A hidegtű-eljárás lényege, hogy simára polírozott, főleg rézlemez-felületre hegyes tűvel karcolják be a kompozíciót. Ez nem más, mint a vonalas metszés egyfajtája, csak véső helyett tűt használnak. A húzott vonalak mentén a fém kitüremkedik, és ezek a sorják - melyeket „szakállaknak" is szoktak nevezni - festékfogóvá válnak, és bársonyos lenyomatot eredményeznek a papíron — ez a technika jellegzetessége. A nyomaton nincsenek olyan éles határok, mint a rézmetszetnél. A levonatok készítésekor ezek a sorják fokozatosan kopnak, a bársonyos tónus egyre halványabb lesz. A fém keménységétől függően a nyomólemez 20-30 levonat elkészítése után használhatatlanná válik, de alkalmazása eleve kis  példányszámot feltételez. Inkább kiegészítő technikának használták rézkarcok esetében, azokban az időkben, amikora sokszorosítás mennyiségének még fontos szerepe volt. Az Amszterdami Kabinetmestert követően 1512 környékén Dürer készített három hidegtű-kompozíciót, majd később Rembrandt használta önállóan ezt a technikát, de elterjedése igazából a 19. század második felétől jellemző a grafikában. 

 

A technika és a körülmények ismeretében igen különösnek tűnik, hogy valaki a 15. század vége felé tisztán hidegtű-eljárással készítsen grafikai lapokat. Ennek egyik oka lehetett a rézmetszéshez szükséges szakmai gyakorlat hiánya, de valószínűbb az, hogy a mester a rajzolás technikáját akarta sokszorosított módon megjeleníteni. Kézenfekvő megöldásnak tűnt tűvel rajzolni egy puha fémlemezbe, amelyről levonatot lehet készíteni. Számára nem a sokszorosítás, hanem a rajz könnyedségének megőrzése volt fontos. Általában kis formátumú lemezeket használt, amelyek anyaga valószínűleg réz és ólom, vagy ón ötvözete lehetett. Különböző profilú tűkkel rajzolta lemezbe kompozíciót és különböző színű festékeket használt a levonatok elkészítésére. A színskála a mély feketétől egészen a sárgásbarnáig terjedt; bár nehéz megmondani, hogy a ma látható színvariációkban milyen szerepük volt a későbbi restaurálásoknak. Hidegtű-munkái igen ritkák, összesen nyolcvankilenc fennmaradt lapot tulajdonítanak neki, ebből hetven alkotásának csak egyetlen levonata ismert. Négynél több lap egyetlen művéről sem maradt fenn. Még ez is jó eredménynek tűnik, ha belegondolunk, hogy az általa megmunkált puha nyomólemezről talán egy tucat levonat készülhetett. Műveit nem jelezte és nem datálta, ezért készítésük időpontját, a művek kronológiai sorrendjét nem lehet pontosan meghatározni. Művészettörténeti kutatások szerint lapjai 1470 és 1490 között készültek.

 

 

Arisztotelész és Phyllis című kompozíciója 1485 körül készült, a képen látható jelenet egy 14. századi német karneváli színdarabra (Ain spil van Maister Aristoteles) utal, amelyet hagyományosan húshagyókedden adtak elő. A történet azt példázza, hogy egy csinos nő még egy okos embert is rá tud venni butaságra. A darab szereplői a filozófus Arisztotelész, egy meg nem nevezett király, királynő és az írnok. A király hosszasan magasztalja Arisztotelészt, amiért ellent tud állni a nőknek. A királynő elhatározza, hogy megpróbálja elcsábítani a filozófust. Megkéri, legyen a tanára, de miután kettesben maradnak, bevallja, nem a filozófia érdekli, inkább egy olyan tanult ember hátán szeretne körbelovagolni a kertben, mint Arisztotelész. A fiatal lány kissé pajzán felkérésének a filozófus nem tud ellenállni. A király, aki az írnokkal együtt szemtanúja a jelenetnek, szidja Arisztotelészt, amiért egy nő bolondot csinált belőle. A történetnek több változata ismert, amelynek eredete valószínűleg egy a 13. században élt pap, Jacques de Vitryn ötletén alapszik, aki így akarta kifigurázni a klasszikus görög filozófiát és Arisztotelészt. A tudósról közismert, hogy nem tartotta sokra a női nemet, sőt egyenesen alacsonyabb rendűnek tartotta a férfiaknál.

 

Phyllis személyét a művész egy vonzó fiatal nő alakjában jelenítette meg. A lány ajkán enyhe elégedett mosoly látszik, alakja könnyed, légies - talán még a kép nézőjét is rá tudná venni a ló szerepének elvállalására. A kezében lévő korbács csak kellék, nem használati eszköz. A jelenet inkább humoros, mint durva, Arisztotelész inkább nevetséges, mint megalázott. A művész a helyzet komikumát ábrázolva figyelmezteti a szemlélőt, hogy egy bájos arcú, ártatlan tekintetű fiatal lány még a legokosabbnak tartott férfiből is bolondot tud csinálni. A jelenet művészi megfogalmazása és technikai kivitelezésének színvonala messze meghaladja azokat a későbbi, 16. századi metszeteket, ahol Phyllist zsémbes nőként ábrázolják, aki élvezettel ostorozza az öregemberként ábrázolt filozófust. A kompozíció kerek formája feltételezi, hogy eredetileg üvegfestmény tervéhez készült. A téma feldolgozását csak egyetlen kortársától, B. R. Mestertől ismerjük. Az Amszterdami Kabinetmester eredeti művének három későbbi másolata ismert, az egyik Schongauer monogramjával jelzett (Brandes Collection, Coburg), a másik kettő jelzés nélküli (Ashmolean Museum, Oxford és Albertina, Bécs).