A vérvörös vagy hússzínűre fakult, másutt aranyos okker vagy fekete gyapjúfonallal, sűrű öltésekkel kivarrt mintáknak tömege, kiterjedése van: az örvénylő virágok, leveles indák között alig látszik valami a vászon semleges csontszínéből.

Első pillantásra nem derül ki, mi célból készülhettek (temérdek munkával) ezek a dúsan hímzett, kéttenyérnyi széles, szabálytalan alakú szövetdarabok. Azt meg második ránézésre is nehéz elképzelni, hogy ezek valójában szétbontott főkötők, amiket sokác, bosnyák asszonyok viseltek ünnepnapokon százötven évvel ezelőtt. Eredeti funkciójuktól megfosztva és kiterítve olyanok, mint egy-egy mintalap, amiből archaikus népi motívumok látványtárát állították össze az ügyes kezű és rendszerező szellemű Zsolnay lányok, Teréz és Júlia. A „Zsolnay” köztudottan családi vállalkozás volt, de olyannyira, hogy Zsolnay Vilmos minden gyermeke aktívan részt vett a tervezési, gyártási folyamatokban, ki-ki tehetsége és munkabírása szerint. A két nővérnek nem a mázkísérletekkel vagy az anyagbeszerzés, terjesztés problémáival kellett bajlódnia, viszont a művészi tervezés, a jellegzetes Zsolnay-motívumkincs folyamatos megújítása – természetesen apjuk felügyelete alatt – egyértelműen az ő hatáskörükbe tartozott. Terézt a kerámia és a népművészet érdekelte, mintázni a gyár alkalmazottaitól tanult. Ő volt a hagyományőrző alkat, aki a népi kerámia motívumkincsét szerette volna a Zsolnay gyárból újonnan kikerült kancsókon, vázákon viszontlátni. Júlia lánykorában Münchenben tanult festészetet, de a bécsi Iparművészeti Múzeumban már nővérével együtt másolta az ötvöstárgyakat, kerámiákat, hímzéseket az új termékek számára. Mindketten kiválóan rajzoltak és kreatívan kombinálták a gyűjtött mintákat, például a jellegzetes kobaktök alakú vázákhoz illő, akkor nagyon divatos távol-keleti ornamentikát, a perzsa és japán madaras-virágos motívumokat, amelyek az 1880-as évek elejéig a legkedveltebb Zsolnay-díszítményeknek számítottak. A magyaros, úgynevezett „hímzésstílus” csak 1884–85 körül bontakozott ki, szorosan összefonódva a nemzeti stílust kereső művészeti törekvésekkel, a „nemzeti háziipar” újrafelfedezésével. A Zsolnayak azonban nem az általánosan magyarnak gondolt motívumokat használták a központilag kiadott „Mintalapok” nyomán, hanem közvetlen környezetük, a Baranya megyei, ormánsági népművészeti tárgyakon (a kazettás famennyezettől a szőttesekig) előforduló archaikus és egyedi mintakincsből merítettek. A Pécs környékén együtt élő népcsoportok változatos motívumaiból alakítottak ki egy újragondolt, a hagyományos elemeket néha erősen stilizáló, korszerű magyaros stílust a gyár új edényei számára. Teréz 16 éves kora óta lelkesen gyűjtötte a népi kerámiát és hímzéseket, de rendszeres, sőt módszeres gyűjtésbe az 1870-es évek közepén fogott, elsősorban a Tettye forrása és a patak menti völgy területén, ahogy visszaemlékezéseiben írja: „Akkoriban az »Ofner-Vorstadt«-ban (ma Budai városrész) még kis bosnyák házak voltak, egyesek konyhájában szép régi tálak, némelyek szobájában korsók függtek a falon a népi motívumok egész kincsestárával. Abban az időben kezdtem a régi hímzéseket is gyűjteni egy véletlen felfedezésnek köszönhetően. Mivel Papa nem akarta, hogy személyesen én menjek az ismeretlen házakhoz, az egyik, valamikor a porítómalomban dolgozó bányász özvegye keresett nekem motívumok után. A fő lelőhely, éppúgy ahogy a fazekasmunkák terén, a hímzéseket illetően is az Ofner-Vorstadt volt a régi bosnyák házaival, amelyek a Buturlu és Baraturkörnyék (egykor Puturluk) területén álltak a porítómalom közelében. A bosnyákok a török időkben ittmaradt és a helyiekkel elvegyült családok voltak (…) legfőként horvátul beszéltek.” A több mint ötven éven át, Teréz 1944-es haláláig gyarapított textilgyűjtemény Magyarország második legnagyobb múzeumi népi textilgyűjteménye, a teljes kollekció 10 000 darabból áll! A régi szövetek, hímzések, töredékek nagy részét ráadásul a begyűjtéssel egy időben táblákra, kartonokra rögzítették és jegyzetekkel is ellátták. A Zsolnay-gyár államosításakor 1948-ban a néprajzi anyagot is lefoglalták és Pestre szállították. Egy évvel később Teréz lánya, Mattyasovszky-Zsolnay Margit a pécsi Néprajzi Múzeumban helyezte letétbe a gyűjteményt, amit a múzeum 1963-ban meg is vásárolt (150 népi kerámiával együtt), de Pécsre a teljes kollekciónak csak a töredéke került vissza akkoriban. A textileket a csomagolás, költöztetések során leválasztották a kartonokról, ezért sajnos ma már kevésről lehet pontosan tudni, hogy ki készítette vagy viselte, legtöbbször még a lelőhelyükről sincs megbízható adat. A Mindig nyíló virágok kiállítás különleges válogatása technikájában és anyaghasználatában is archaikusabb, mint a pécsi múzeum más 19. század végi anyaga, nehezen sorolható be a hagyományos néprajzi kategóriákba. Eddig még csak töredéküket sikerült beazonosítani, konzerválni, feldolgozásuk most is zajlik. Nyár közepéig viszont még Zsolnay Júlia népviseleteket megörökítő festményeivel és olyan Zsolnay kerámiákkal együtt láthatók a pécsi múzeumban, melyek dekorációját az ősrégi főkötők motívumkincse ihlette.

„Mindig nyíló virágok” – Válogatás Zsolnay Teréz és Zsolnay Júlia hagyatékából, Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztálya, Pécs, 2018. július 31-ig.