Mire jó a kortárs árverés?

3. rész

Gréczi Emőke

A kortárs művészeti aukciók magyarországi történetét feldolgozó sorozatunk harmadik része Kováts Lajos különböző vállalkozásairól, a Blitz Galériáról, a MEO-ról és persze az ezekhez kapcsolódó árverésekről szól.

Kováts Lajos a műtárgypiac egyik nagy „forradalmáraként” az első művészeti galériát nyitotta az akkor még inkább belvárosi Ecseriként működő Falk Miksa utcában 1991-ben. A Blitz 1993-tól árverezett, ám lendületét éppen két korábbi munkatársának vállalkozása, a Kieselbach Galéria és Virág Judit (Törő Istvánnal közös) Mű-Terem Galériája törte meg: 1997-től a klasszikus festmények árverezését egy másik szintre emelték, magukhoz szippantván a beadókat és a tehetős vevőket egyaránt. Kováts Lajos először a Falk Miksa utcát, majd pár éven belül a klasszikusokat is hátrahagyta, és a kortársak különböző generációi felé fordult. Volt ebben nyilván előre menekülés, illetve hősünk állandó késztetése a változtatásra – kortárs művészetre alapozni egy befutott aukciós ház működését a 90-es évek végén enyhén szólva bátorságnak tűnt. A szándékot inkább szimpátia övezte, azzal ugyanis mindenki egyetértett, hogy tágítani kellene mind a klasszikus progresszívek, mind a fiatal művészek iránt érdeklődők körét. A festménypiac árainak drasztikus emelkedése sokakat kiszorított a képárverésekről, és tíz évvel a rendszerváltás után beérkezett egy új gyűjtőgeneráció, amelyik nem feltétlenül Nagybánya másodvonalát látta volna szívesen otthona (és irodája) falán.

Miközben a Falk Miksa utca a Munkácsy-Nyolcak-Batthyány tengely mentén működött, a Kossuth Lajos utcai félemeleten, új galériájában az Ipartervesek korai, mélyre ásott munkáit, az árverésen sosem járt középgeneráció (Nyári István, Mulasics László) műveit és a legfiatalabb piackeresőket (Káldy Katalin, Győrffy László, Kupcsik Adrián) kínálta Kováts Lajos, 2001 májusában pedig már a szakma által első „igazinak” tartott árverésén, a Kongresszusi Központ kisebbik termében. Az árverező céget akkor Blitz Modernnek hívták, ezzel pedig útjára indult az a máig tartó sorozat, amelyben hol így, hol Bumbumnak, hol Galeria White-nek, hol Blitz Galériának hívják a házigazdát, az irányvonal (néhány Bálint Endre, Barcsay Jenő, Tóth Menyhért, majd a kortársak máig) azonban többnyire megmaradt.


A Blitz Modern első kortárs árverésének katalógusa (2001. május)

Az említett aukció váratlan érdeklődés mellett zajlott, és ezúttal nemcsak nézelődők voltak az alulkalkulált befogadóképességű teremben, de vásárlók is. Hogy a legmagasabb árakat a pár programindító klasszikus hozta (Kassák, Moholy-Nagy), az nem lehetett meglepő, annál inkább az eladási arány és jó pár tétel milliós értéke, ami az ezredfordulón még nem volt szokványos dolog. Miközben a közvélemény feszülten várta az Újpesten azokban a hetekben is épülő MEO megnyitását, illetve a beígért Ipartverv-könyvet (az előbbi meg is nyílt, az utóbbira ma is várunk), Bak Imre Dombok című 1974-es vászna 2,6 millióért, Kelemen Károly 1995-ös Exiled című munkája 1,8 millióért, Fajó János 2000-es Térformája 1,5 millióért, Nyári Istvántól a TMTH Madonna 1993-ból 3 millióért, Konkoly Gyula ugyancsak friss, mégis korábban többször kiállított Lugasban című műve 1,4 millióért kelt el. Félmillió és egymillió forint között járt Szűcs Attila, Köves Éva, Bullás József és Gál András, 150 ezer és 400 ezer között Káldi Katalin, Hajdú Kinga, Kupcsik Adrián, miközben a jelenlévők (és a festménygyűjtők) zöme ekkor találkozott először ezekkel a nevekkel.

Kováts Lajos jól érezte, hogy nehéz lesz megnyitni a pénztárcákat, ha a kortárs művészekről senki nem tud semmit, annak a néhány gyűjtőnek a kivételével, akik a Várfok, a Knoll és a többi, még nem igazán tetemes mennyiségű galéria köréhez tartoztak. Néhány pár oldalas kiállítási brosúrán kívül sem a korszakokat (vagy a csoportok, körök működését) áttekintő írás, sem művészmonográfia nem állt az érdeklődők rendelkezésére, miközben a klasszikus festményeket forgalmazó galériák gyártották a hiánypótló kiadványokat, szebbnél szebb köteteket és katalógusokat, a saját jól felfogott érdekükben. Az Iparterv-könyv mindenképpen jó ötletnek tűnt, hiszen az érintett művészek neve már az általános műveltséghez is hozzátartozott, műveik az árveréseken is rendszeresen felbukkantak, ráadásul Kováts Lajos egy komolyabb gyűjteményre is szert tett (az akkoriban tanácsadóként működő Topor Tünde és Valkó Margit hathatós segítségével), viszont a tisztánlátás hiányzott, ami segített volna ezeket az életműveket pozicionálni a 20. századi művészet történetében és nem utolsósorban a piacon.


MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény. Forrás: hg.hu

A pár hónappal később megnyitott MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény a Kováts által preferált művészeknek (és szerencsére tágra nyitotta ezt a kört) egyfajta intézményesülését szolgálta, itt volt lehetőség komolyabb kiállítások megrendezésére, kapcsolódó könyvek kiadására – az épületben működő Blitz Galéria működésén pedig rögtön lemérhetővé válhatott mindezek piaci hatása. (A művészek közül sokan esélytelenek voltak kiállítani a Műcsarnokban vagy a Ludwig Múzeumban, vagy koruknál fogva, vagy mert olyan sokan álltak már előttük a sorban.) Még az év novemberében – egy pár tételes klasszikus anyag után – a Blitz Modern a MEO-ban is debütált egy kortárs árveréssel, mégpedig váratlan eredménytelenséggel. Áttekintve a katalógus helyben készült jegyzeteit, igen kevés tétel kelt el a teremben, vagyis ismét bekövetkezett a hazai kortárs árverések átka: a tömegben nem ültek vevők. Hogy elvittek 500 ezer és egymillió között egy-egy ef Zámbót, Wahornt vagy Deimet, annak hírértéke sincs, de hogy vettek Csiszér Zsuzsit 120 ezerért, Marafkó Bencét 260 ezerért, Wächter Dénest 340 ezerért, Ghyczy Dénest 480 ezerért, annak igen. (A felsorolt árak nem tartalmazzák a ház 20 százalékos jutalékát.) Összességében jó, ha a tételek egyharmada kelt el, a kudarc mögött pedig sokan a magyar lelket váratlanul érő becsértékes szisztémát sejtették (a limitárat csak a helyszínen ismerte meg a közönség, a katalógusban a tétel hozzávetőleges értéke szerepelt, ami alatt a ház nem feltétlenül adja el a műtárgyat), pedig már májusban is ily módon árvereztek, és akkor ez nem fájt senkinek.


Ghyczy Dénes: Üvegkert II., 2001, akril, vászon, 112x160 cm

Sajnos nemcsak a helyszín miatt volt mérföldkő ez az aukció, hanem azért is, mert jól látszott: azért ez így nem fog menni. Megint ráömlik a piacra alkalmanként 150 tétel, miközben jó ha ötvenen vannak, akik tudják, kik ezek a művészek és mire képesek – és ebből az ötvenből vajon mennyien lehetnek képesek vásárolni? A MEO-val évek alatt fel lehetett volna építeni a piacot és nyugodtan várni, amíg egyre többen akarnak venni, szerezni az ott felfuttatott művészektől. De közben pénzt kellett keresni, és nem volt lehetőség várni három vagy öt évet, amíg felmerül az igény. Továbbra sem volt rendezett a kereskedő és a művész viszonya, hogy mégis ki adhat el (másodlagos piac csak nyomokban létezett), ami pedig az árveréseket illeti: ha Kováts Lajos kísérleti terepnek tekinti a kortárs piacot, akkor a beadó is (gyűjtő, művész egyaránt) annak fogja tekinteni, és elvárja a rejtett limitárat, az árképzés különböző láthatatlan eszközeit (a ház és a beadó megegyezik egy védőárban, amit a ház – egy megbízottja révén – tart, így az alatt nem engedi el a tételt), mert piac még nincs, csak az építése zajlik.

Lehet, hogy ez lett volna a történelmi pillanat elvetni a „magyar szisztémát”, hogy tíz év múlva a kortárs aukció minden komolyabb árverező ház programjának elmaradhatatlan része legyen; de nem lett, és most már várhatunk a következő történelmi pillanatra.

Folytatjuk...

Kapcsolódó anyagaink:
Mire jó a kortárs árverés? 1. rész
Mire jó a kortárs árverés? 2. rész
Mire jó a kortárs árverés? 4. rész
Mire jó a kortárs árverés? 5. rész



Wächter Dénes: Frog-Cat-Dog, 2001, olaj, vászon, 120x105 cm