Az állatok viselkedésével foglalkozó etológia az állatvilág jelenségeit gyakran állítja párhuzamba az emberi kultúra jelenségeivel – összehasonlításként vagy ráközelítő magyarázati elvként. Kulturális magyarázatokra fogékony etnográfusként, bevallom, mindig borzongással töltött el a tudományos összeolvasásnak ez a formája. Még akkor is, ha elgondolkodtatott egy-egy sztori (például a falkáról, vagy a hangyabolyról). Mert nem tűnt elégségesnek, valóságosnak és relevánsnak. Számomra.

Hiányérzetem maradt: az emberi társadalom kulturális jelenségeinek komplexitása és a finom megkülönböztetések felfejtése miatt. Nem értettem, hogy egy értelmezést miért helyezünk át olyan világba, amelyről kevesebbet tudunk, mint a sajátunkról, az emberek világáról: ahol visszakérdezhetünk, dialógust kezdeményezhetünk, amelyről saját tapasztalataink és tudásunk van. Amelyben már a szubjektivitás tudományos státusza sem szorul különösebb magyarázatra. Természetesen tudom, hogy az etológia ennél lényegesen összetettebb tudomány, de – ahogy a cirkuszban mondják – „állatos számaival” hatékonyan távol tartott magától.

Egészen más a helyzet a tudományos világképen túlmutató, alkotótevékenységre és asszociációra épített szimbólumrendszerekkel: például az irodalom és a művészet „állatos számaival”. Amikor Orwell Állatfarmját olvasom, nem érzem azt a zavart, amit egy farkasfalkáról, vagy egy alfahímről szóló összehasonlító etológiai eszmefuttatás kelt bennem. Vagy Parti Nagy Lajos Hősöm tere című műve nem ösztönöz arra, hogy egy tyúkólat, esetleg a V-ben repülő vadkacsákat rögtön szabálykövető, önálló döntéseket hozni képtelen, vagy diktatórikus berendezkedésként olvassak le. (Bár könnyedén látom meg egy lepukkant városi galambban a susogós melegítős Tubicánét.) És nem azért, mert ne venném komolyan azt a kimódolt jelentésteli struktúrát, melyet a szerzők műveikben felépítenek. Hanem azért, mert le tudom olvasni róla a kulturális jellemzőket: a kritikát, a humort és az iróniát.


Anca Benera & Arnold Estefan: Városi Vadon: Emberi befolyás a madarak társas életére, 2012-13, rajzok papíron

A Mint a madár című kiállítás (kurátorok: Maja és Reuben Fowkes) egyszerre két területet is befoglal magának: az ökológiát és a kortárs művészetet. A választás egyszerre különös és érthető. Különös, hiszen a természettudományok közül nem az etológiát (amely az emberi és állati viszonyát firtatja és alapvetően viselkedésközpontú tudomány), hanem az ökológiát választja (amely a természet élő és élettelen része közötti kapcsolatot vizsgálja), és ebben a rendszerben keres helyet a (képző)művészet, a művészi interpretáció számára. És érthető, hiszen azzal, hogy ökológiai szempontokat választ, nem(csak) a már bejáratott metaforákat és megfeleltetéseket mozgósítja, hanem szabad teret enged az asszociatív interpretációknak. A madárökológia persze csak egy fikció a kiállítás témaválasztásában – ahogy a turul lehetséges élőhelyeinek Nagy-Magyarországként való meghatározása is (KissPál Szabolcs: Nagy Magyarországok, 2013).


Kisspál Szabolcs: Nagy-Magyaroszágok, 2013, festett térképek. Fotó:Erdey Gábor

A tárlat művészcsapata nemzetközi, viszont a közép- és kelet-európai alkotók munkáiban sokkal markánsabban kapnak szárnyra a társadalom hatalmi diskurzusaira adott válaszok, a demokratikus és az antidemokratikus közötti feszültség interpretációja, míg az angol és amerikai munkák  beszédmódja és szimbólumhasználata közelebb van az ökológia természettudományi teréhez. A művek szimbólumrendszere és asszociációs territóriuma komplexebb annál, minthogy egy-egy fogalom vagy tulajdonság köré rendezhetőek lennének – és ezzel a kurátorok sem bajlódnak. Így aztán a nézőt valóban behálózzák a madarak, amelyek zárt térben, ilyen sűrűségben – mégha csak átdolgozott formában is – nem kevés szorongást keltenek a nézőkben. 


London Fieldworks: Szuper királyság (Mussolini), 2008, digitális print (fotódokumentáció)

A kiállítás médiumai üdítően sokfélék: falfestmény, rajz, fotó, objekt, videó munka, kollázs és kitömött állat egyaránt látható, mi több: hallható a Trafó Galériában. A kurátori gondolat Haraszty István 1972-es, a kiállítással azonos című munkájától indult, és leginkább a bezártság/szabadság metaforikus feszültségére épít: ennek nyomán keres rá az ideológia, a mitológia és a „nemzeti” helyére a művészetben. De ahogy e fogalmak is változnak időben és térben, ugyanúgy jelentéseik is más mértékben itatják át a művek jelentésstruktúráját és nézőpontját. És ebben érhető tetten, hogy sokkal inkább van szó kultúráról, mint a természet rendjéről és ökológiáról, hogy a természettudomány nem az alkotások veleje, mint inkább fiktív, fogalmi és asszociációs tere. És ez azokra a munkákra is igaz, mint a London Fieldworks (UK) Szuperkirályság (2008) című tárgy-kép sorozata, és a Megérzés és tudás között (2009) című videó, amely közel nézetből mutatja, mit is gondolhatnánk a téma kapcsán természetről és ökológiáról.


London Fieldworks: Megérzés és tudás között, 2009, videó

A téma adaptálásának lényeges eleme a város: amely nemcsak új és más tér a madártermészetben és a madárökológiában, hanem a kritika és az irónia számára is termékeny. A karakteresen más tér nem pusztán új értelmezési keretet teremt, hanem színtere más aktivitásoknak is: mint például a megfigyelés, a barkácsolás, a tartósítás, a tempó felgyorsulása, vagy az adaptáció. És persze mindezek kritikája: a globális rendszerek totalitásán ütött rések, a meglepő alkalmazkodási képesség – ahonnan már csak egy szárnycsapásra van a vegytiszta madárökológia. És ezzel vissza is jutottunk a kiállítás egyik alapkérdéséig, miszerint: képes-e egy-egy új fogalom, megközelítés és metafora egész rendszerekre hatni, változtatni rajtuk? Talán egy cseppet didaktikus a válasz, de mindenképp: igen. Ha mással nem is, a kritikai hajlam kialakításával, az éleslátás és perspektívaváltás képességével. Mint a madár. És: mint a művészet.


Kaszás Tamás - Loránt Anikó (Ex Artists Collective): Szárnyas létem ott susog, madár lábon futni fog, 2013, installáció faliújsággal és madárházakkal (részlet). Fotó: Erdey Gábor

Kapcsolódó anyag: Mint a madár - Artmagazin videó