Kurt Wehlte, aki a stuttgarti akadémián megalapította a Festéstechnológiai Intézetet, kutatásai során szerzett tapasztalait A festészet nyersanyagai és technikái (Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest, 1994) könyvében írja le. E mű alapján kezdünkbele technikákat ismertető sorozatunkba, melynek első része az enkausztikát - bizonyos felfogások szerint az olajfestés ókori előzményét - mutatja be.

 

Az enkausztika technika lényege, hogy kötőanyagát, a méhviaszt melegen használják (erre utal a görög elnevezés), vagyis olvasztás által válik a pigmenteket hordozó anyag eloszlathatóvá bármilyen felületen. Az enkausztika az ókor kedvelt festőtechnikájavolt: a festészet történetének első anekdotáiból ismerhetően természethű ábrázolást tett lehetővé (madarak repülnek a festett szőlőre, vagy valaki félre akarja vonni a festett függönyt), ugyanakkor rendkívüli tartósságot biztosított, s igazából máig is csak találgatni lehet annak az okát, hogy az i. e. 2. század és i. sz. 4. század közötti fénykor után - amely időszakból a legtöbb enkausztikalelet, és a technikával kapcsolatba hozható írásos emlék származik - miért merült feledésbe egészen a 19. századig. Arnold Böcklin (1827-1901) volt az, aki - miközben régi technikák rekonstruálásával kísérletezett - újra használni kezdte a festészetben. Az enkausztika valódi feltámasztása azonban egy müncheni lelkész, dr. Hans Schmid nevéhez fűződik: ő gyártatott például elektromosan fűthető palettákat, melyek kényelmesebbé tették ezt a többihez képest kicsit fáradságos technikát, és használatában mennyiségi áttörést hoztak. Nyilván összefügg az enkausztika reneszánsza azzal az Egyiptom iránt megélénkülő érdeklődéssel is, amely a Tutanhamon-sír felfedezésének köszönhető. (Érdekes adalék, hogy a szarkofág díszítésének hatására váltak divatossá a korabeli art deco festészetben, iparművészetben olyan új színek, mint például a türkizkék vagy a lilásrózsaszín.) A legtöbb enkausztikalelet ugyanis a Nílus mellől származik, de már a hellenisztikus korból: ezek úgynevezett múmiaportrék, amelyek a szakrális funkción kívül azt a célt is szolgálták, hogy a halottat még sokáig nap mint nap megnézhessék a hozzátartozók - egy-egy család múmiái sokáig álltak a lakóhely bejáratánál, s csak amikor már túl sok gyűlt össze belőlük, vagy a leszármazottak már alig emlékeztek rájuk, akkor temették el őket a sivatag homokjába. A viaszfestéssel készült kis arcképek aztán ott őrződtek meg évszázadokon keresztül.

 

 

Az enkausztika legfontosabb kötőanyaga a méhviasz, abból is - a régi receptek előírása szerint - a szűzviasz, amelyet a méhészek a még bepetézetlen lépből vagy az úgynevezett tetőviaszból (a lép legfrissebb, legfelső, ezért még fehér színű része) nyernek. Fontos a viasz keménységi foka is, ilyen szempontból a legjobb az egyiptomi méhek által termelt anyag.

 

Az enkausztikafestészet egyik legfontosabb jellemzője, hogy az így kialakított felületen nem jelennek meg repedések, a kép érzéketlen a nedvességgel szemben, az idő múlása egyszerűen nem okoz benne változást: a színek évszázadok múlva is frissek, nem sárgulnak. A műfaj egyetlen ellensége a magas hő - a háborúkat és a velük járó tűzvészeket az enkausztikafestmények sem élik túl.

 

Az enkausztika ma sokkal változatosabban alkalmazható, mint ahogy az az ókorban lehetséges volt. A legújabb eszközök azok a stiftek, amelyekkel melegített alapra ceruza és ecset közötti átmenetként lehet dolgozni - akár írni is. Még mindig vitatott kérdés, hogy az olajfestészet a temperafestészetből fejlődött-e ki, vagy külön technikaként fedezték fel, vagy hogy a görögök állították-e elő az első olajfestékeket úgy, hogy a viaszfestékekhez egyre több zsíros olajat adtak.