elrablásában, később amerikai kémnek tartották, és interjúm, amelyet 1989-ben, 80. születésnapja alkalmával készítettem vele Münchenben, nem jelenhetett meg.45

Dr. Oroszlán Zoltán

Dr. Oroszlán végül elérte célját. Még mielőtt Hahn Sándor, mint a „Magyar Visszaszolgáltatási Bizottság” vezetője, valamint amerikai részről Edwin C. Rae 1947. április 22-én aláírta az általános visszaszolgáltatási feltételeket tartalmazó jogi nyilatkozatokat, az úgynevezett Műkincsvonat, amely a Szépművészeti Múzeum műtárgyainak nagy részét tartalmazta, már 1946. december 23-án begördült a Keleti pályaudvarra. A 75 láda kicsomagolása december 27-től egészen 1947. január 7-ig tartott. A Collecting Pointban maradt műtárgyak az úgynevezett Ezüstvonattal kerültek haza 1947 áprilisában.

 Az amerikai katonai kormányzat a Magyar Visszaszolgáltatási Bizottságot egy évvel később, 1948. április 15-én, válaszul egy barátságtalan magyar lépésre, kiutasította Németország amerikai megszállási övezetéből. Ezután különböző magyar emigráns szervezetek igyekeztek a magyar javak nyomára bukkanni, illetve visszaszolgáltatásukról gondoskodni, de a hivatalos restitúciós igényt ettől kezdve már Magyarországról kellett benyújtani. A diplomáciai kapcsolatok megszakadásával azonban ez igen nehézkessé vált. Így tehát nem meglepő, hogy az a bizonyos, Oroszlán által javasolt emléktábla, amely az amerikai hadvezetésnek és a Collecting Point munkatársainak mondott volna köszönetet, soha nem került ki a Szépművészeti Múzeum falára.

Bogyay Tamás és Kovács Ágnes, 1989, Magyar Intézet,München, magántulajdon

• • •


1 SzM Irattár 13/1945. Oroszlán Zoltán jelentése a Magyar Nemzeti Múzeum elnökének. 1945. február 27. Dr. Jánossy Dénes, az Országos Levéltár Főigazgatója, Hóman Bálint megbízottja még 1944. december 19-én kérte fel Oroszlán Zoltánt, hogy a távol lévő főigazgatót, Csánky Dénest a múzeummal kapcsolatos ügyekben helyettesítse.
2 MOL XIX-I-12-203/1947. Rajniss Ferenc vallomásának jegyzőkönyve. 1947. január 29.
3 A műtárgyak biztonságba helyezésére már 1943 áprilisában elkezdődtek az előkészületek. Vö. Farkas Kornél: Műtárgymozgások 1938– 1945. Az Országos Szépművészeti Múzeum a második világháborúban. 101. o.
4 Sztójay Döme (Dimitrije Stojaković, 1883– 1946), szerb származású magyar diplomata (1935–1944 között berlini magyar nagykövet volt), majd néhány hónapig, 1944. március 22. és augusztus 29. között miniszterelnök és belügyminiszter. 1946-ban a népbíróság kötél általi halálra ítélte. Vö. Thomas Sakmyster: A Hungarian Diplomat in Nazi Berlin. In: Hungarian History – World History. Szerk. György Ránki. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984
5 Horthy kormányzó 1944. augusztus 29-én leváltotta az egész Sztójay-kormányt és létrehozta a Lakatos-kormányt, amelynek a feladata a háborúból történő kiugrás előkészítése lett volna. Ezt a németek azonban hamar megtudták, és puccsal hatalomra segítették Szálasi Ferencet és Nyilaskeresztes Pártját. Vö. Randolf L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. 1–2. Budapest, 1997
6 Vö. Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének első évszázada (1908–2008), Múzeum Café Könyvek 2.
7 Vö. Farkas Kornél: Műtárgymozgások 1938–1945. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 2009. (Századok füzetek, 5.) 78–79. o. Itt szeretnék köszönetet mondani neki, valamint Mihály Máriának szíves segítségükért. 1944. április 16-án jelent meg a Magyar Királyi Minisztérum 1600/1944. M.E. sz. rendelete a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában. Ennek értelmében Csánky Dénes főigazgató májusban felterjesztette a vallás- és közoktatási miniszter, Hóman Bálint felé a múzeumban őrzött zsidó személyekhez tartozó műtárgyak jegyzékét. A műtárgyakat négy csoportba osztotta. Az elsőbe azok a műtárgyak kerültek, amelyeket a bombázás veszélye miatt önként hoztak be a múzeumba. A másodikba azok, amelyeket a tulajdonosaik a rendeletet megelőzően, régebben bíztak a múzeum őrizetére. A harmadik csoportba azokat a műtárgyakat sorolta, amelyeket időszakos kiállításra adtak kölcsön, és ezek a múzeum őrizetében voltak, a negyedikbe azokat, amelyek már régebben a múzeum tulajdonába kerültek, de az ajándékozás feltétele az volt, hogy a műtárgyakat halálukig saját lakásuk őrizetében tarthassák, tehát zsidó személyek otthonában lévő múzeumi letétek. A Kormánybiztosságot a Zsidók Zár Alá Vett Műtárgyainak Számbavételére és Megőrzésére (röviden: Műkincs-kormánybiztosság) 1944. május 22-én hozták létre, és élére Csánky Dénest nevezték ki, akinek tevékenysége az egész ország területére kiterjedt.
8 SzM Irattár 13/1945 Oroszlán Zoltán februári jelentése. 6–7. o.
9 Uo.
10 SzM Irattár 92/1945. Dr. Oroszlán Zoltán jelentése a Szépművészeti Múzeumból elhurcolt műkincsek tárgyában a Vallás- és Közoktatási, valamint Kultuszminisztérium felé.
11 Uo.
12 Farkas Kornél: Műtárgymozgások 1938–1945. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum a második világháborúban Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 2009. 59–104. o. (Századok füzetek, 5.)
13 MOL. XIX-I-12 3 d. 49-50. Csánky Dénes: Emlékirat a Magyar Művészeti Kincsek megóvása tárgyában. Ezt két példányban is őrzi a Magyar Országos Levéltár, egyet Csánky kézzel írt lila ceruzával, jól felépítve, fejezetekre bontva, ezt a kéziratot gépelte le Farkas Zoltán, későbbi igazgató. Ennek mellékleteként szerepeltek a műtárgyjegyzékek és a leltári számok is.
14 MOL. XIX-I-12 3 d. Csánky i. m. 35. o.
15 Mravik László: A Holokauszt hosszú árnyéka II. A hazai műtárgyak sorsa a háború végén. Artmagazin 2004/2. 4–13. o.
16 Uo.
17 Military Goverment Detachment F1 H2. CO H. 2d ECA REGT/Regierungsbezirk Oberbayern. Grassau 1945. augusztus 13.
18 Thomas Carr Howe (1904. július 23. Kokomo, Indiana – 1994. július 12. San Francisco) a Harvardon végzett, művészettörténetből szerzett mesterfokozatot. 1931-től a California Palace adminisztratív igazgatója volt. A II. világháborúban hadnagyi rangban vonult be a haditengerészethez, de közben tagja lett az MFA&A bizottságának is. 1945-ben érkezett Párizsba a szövetségesek partraszállását követő harmadik napon, hogy Rosenberg hírhedt Einsatzstabjának (ERR) nyomában felkutassa a francia műkincsek hollétét. Később dolgozott Frankfurtban és Münchenben is, részt vett a német kastélyok (Neuschwanstein) és sóbányák (Altaussee) műkincseinek megmentésében, valamint Göring kollekciójának (Berchtesgaden) a müncheni Collecting Pointba szállításában. Részt vett a Szudéta-vidéken elrejtett Vyšší Brod-i oltár és más csehektől elrabolt műtárgyak felkutatásában is. Howe a negyvenes évek végén San Franciscóban élt, és csak 1951-ben jött vissza Európába, a USFET főnökeként, hogy a müncheni CCP-t bezárja és a további teendőket átadja a bajor kormánynak. Tevékenységéért a németektől és a franciáktól is kitüntetést kapott. Tapasztalatairól könyvet is írt The Discovery and Restitution of Looted European Art címmel, amely 1946-ban jelent meg.
19 Hans Konrad Roethel (vagy Röthel, 1909. júl. 12. Hamburg – 1982. február 17. Princeton, New Jersey) német művészettörténész, a Hamburgi Egyetemen Erwin Panofsky taníványa volt. 1941-ig a nürnbergi Germanisches Nationalmuseum munkatársa, a háború után a CCP-ben főrestaurátorként és az iparművészeti tárgyak specialistájaként működött, valamint ő felügyelte a lengyel és csehszlovák műtárgyak visszaszolgáltatásának folyamatát. A müncheni Zentralinstitut für Kunstgeschichte egyik kezdeményezője és alapítója 1946-ban.
20 NARA M. 1947. Ardelia Hall Collection. Report on the Hungarian Art Treasure in the Central Collecting Point. Münich. Dr. Roethel. 1947. január 9.
21 MOL. XXIX-I-2-r. Csánky Dénes: i. m. XIII. fej. 39–40. o.
22 NARA M. 1947. Ardelia Hall Collection. Report on the Hungarian Art Treasure in the Central Collecting Point. Münich. Dr. Roethel. 1947. január 9.
23 NARA M. 1947. Ardelia Hall Collection. Report on the Hungarian Art Treasure in the Central Collecting Point. Münich. Dr. Roethel. 1947. január 9.
24 Edwin C. Rae (1911–2002) a Harvardon doktorált, középkori ír szobrászat és építészet volt a szakterülete. A bajorországi speciális műtárgymentési munkálatok vezetője. A háborút követő években tevékenyen részt vett a német kulturális intézményrendszer újjászervezésében. Visszatérve az Egyesült Államokba, a University of Illinois művészettörténet tanszékét vezette.
25 Dr. Walter Tunk, a szépművészeti, teológiai, valamint a könyvtár-tudományok doktora. 1935-ben írta meg disszertációját Der deutsche Haubenturm címmel. A Nürnbergi Germanischen Nationalmuseum kurátora, később könyvtáros és kurátor a CCP-ben. A könyvek leltározásáért, visszaszolgáltatásáért volt felelős, valamint ő felügyelte a műtárgyak fotografálását is.
26 Office Of Military Goverment for Bavaria APO 170. MFA&A Section. Hungarian Restitution, 2nd shipment. Dr. Von Bock to Mr. Edwin C. Rae/. Nara 733. www.fold3.com/ image/#269955726/269955717
27 SZM Irattár 45/1947. Dr. Oroszlán Zoltán jelentése a VKM-nek. A Németországba hurcolt múzeumi és egyéb magyar műkincsek hazaszállítása céljából elrendelt kiküldetése alatt végzett munkájáról és annak eredményéről.
28 Hahn Sándor a háború után a Budapesti Városi Tanács tagja volt és akkori magyar képviselője Németországban. Később disszidált és könyvet írt a Szent Korona útja és sorsa címmel, amely New Yorkban jelent meg 1984- ben.
29 SzM Irattár: 540/1946. Pro Memoria. Dr. Hahn Sándor szék. főv. tanácsnok Úrnak, a frankfurti magyar delegáció vezetőjének. Oroszlán 1946. november 7-én még Höchst a. M.-ból levelet írt Hahn Sándornak, amelyben biztosra veszi, hogy az amerikaiak vissza fogják adni a náluk lévő magyar műkincseket, és tanácsokkal látja el, hogyan lehetne a hazaszállítás nehézségeit megoldani. Sürgeti egy azonnali kiállítás megrendezését is, amelynek bevételét a múzeum helyreállítására fordítaná. Ezen a kiállításon szerepeltek volna Giorgione, Raffaello, Piombo, Rembrandt, Vermeer, M.S. mester művei, valamint Szinyei Merse Majálisa is.
30 Domán Andrea művészettörténész, irodalmár volt. Csak azt tudjuk róla, hogy Miskolcon született 1915. augusztus 21- én, egyetemi tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte. Tanulmányokat, monográfiát írt, kiállításokat rendezett Balogh Jolán és mások társaságában a Szépművészeti Múzeumban. A müncheni Collecting Pointban végzett munkája nagyban elősegítette a magyar műtárgyak hazakerülését. Az itteni minisztériumi emberek nem igazán mérték fel szakmai és emberi kvalitásait, és valószínűleg ezért fogadta el az amerikaiak által felajánlott Leuveni egyetemi ösztöndíjat. Ezt követően nyoma veszett, mindenesetre szerepel a „The Monuments Men” amerikai listáján.
31 SZM Irattár 45/1947. Dr. Oroszlán Zoltán jelentése a VKM-nek „A koronára vonatkozólag jelentem, hogy a jogarral és karddal együtt eredeti páncélládájában, Münchenben őriztetik ugyanezen hivatalban. A koronázási jelvények a hosszú szállítás alatt semmi kárt nem szenvedtek […] A nevezett műtárgyak visszaadásának időpontjára nézve Mr. Rae nem nyilatkozott, aki a tárgyakat több mint egy órán keresztül hozzáférhetővé tette számunkra, úgyhogy azt bőségesen volt időnk tanulmányozni.”
32 Uo.
33 Uo.
34 Uo. 6–7. o.
35 Uo.
36 MOL.XIX-I-12. Bogyay Tamás levele Domán Andreának. 1946. augusztus 15. A három példányból: egy példányt hazaküldtek, egy példányt Stern Dezső, az Anyagi Bizottság müncheni megbízottja kapott, egyet pedig Bogyay a bajor gazdasági miniszternek küldött el a „jóvátételi és visszaadási törvényben előírt” bejelentéssel együtt.
37 Uo. Csánky úgy járt el, mint Pajtás ezredes, a koronaőrség parancsnoka, óvatos volt. Vagyis az amerikaiak számára csak azt a listát és információt adta át, amelyet ő helyesnek tartott. G. W. Granwille azt a listát kapta meg, „amelyeket Rajniss emeltetett ki a zárolt műtárgyakból”.
38 Uo.
39 Vö. Mravik László: A Holokauszt hosszú árnyéka I. A nagy bankrablás. Artmagazin, 2004/1, 4–13. o., Mravik László: A Holokauszt hosszú árnyéka II. A hazai műtárgyak sorsa a háború végén. Artmagazin, 2004/2, 4–13. o. Dunai Andrea: Az eltűnt képek nyomában – Báró Hatvany Ferenc széthullott gyűjteménye. Artmagazin, 2008/5, 43–46. o. Dunai Andrea: Műkincsek útvesztője. Élet és Irodalom. 51. évfolyam. 41. sz. Dunai Andrea: Az évszázad jóvátételi pere. Népszabadság Zrt., Budapest, 2009
40 Uo.
41 MOL.XIX-I-12 Bogyay Tamás levele Domán Andreának 1946. október 23.
42 MOL. XIX-I-12. Bogyay Tamás levele Oroszlán Zoltánnak és Domán Andreának. Egerndachból 1946. november 27-én.
43 Szerteágazó tudományos tevékenységét német kollégái, pl. Georg Stadmüller méltatták. Vö. Georg Stadmüller: Ein Wort des Dankes: Thomas von Bogyay 70 Jahre alt. In: Ungarn Jahrbuch 1. Legutóbb pedig K. Lengyel Zsolt: Bogyay Tamás 1909–1994.
44 MOL. XIX-I-12. Bogyay rendszeresen küldött jelentéseket Jeszenszky Sándornak – aki a köz- és magángyűjteményekből elhurcolt művészeti alkotások miniszteri biztosa volt – a még hiányzó műtárgyak lehetséges helyéről, figyelte a berlini és a müncheni aukciókat is, hátha elveszett magyar műtárgyak bukkannak fel, valamint kiterjedt levelezést folytatott a zsidó műtárgytulajdonosokkal is.
45 Ebben a beszélgetésben többek között így vallott történelmi tapasztalatairól: „A történelem lényege az az, hogy múlt, és amikor az ember a jelenben él, az olyan, hogy a fától nem látja az erdőt. És tulajdonképpen csak utólag lehet rájönni, hogy az erdő milyen volt. A tapasztalat az én részemre az, hogy nagyon kell vigyázni a múltban történtek és annak a megítélésében, hogy valaki a múltban mit csinált. Mert a mai szempontból megítélt dolgok sokszor teljesen igazságtalanok…” Kovács Ágnes: Interjú Bogyay Tamással, a Müncheni Magyar Intézet egykori igazgatójával. 1989. június 8. München. Kézirat.

full_004415.jpg
Kultúrtörténeti rémmese

A Monuments Men híres különítményének emlékét ápoló alapítvány ma is kutat a második világháborúban eltűnt, lappangó műalkotások után. A hőskorról, a „műkincsvadászok” és a müncheni gyűjtőpont hétköznapjairól, valamint a magyar koronaékszerek felbukkanásáról is olvashatnak kultúrtörténeti (rém)mesénkben.

full_004433.jpg
Korona a csap alatt

Kultúrtörténeti rémmesénk folytatása a Szent Korona elrejtésének és megtalálásának krimibe illő körülményeit, valamint a „hajlított kalap” müncheni leltárba vételét megelőző vizsgálatok, nemritkán bizarr részleteit idézi fel amerikai katonai források, valamint az egykori magyar érintettek visszaemlékezései alapján.