A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1967-es, Ernst Múzeum-beli kiállítását követően, belső puccsal eltávolították a Stúdió vezetőségét. A Stúdió életében egy viszonylag rövid, de a fiatal művészgeneráció érdekérvényesítő törekvéseinek aktív és reményteli szakasza zárult le ezzel az aktussal. A konfliktus okait és a benne szereplők motivációit azonban mind a mai napig homály fedi, melynek eloszlatását nem segítik a visszaemlékezések sem. Nem tudjuk, hogy a vezetőségi tagok milyen indítékok alapján fordultak szembe egymással, és hogy közvetlenül kiknek állt érdekében a Stúdió korábbi, radikális szemléletének „hatalomkompatibilis" átalakítása.
KESERÜ ILONA: Falikép részlet I. (Sírkövek I. variáció) 1967-2004, olaj, vászon, 120x170 cm, KIZSŰRIZTÉK
Amit tudunk, hogy a Stúdió vezetősége 1967-ben két táborra szakadt, s közülük hárman, Benedek György, Melocco Miklós és Veszprémi Imre egy levelet juttattak el különböző szervekhez — köztük a Stúdiót felügyelő Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjához is. A „feljelentők" élesen bírálták Bencsik István elnököt és a tagságon belüli szimpatizánsait, azt állítva róluk, hogy burzsoá művészetet propagálnak a Stúdióban. A ma már mosolyt fakasztó, akkoriban fejeket követelő vádak súlyos adminisztratív következményekhez vezettek: jó másfél évtizedre visszavetették a Stúdióban kibontakozó autonómiatörekvéseket és perifériára szorították a levélben inszinuált személyeket.1
A Stúdióban 1964 végétől, Bencsik István elnöksége alatt2 indultak meg azok a folyamatok, amelyek strukturális alapon képzelték el a szervezet megújítását. A változtatások jellege alapvetően egy újfajta generációs szemléletből fakadt, és a fiatal nemzedék igényeit és viszonyát tükrözte a képzőművészetben 1957 után felállított korlátokkal szemben. Bencsikék a paternalista ellenőrzési módszereket és a diszkriminatív kiválasztási mechanizmusokat a saját szabályok szerint kialakított belső kontroll rendszerével kívánták felváltani. A belső szabályozás a tagfelvételre, a finanszírozásra, a zsűrizésre és az elméleti munkára egyaránt kiterjedt. „Nekünk a Stúdió volt a forradalom melegháza. Úgy képzeltük el, hogy ezt a melegházat erődítménnyé változtatjuk, de túl türelmetlenek voltunk" — nyilatkozta Bencsik egy 1978-ban készült interjúban.3 Úgy tűnik, hogy a Stúdió fundamentális megújításának kérdésében a vezetőség tagjai többé-kevésbé azonos álláspontot képviseltek, egészen az 1967-es Ernst Múzeum-beli éves Stúdió-kiállításig, amelyet a 66-os kiállításhoz hasonlóan belső zsűri közreműködésével szerettek volna megrendezni. Erre azonban már nem került sor. „1967-ben... a művészek egy hatalomféltő és már befolyásos csoportja megakadályozta a progresszió további kibontakozását, szót emelt a Bencsikék által támogatott művészet ellenében, megbuktatta az éves kiállítást, és leváltatta a vezetőséget" — írja Merhán Orsolya.4 Amit nem tudunk, hogy pontosan mit akartak Meloccóék? Mi késztette őket arra, hogy ezt a nem éppen elegáns módját válasszák a Bencsik-féle vonallal való egyet nem értésüknek? A vezetőségen belüli nézeteltérések, netán személyes sérelmeik vezettek el idáig, esetleg felsőbb sugallatra vagy konkrét utasításra fordultak szembe társaikkal? Ezeket a kérdéseket végre azért is érdemes lenne tisztázni, mert a lavina, amely a levél nyomán megindult, egy igen dinamikus, a fiatal művésznemzedék társadalmi és szakmai presztízsét kiépítő reformfolyamat kellős közepén vágta derékba a Stúdiót. Azt is fontos lenne megtudni, hogy ennek a folyamatnak a megakasztása kiknek és miért állt érdekében? Elgondolkodtató ugyanis, hogy a levél írói — mind Benedek, mind pedig Melocco — korábban a vezetés agilis, reformer szárnyát képviselték, Sváby Lajossal, akit szintén együtt kell említenünk a fenti nevekkel. Sváby szintén elkötelezte magát a Stúdió-ellenzék mellett, ám ő nem írta alá a levelet. E személyek nyilvánvaló pálfordulásáról van tehát szó,5 de vajon mitől váltak ők a reformok elkötelezett híveiből hirtelen „ellenzékivé"?
LAKNER LÁSZLÓ: Forradalmárok kivégzése, 1965, olaj, vászon 106x100 cm, MNG
A lehetséges magyarázatok egyike, hogy a Stúdió sohasem volt egységes szervezet, megalakulásától kezdve különböző érdekcsoportok fúziója volt, és ez bizonyos értelemben tükröződött a vezetésben is. A 67-ben kirobbant eset kapcsán sokan úgy gondolják, hogy a személyes érdekkülönbségek és intrikák mellett itt valójában két tábor, kétfajta szemlélet ütközött össze. E két szemlélet különbsége az absztrakció és a figurális gondolkodás nagy konfliktusa mentén írható le, ami mélyen beivódott a korszak gondolkodásába. A tagság konzervatívabb része nyilván megijedt az egyre nyíltabban pluralizálódó szemlélettől, s nem nézte jó szemmel a nonfiguráció mellett elkötelezett művészek presztízsének növekedését sem. Figyelemre méltó ebben az összefüggésben, hogy a háború előtti nonftguratívoknak éppen 1967-ben kezdődött el valamiféle rehabilitációja: ekkor vették vissza a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének festőszakosztályába6 az idős Korniss Dezsőt, Bálint Endrét és Kassákot, utóbbit a halála előtti utolsó pillanatban. Az, hogy visszaengedték őket a képzőművészetbe, és — legalábbis papíron — ismét elfoglalhatták helyüket a magyar művésztársadalomban, sokkal inkább a konszolidáció útjára lépett Kádár-rendszer gesztusértékű tette, a nyugati közvélemény előtt szalonképességét bizonyító cselekedete volt, mint művészi tevékenységük tényleges elismerése. A rehabilitáló gesztus személyüknek szólt, nem annak, amit képviseltek. Ráadásul ők lettek egy szabadabb szellemű fiatal generáció választott mesterei, és ebben a minőségükben „köteléken kívüliként" egyesek szemében talán sokkal veszélyesebbnek számítottak, mint a szövetségbe integrált alkotókként.
HERWERTH JÓZSEF: Lepárló 1966, olaj, farost, 110x45 cm. MNG
Ennek a magyarázatnak — amely a figuratív-absztrakt összeütközésben látja a bajok forrását —, bizonyos szempontból ellentmond az a tény, hogy magát az elnököt, Bencsik Istvánt sem lehetett azzal megvádolni, hogy művészként elkötelezett híve lett volna a nonfigurációnak. Természetesen ettől még támogathatta az absztraktokat. Viszont Bencsik ellenfeleinek érvei a tagságon belül és kívül egyaránt nyitott fülekre találtak mindazoknál, akik a Stúdió liberalizálódását nem nézték jó szemmel. A vezetőségen belüli szakadás nyomán megszülető kultúrpolitikai döntések véget vetettek a Stúdió autonómiájáért küzdők törekvéseinek, és demonstratíve megszigorodott a szervezet politikai ellenőrzése is. A Stúdión belül kiéleződő konfliktusoknak azonban van egy másik érdekessége is: A 66-os Stúdió-kiállítás zajos szakmai és kultúrpolitikai sikere mögött — a korszakot megélő tanúk vallomásai alapján — ugyanis meglepő összefüggések állnak. A Stúdió régi tagjai közül még ma is sokan meggyőződéssel vallják, hogy kizárólag saját ambícióiknak, elszántságuknak és tehetségüknek köszönhetőek az 1964-től 1966-ig tartó időszakban elért eredmények. Ennek az igen rövid, ám a Stúdió működése szempontjából meghatározó időszaknak a csúcspontja az 1966-os Stúdió-kiállítás volt, ahol az egész korszakban egyedülálló módon zsűrimentesen állíthatták ki munkáikat a művészek. Ezen a tárlaton teret kaptak mindazok az áramlatok, tendenciák, amelyek a képzőművészetben Magyarországon akkoriban jelen voltak. A kiállítás igazi érdekessége nem is az egyes alkotók bemutatása volt, hanem ahogy Bolgár Kálmán írja: az, hogy „csoportvélemények" szerepeltek.7
VESZPRÉMI IMRE: Lenin, évszám nélkül, vörösmérvény, 50 cm, MNG (balra)
SVÁBY LAJOS: Tóth Árpád, 1965, olaj, vászon, 130x70 cm, MNG (középen)
MELOCCO MIKLÓS: Bartók, mészkő, 45 cm, Bartók Béla Általános Iskola, Győr (jobbra)
Nem kétséges, hogy a Stúdió szerepének és a képzőművészeti intézményrendszerben betöltött pozíciójának újragondolásában sok múlott a Bencsik-féle Stúdió nyitott szemléletén és a tagok egyéni aktivitásán. Bencsik Istvántól azonban úgy tudjuk, hogy erre a sikerre — nem kismértékben — maga Aczél György is rásegített, sőt visszaemlékezéséből arra következtethetünk, hogy ennek a sikernek valójában ő volt a motorja. „Aczél... ösztönözte a fiatalokat arra, hogy olyan akciókat kezdjenek, amelyek demonstrálják, hogy a magyar szocialista demokráciában van szellemi ellenzék. Ha ő kezdeményezi ezt, és rajta tartja a kezét, akkor abban bízhatott, hogy nem fog elszabadulni. Olyan mederbe akarta terelni ezeket az indulatokat, ahol ellenőrizni lehetett őket, de nem gátol bennünket abban, hogy mindent kimondjunk, és mindent megmutassunk.
Aczél velem volt személyes összeköttetésben... Semmi olyat nem tettünk, amiről ő nem tudott... "s Bencsik a rendszerváltást követő évekig magában tartotta, hogy Aczéllal ilyen szoros kapcsolatot ápolt, legalábbis egyetlen korábbi interjújában sem hivatkozott név szerint a kulturális miniszterhelyettesre. Mint ahogy elárulóinak nevét sem hozta nyilvánosságra egészen 2001-ig.9 Ez a momentum — Aczél közreműködése és láthatóan fajsúlyos szerepe a történetben — megegyezik azzal a képpel, melyet biográfusa, Révész Sándor fest a kultúra első számú politikusáról.10
JUHÁSZ SÁNDOR: Tanúk, 1966, rézkarc, 17x24 cm
Az aczéli politizálás igazi ereje valóban az informalitásban rejlett, megosztó politikájának lényege éppen az volt, hogy mindenkit meghallgatott. Mindebből két következtetést vonhatunk le: 1. ha igaz az az állítás, hogy Aczél nemcsak hogy pártfogolta, hanem kimondottan ambicionálta a Stúdió reformját és progresszív kibontakozását, akkor feltehetően nem csupán Bencsik, hanem a levélírók mögött is állt valaki. Vagy valakik. És ezeknek a valakiknek a képzőművészet-politikáról vallott felfogásuk minden valószínűség szerint nem egyezett Aczéléval. Ez a verzió azért tűnik elfogadhatónak, mert Aczél helyzete éppen ebben az időszakban, vagyis 1966 és 1968 között meglehetősen ingatag volt. Ekkor dőlt el ugyanis, hogy a magyar kultúrpolitika a szovjet politikai változások nyomán a megengedőbb aczéli vagy a Pullai Árpád-féle" keményvonalas utat választja.12 Elképzelhető tehát, hogy Aczélnak saját pozíciója érdekében visszakoznia kellett a Stúdió liberalizálódását támogató politikából, és át kellett adnia a terepet másoknak.
Másrészt — és ez a 2. számú verzió — lehetséges, hogy ugyanebből a kényszerű helyzetből fakadóan neki magának kellett átállnia a másik oldalra. Ebben a variációban nem annyira a Stúdió lefejezésében, mint inkább a következmények tekintetében ismerünk rá Aczél jellegzetes módszereire, hogy csak egy példát említsek: Melocco és Sváby 1967 végén közös kiállítási lehetőséget kaptak a Műcsarnokban.13
BERKI VIOLA: Kioszk, 1965, olaj. vászon, 80x64 cm, MNG
Ha nem is tudjuk pontosan, melyik verziót fogadjuk el igazságként, az mindenesetre biztosan érzékelhető, hogy a Stúdió sorsát nem annyira egyes személyek, mint inkább a nagypolitikai játszmák döntötték el. Bizonyos, hogy a vezetőségváltás ügye több volt, mint szűk szakmai belügy. Markáns politikai színezetet nyert azzal, hogy a Stúdió további sorsáról határozó forgatókönyv megírásában a Képzőművészeti Alap, a minisztérium, a KISZ KB, a KISZ KB kulturális osztálya, a Budapesti Pártbizottság és az MSZMP KB, valamint informálisan a Belügy is részt vett.
1 Bencsik István szanatóriumba került, Bolgár Kálmán titkári állását a Stúdióban felmondta az Alap vezetősége.
2 A vezetőség tagjai: Bartl József, Fajó János, Jurida Károly, Lakner László, Melocco Miklós, Meszes Tóth Gyula, Miskei László, Gy. Molnár István, Veszprémi Imre voltak. Az alelnök Sváby Lajos volt.
3 Chikán Bálint: Körkérdés. Művészet, 1978/4. sz. 4-8.
4 A Stúdió történetének kitűnő szakértője, Merhán Orsolya művészettörténész egyetemi szakdolgozatában foglalta össze első ízben értékes kutatásait. Ennek részleteit Aknai Katalinnal közösen publikálta a Második nyilvánosság című kötetben (Budapest, 2002, összeállította Hans Knoll, szerk. jolsvai Júlia). Az idézett részlet a Stúdió 1967-ig tartó időszakáról készült írásából származik, Alkotóközösségektől a felügyeleti szerv intézményéig címmel, melyet a mostani, Ernst Múzeum-beli kiállítás katalógusában közöl, Tűrés és Tiltás. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1966-os és 1967-es kiállítása címmel. Ernst Múzeum, Budapest, 2006 (kat., szerk. Csanádi-Bognár Szilvia).
5 Sváby Lajos is ehhez az „ellenzékhez" tartozott, de őnem írta alá a levelet. Bolgár Kálmán: Tízéves a Fiatal Képzőművészek Stúdiója. Művészet, 1969.1. sz. 17.
6 „A szakosztály általában figuratív festőkből áll, és nagy szellemi rugalmasságról tettek tanúbizonyságot, amikor az avantgárde festőket támogatták a tagfelvételnél. ... Kérem az új tagokat, hogy ezt a szeretetet és megbecsülést érezzék még akkor is, ha küzdelmes volt az életük, és nehezen jutottak el oda, hogy a szakma megbecsülje őket. Tudom, hogy sok keserűséget és megaláztatást hoztak ide." (Részlet a jegyzőkönyvből.) Felvéve a festőszakoszlály 1967. január 25-i ülésén. MOL M-KS-288-36/1968/l0.ő.e.
7 Bolgár Kálmán: Tízéves a Fiatalok Képzőművészeti Stúdiója. Művészet, 1969/1. 14-18.
8 Csanádi-Bognár Szilvia interjúja Bencsik Istvánnal. Tűrés és Tiltás. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1966-os és 1967-es kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 2006 (kat., szerk. Csanádi-Bognár Szilvia).
9 2001 áprilisában, az Ernst Múzeumban, a Stúdió régi vezetőivel zajló beszélgetésen Bencsik István nyilvánosságra hozta a levélírók nevét.
10 Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík Kiadó, Budapest, 1997, 152.
11 Pullai Árpád az MSZMP Párt- és Tömegszervezetek Osztályának vezetője volt ekkoriban, a
párton belüli szélsőbalos, keményvonalas politika egyik markáns figurája.
12 Révész Sándor, i. m.
13 A történet érdekessége, hogy a két fiatal művész műcsarnoki katalógusába az eset miatt a Stúdióból kirúgott Bolgár Kálmán írta az előszót.