A héten startolt Gerhes Gábor blackmirror című egyéni kiállítása az acb Galériában. Legfrissebb munkái, amelyek fotókból és tárgyakból állnak, a művésztől már megszokott sötét és ironikus, valamint misztikus hangulatot árasztanak. A kiállításról többet megtudhatunk, ha megnézzük a Trafó Galéria műteremlátogató online sorozatának következő epizódját február 18-án, csütörtökön. Sőt a beszélgetés alkalmával nemcsak az aktuális munkái, hanem egész életműve terítékre kerül. A kiállítás és a beszélgetés apropóján újra megosztjuk Gerhes Gábor filmes toplistáját, amiből kiderül, mik azok a filmművészeti alkotások, amiket időként szívesen visszanéz, illetve történetükkel, dramaturgiájukkal vagy éppen vizualitásukkal hatnak gondolkodására, alkotásmódjára.

A filmes toplistákat lehet imádni, lehet utálni, de az egyszer biztos, hogy a nagybetűs Képkorszakban, amikor minden „távoli ismerősünk” gépén nullahuszonnégyben fut a uTorrent és szinte bármi elérhető a neten, rendkívül hasznos lehet egy-egy ilyen válogatás. Előttünk a képözön, és nagyon nem mindegy, hogy ebben a túlkínálatban mire figyelünk. Haladhatnánk tematikusan, korszakok vagy műfajok szerint, igazából minden érdekes, a javallat most mégis Artmagazin-specifikus: kortárs képzőművészek, hivatásos képalkotók sorolják fel életük eddigi legmeghatározóbb 5 mozi- vagy filmélményét – és ebből nem csak az derül ki, hogy egy művész mit meg hogyan néz!

Ezúttal Gerhes Gábor képzőművész ajánl, méghozzá a mimikri tárgykört és az abba tartozó kedvenceit:

Woody Allen: Zelig (1983)

A Woody Allen-filmek legkülönösebb darabja.
A főszereplőnek – nyilván a tudjukki –, Leonard Zelignek betegsége van: külsőleg és belsőleg is azonnal olyanná alakul át, mint akik közé kerül. Örmény hentesek, fehérköpenyes orvosok és persze csodarabbik között is másodpercek alatt végbemegy a teljes mimikri. Ebben a ritka betegségben szenved hősünk, valamiféle kaméleonságban, és a film az ebből való kigyógyulásának a története. Közben felbukkan kicsit Hitler is.
A szeretetéhség és az öngyűlölet, az alkalmazkodni vágyás és az igazodási kényszer miatt végül önmagunkat áldozzuk be. Hol van az egyén határa és hol kezdődik valaki másé? Ki vagyok én, milyen messze esek a belvárostól és meddig vagyok nyitva? De a legfőbb kérdés persze az: mivé is leszünk, amikor önmagunk közé keveredünk?

Fred Zinnemann: A sakál napja (1973)

/The Day of the Jackal/

Ez egy régi változat, a Zinnemann-féle, nem a Bruce Willis-es, hanem az Edward Foxos.
Egy újabb De Gaulle elleni merényletre készül az OAS maréknyi megmaradt patrióta veteránja, akik megbíznak egy profit.
A Sakált senki sem látta még, valódi énjét senki sem ismeri, ellenben a legprofesszionálisabb, hidegvérű bérgyilkosok egyike.
A Sakál egy folyamatos átváltozóművész, jégkék tekintet, selyemsál. Ahogy szorul a hurok, óráról-órára váltogatja neveit, külalakját, útleveleit, autóit, életkorát, sőt nemi irányultságát is.
Ventimiglia – Párizs – Alfa-Spider.
Százszor láttam, de jöhet megint.

René Clément: Ragyogó napfény (1960)

/Plein soleil/

Ebből megint többféle van – A tehetséges Mr. Ripley, meg más Ripley-történetek –, de nekem az Alain Delonos kell. A szegény barát Tom Ripley szépen lassan színeződik át a dúsgazdag Philippe Greenleaffé. Először csak annak zakója és cipője, később Marge, a barátnője, majd – miután megöli Greenleafet –, annak egész élete, csekkönyvvel, luxusyachttal. Alain Delon falra ragasztott csomagolópapírokon, napokon át gyakorolja a megölt barát hatalmas méretűre felnagyított szignóját. A ravaszul felépített, ördögi terv már-már sikerülni látszik, de aztán mégis történik valami. Ebben a filmben van a legendává tett helyszín: Mongibello, egy gyönyörű vitorláshajó és a még csodálatosabb Marie Laforêt.

Noah Hawley: Fargo – Első évad (2014)

A Coen Bros. azonos című és nagy sikerű alapvetése mentén Noah Hawley készített televíziós sorozatot, ami aztán sorra nyerte el a legkülönbözőbb díjakat. A főszereplő, Martin Freeman személyében már A hobbit Zsákos Bilbójaként is volt valami baljósan visszataszító, azon túl persze, hogy zseniális színész. Itt a Fargo-ban végre megmutathatja, mekkora szerepjátékos. Az igazi kisvárosi, szürke biztosítási ügynök született lúzer, aki mindent, de mindent elszar. Vesztére megérkezik a városba még egy Lorne Malvo nevű kegyetlen pszichopata is. Bilbónk éppen megöli – az egyébként borzalmas – feleségét, és onnantól elkezdődik valami egészen rémisztő alak- és színeváltozás. A kisember ámokfutása és kegyetlen bosszúja az egész világ, de legalábbis a havas Minnesota ellen. Eredeti nyelven, csukott szemmel hallgatni Lorne Malvo-t is felér egy hidegleléssel.

Lenny Abrahamson: Frank (2014)

Jó nagy bánatos papírfeje van a megjegyezhetetlen nevű ‪The Soronprfbs‬ zenekar frontemberének. Persze valójában ő is csak egy hús-vér ember (Michael Fassbender!), akinek egy ilyen maszk van állandóra az igazi fején (lásd még: The Residents stb.). Látszanak is rajta ezek a hangszóró-szerű lélegzőnyílások a száj mellett, emiatt végig azt várnánk, hogy ott fog egyszer kiénekelni belőle. Meg a fülrész is olyan lyukacsos-szerű robotfül. A rejtőzködés fordítottja ez: úgy bujkál, hogy a leginkább felhívja magára a figyelmet. Nem alkalmazkodik és beolvad, mint Zelig, a Kaméleonember – Frank rejtőzködése a szeretetvágy vészkiáltásának harsánysága. A rejtőzködés okáról és céljáról igazából nem tudunk meg sokat, de legalább a film végi dalból minden helyrekerül: „I love you all…”

Gerhes Gábor (Budapest, 1962)
Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, fotográfus. 2006 – 2016 között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Média design szakán, 2010-től a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola (2016-tól Budapesti Metropolitan Egyetem) fotó szakán óraadó tanár. Emellett a KREA fotószak vezető tanára.

Legújabb munkái jelenleg a veszprémi Csikász Galéria kiállításán láthatók:

Gerhes Gábor: A négy elem
Időpont: 2017. június 6. – szeptember 9.
Helyszín: Művészetek Háza Veszprém – Csikász Galéria (8200 Veszprém, Vár u. 17.)