„Szerintem a képzőművészeti élet...” – Pénz, paripa, fegyver

Erőforrások, tőke és tudásféltés a magyar képzőművészeti közegben

Perczel Júlia

„Abszolút van tudásféltés; személyes értelemben a kutatási területek kisajátítása, valamint a saját kapcsolatrendszer, a network féltése. Nincs annyira tudásmegosztás, mint amennyire lehetne; csak annyi van, amennyi a rendszer működéséhez elengedhetetlen…”

[XY művészettörténész] éppen ilyen; önmagában létrehozott nagyjából egy egyszemélyes világhálót, mindenhol ismerik a világban, de mindent ő akar kézben tartani, és ezért a végén nagyon kicsi a hatásfoka a működésének, mert semmit nem enged ki a kezéből, ő azonban nem tud mindent megcsinálni”

Perczel Júlia 2013-as kutatásán alapuló cikksorozatának következő darabja az erőforrások, a tőke és a tudásféltés kapcsolatát viszgálja a magyar képzőművészeti közegben.

 

A rendelkezésre álló erőforrások jellemzően szűkösek és természetesen nem egyenlően oszlanak el a képzőművészeti színtér szereplői között. Lehetnek anyagi természetűek, mint például a pénz vagy a technikai felszerelések, valamint szellemi természetűek, mint például a kapcsolatok, az információ vagy a művészettörténet és a -menedzsment területén szerzett szakmai tudás. Ezek az erőforrások bizonyos mértékben együtt mozognak és részben ez a mozgás adja a működés dinamikáját, hiszen a szereplők ezekért versengenek, illetve esetenként ezek megszerzése érdekében működnek együtt. Bár az erőforrások összefüggnek egymással, a kiállítóhelyek vezetői boldogulásuk szempontjából alapvetően mégis a szellemi tőke gyarapításának jelentőségét emelték ki. Mivel a szellemi tőkén belül a kapcsolatrendszer jelentőségéről a sorozat korábbi részeiben már sok szó esett, ez a cikk elsősorban az információ és a tudás megjelenési formáiról szól majd.
 


A tőkék fontossági sorrendje a vezetők szerint a közegben való boldogulás szempontjából


Hangsúlyok az egyes szektorokban

A kereskedelmi galériák vezetői elsősorban az információnak tulajdonítottak jelentőséget:

„Inkább értékes információk vannak, amelyeket az emberek védenek, mint komplexebb, tudás jellegű dolgok (például know-how-k és best-practice-ek), mert ez utóbbiakat mindenki tudja, és ezek nem is nagyon változnak.”

„Alapvető indikátora az információféltésnek, hogy az információ hatalom, itthon pedig pici a művészeti közeg, ezért a gyorsaságnak alapvető jelentősége van. Az információnak tehát rövid távon van jelentőségük. Például jellemzően azt is mindenki magában tartja, hogy milyen vásárokra akar menni.”

Az információféltés tematikus értelemben elsősorban a gyűjtőkkel kapcsolatos információkat és gyűjtői kapcsolatokat érintette. Ez
az, amit a legnyilvánvalóbban féltenek, hiszen mindenki próbálja a saját galériájához kötni a vevőket. Van, aki szerint ebben a szektorban nagyjából „itt van az üzleti titok”. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy „egy galéria eltartásához nagyjából nyolc-tíz stabil vevőre van szükség – itthon pedixg összesen ennyi van”. Ezért elsősorban „az információféltés természetesen a gyűjtők miatt van; egyrészt a »saját«gyűjtőket mástól távol tartani, másrészt a bizonytalanokat és a mozgókat igyekeznek magunkhoz csábítani.” Ezzel együtt vannak, akik úgy látják, hogy mindez tulajdonképpen értelmetlen, hiszen „úgyis mindenki nagyjából ugyanazzal a nyolcvanas potenciális és nagyjából tízfős aktív gyűjtői listával dolgozik”, illetve „azért értelmetlen, mert ha magyar vevőkről beszélünk, akkor úgyis mindenkinek ugyanazok a vevői, a külföldi vevőket pedig úgysem lehet kisajátítani.” Mindenesetre komoly problémát jelent, hogy „összefogni a lehetséges új, fiatal gyűjtők megszólítása érdekében azért nem lehet, mert éppen ez az a rész, amit senki sem oszt meg a másikkal.”, és „bár az igény mindig megvan rá, hogy összefogással bővítsük a gyűjtőkört, mégsem tud, vagy ez idáig legalábbis nem igazán tudott történni semmi.”

Ebben a szektorban a szakmai tudás két legfontosabb eleme az életkor, ami tapasztalatot és láthatóságot jelenti, valamint az a tudás, ami ahhoz szükséges, hogy egy galerista képes legyen meglátni és felépíteni művészeket. Ne feledjük azonban, hogy a kapcsolatok, az információ elérése és a szakmai tudás egymással folyamatosan összefonódnak. Mint az egyik vezető fogalmazott; „féltjük a személyes kapcsolatainkat és azt a tapasztalatot, tudást is, hogy hogyan értük el, amit elértünk. Ebben egyébként nyugaton sokkal nyitottabbak, és lazán elmondják a legjobb gyakorlataikat és tapasztalataikat. De egyébként a külföldre járó galériák egymás között itthon is beszélnek néha őszintébben, néha kevésbé őszintén, ezekről a tapasztalataikról.”

A múzeumi vezetők a kereskedelmi galeristáktól eltérően elsősorban a tudás jelentőségét hangsúlyozták és azt, hogy a művészettörténészek beteges mértékű tudásféltése nagymértékben hátráltatja a szcéna fejlődését:

„Tudásféltés nagymértékben van, és ami a szép, hogy ez már a művészettörténeti képzésben elkezdődik, és az új nemzedékek is ebbe nőnek bele, ezt a példát látva, hogy melyik kutató, mit és hogyan sajátít ki magának. Ezek mentén pedig nagyon erősen gerjesztődnek a féltékenykedések.”

„Abszolút van tudásféltés; személyes értelemben a kutatási területek kisajátítása, valamint a saját kapcsolatrendszer, a network féltése. Nincs annyira tudásmegosztás, mint amennyire lehetne; csak annyi van, amennyi a rendszer működéséhez elengedhetetlen…”

[XY művészettörténész] éppen ilyen; önmagában létrehozott nagyjából egy egyszemélyes világhálót, mindenhol ismerik a világban, de mindent ő akar kézben tartani, és ezért a végén nagyon kicsi a hatásfoka a működésének, mert semmit nem enged ki a kezéből, ő azonban nem tud mindent megcsinálni”

„Tudásféltés abszurd módon létezik... Számos példa van arra, hogy valaki annyira görcsösen próbálja őrizni, hogy szinte eltorzul benne a személyisége.”
 

A tudásféltés egyébként jellemzően nem önmagában jelent meg, hanem azzal összefüggésben, hogy hiányoznak a tudásmegosztás normái, ezért nagyon kevéssé vannak védve az ötletgazdák a csalással és a kihasználással szemben:

„Én átadom a tudásom, de azért az utóbbi időben most már jobban megválogatom, hogy kinek és milyen körülmények között, mert ha kölcsönösség nincs is, azért morális kereteket elvárnék; például, hogy egy művészemet, miután felépítettem, ne csábítsa el egy másik galerista.”

„A tudás védhető, de az ember nem; a gyűjtők általában továbbmennek máshova is vásárolni. Nem is ez a baj, hanem, hogy sok galeristának egyszerűen nem elégséges a munkabírása vagy nem megfelelő a hozzáállása, ami végeredményben azt jelenti, hogy csak nagyon kevés galéria von be új műgyűjtőket, élni azonban mindenki belőlük akar.”

„Maximális a tudásféltés, teljesen zavaros és átláthatatlan a megosztás rendszere. A legtöbb esetben az egyéni rövidtávú érdekek irányítják a megosztást – meg nem osztást.”

Mind az információ, mind a tudás féltése erőteljesebben van jelen a kereskedelmi galériák és a múzeumok, mint a nonprofit galériák között. Ennek bizonyára köze van ahhoz, hogy míg az előbbi két szektorban erős és komplex a belső kommunikáció, addig a nonprofit galériák alig érintkeznek egymással. Persze az utóbbiak is érzékelnek féltést, és érzékelik a kapcsolatok, az információ és a tudás mélyen összefüggő jellegét is, ám az előbbiekhez képest bújtatottabb és kevésbé drasztikus módon:

[...] nem osztják meg az emberek egymással a dolgokat, mindenki csinálja a maga dolgát. De itthon senki nem is ereszkedik le annyira, hogy a másiktól kérjen tanácsot. Ez nem feltétlen arrogancia, csak mindenki csinálja a saját dolgát.”

„Iszonyatos nagy tudásféltés van itthon [ti. a képzőművészeti közegben], és sokszor van ellenségesség is ebben, főleg a forprofitban. De a nonprofitban is van, mert Magyarország azért nem a világ közepe, és ha valaki valami tudást megszerzett kint, akkor azért nem az az első dolga, hogy szétkürtölje itthon. Ez azért is van, mert a tudás szimbolikus profitot és kapcsolati tőkét tud csinálni. Azért is van tudásféltés, mert kevés embernek van igazán használható kapcsolati tőkéje itthon, és akinek van, kihasználja, és nem akarja szétosztogatni nehéz munkával megszerzett tudását, hogy virágozzék ezer virág.”

 

A szellemi és az anyagi javak különbségeiről

Mivel a közegben alapvetően a szellemi tőkét tekintik a siker fő ismérvének, önmagában az, hogy a kiállítóhelyek vezetői erős információ-, és tudásféltést érzékelnek, természetes. A kérdés inkább az, hogy építő vagy romboló erejűvé válik-e a tudásféltés. Az a kérdés, hogy felismerjük-e, hogy a szellemi javak más jellegűek, mint az anyagi javak, és képesek vagyunk-e ezeket a különbségeket szem előtt tartva viszonyulni hozzájuk, vagy rengeteg időt és energiát ölünk-e az olyan javaink feletti kontroll gyakorlásába, amelyek terjedését úgysem fogjuk tudni sosem teljesen felügyelni. Míg ugyanis egy képet egyszerre csak egy gyűjtő birtokolhat, a műgyűjtőkről szerzett információk egyszerre több galerista birtokában is lehetnek. Bár afölött szinte teljes körű kontrollal rendelkezhetünk, hogy kivel osztjuk meg a tulajdonunkban lévő kiállítási helyiséget, azt már jóval kevésbé tudjuk befolyásolni, hogy ki részesülhet abból a tudásból, amelyet a művészetmenedzsment területén felhalmoztunk. Sőt, míg egy műtárgy értéke legnagyobb részt közvetlen tulajdonosának válik hasznára, addig a jó ötlet megjelenésével járó előnyök és felhasználásának lehetőségei messze túlgyűrűznek kitalálóján. Ráadásul, ami a tudás kizárólagos birtoklásának igyekezetét még problémásabbá teszi, sőt ennek az igyekezetnek a relevanciáját is megkérdőjelezi az az, hogy a tudás áramlása és felhasználása nem is feltétlen a csalás szándékából fakad, hiszen az, hogy egymás gondolatai mentén építkezünk, eleve minden fejlődés alapmechanizmusa. Ezért tehát nem érdemes elzárkózással védeni tudásunk terjedését, amely stratégia a fentiekből fakadóan mindenképpen csak rövid távon lehet hatékony, ugyanis nem segít növelni a rendelkezésre álló erőforrások volumenét, csak őrizni kinek-kinek saját megkaparintott részét. A színtér és szereplői hosszútávon hatékony fejlődése érdekében inkább olyan stratégiákat érdemes kidolgozni, amelyek segítik csatornázni és biztonságos mederben tartani mind a már létező, mind az újonnan megjelenő tudásokat; amelyek a rendelkezésre álló erőforrások összesített volumenét tudják növelni, mind nagyobb teret nyitva a szereplők fejlődésének. Ilyen stratégia lehet a potenciális versenytársakkal való együttműködések kialakítása, amelyek során úgy is képesek laza szövetségeket létrehozni a szereplők, hogy közben megtartják önállóságukat. 


Az illusztrációt Janoch Lívia készítette.