Tele van a város Esterházy Marcellel. A művei által alkotott városi térben feszülő szövedék pedig tele van „szövegközi” utalásokkal. A Budapest különböző szegleteiben szigetszerűen elszórt munkák a múltfeldolgozásról és annak vállfajairól szóló műegyüttesként állnak összefüggésben.

A viszonyok értelmezéséhez elsőként javallott egy a Jelentés című kiállításon bemutatott Esterházy-munkák között megtett virtuális utó-tárlatvezetés.

Az emlékek torzításától a jótékony felejtésen keresztül az emlékezet felelősségéig vezető út hozzánk közelebb álló, felelősségteljes végén helyezhetők el Esterházy Marcell Majd egyszer és Propaganda című 2015-ös munkái. A híres író apa egy mondata („Majd egyszer egy írás ezen a ponton fog elkezdődni…”)¹ jelképes stafétabot-átadásként vésődik a családi ház udvarán álló fába, egy sajátos, intim emlékhelyre. Ez a gesztus már önmagában ambivalens érzéseket kelthet, hiszen az értékes szavak a belevésés primitívnek titulált aktusa által vesztenek súlyosságukból. (Bennünk, nézőkben azonnal a „Miért hagytál el?”, „Irma és Pisti 1988” és az ehhez hasonló retorikájú vésések vizuális emlékei törnek fel, miközben az Esterházy név és a kiállítótér-szituáció által hordozott szofisztikáltság hatására igyekszünk magunkban komolyra fordítani a szót.) Esterházy Marcell az általa bevésett és részben megváltoztatott szöveget („Majd egyszer egy írás ezen a ponton fog befejeződni…”) a róla készített print formájában kiszakítja eredeti szövegkörnyezetéből. Így kerül be a személyes emlékezetet jelképező, fiú által módosított apai mondat a kollektív emlékezés helyszínére.

Esterházy Marcell: Majd egyszer... / One day (2015), 150 cm x 120 cm, Hahnemühle giclée print dibondon   Forrás: esterhazymarcell.net

Más logikai ívet jár be Esterházy Propaganda című installációja, amely – technikailag – a művész birtokában lévő, ’50-es, ’60-as évekből származó diafilmek propagandaszövegeinek illusztrációk nélküli összeszerkesztése. Esterházy a kiállítótérben a plakát-szabadrablás eszközével terjesztette propagandáját, a látogatók kedvükre válogathattak a rengeteg példányban rendelkezésükre bocsájtott nyomatok közül. Így váltak a kiállítás-látogatók által a szélrózsa minden irányába széthordott, abszurd hatást keltő plakátok tökéletes múzeumi szuvenírré. Esterházy a politika által torzított, manipulatív propagandaszövegek segítségével konstruált egy új személyes emlékezetet. Egy „kreált” történelmi emlékezetre reflektáló saját építményt. Ez a plakátokra nyomtatott szövegekben megjelenő szemlélet azonnal groteszkké válik és elveszti megingathatatlanságát, amint az élesszemű kiállításlátogató elé kerül. Mi már csak nevetünk a Propagandán. Sőt, hazavisszük és büszkén helyezzük az ágyunk feletti Ikea keretbe…


Esterházy Marcell: Propaganda (2015), installáció a Jelentés című kiállításon   Forrás: Capa Központ

A propaganda és az 1989 előtti történelem-szemlélet csupán a történelem két valódi tulajdonságát vesztette szem elől: annak végtelenségét és folyásának nehezen irányíthatóságát. (Végtelen, hiszen az emberi életet viszonyítási alapként tekintve a történelem folyama beláthatatlan hosszúságú. Ez a folyam pedig az emberöltők léptékében gondolkodva szerencsére csak ritkán irányítható.) 2016-ban ugyanitt tartanánk? Rien ne va plus, azaz nincsen tovább, olvasható a Mikszáth Kálmán téri Lumen egyik falán. A már jól ismert² fa-vésés-fénykép hármasság itt is visszaköszön, az üzenet hangvétele azonban kevésbé bizakodó. Már semmi meglepő nem történhet, a mondat adta szerencsejáték analógiájával³ élve: nem érdemes többé tétet tenni? A tétnélküliség lenne az egyetlen jó taktika? Nincsen több „vésnivaló” üzenet, nem lesz több megörökítendő emlék?

Esterházy Marcell: Rien ne va plus (2015), 100 x 80 cm, Hahnemühle giclée print dibondon   Forrás: esterhazymarcell.net

A személyes emlékezet megtört körvonala szoros kapcsolatban áll a történelmi emlékezetben történt demagóg csúsztatásokkal, az átírt történelemkönyvekkel és napjainkra felszínre került tragédiákkal. Hiszen a személyes emlékezet meghasonlása a kollektív emlékezet tükrében történik. Az FKSE-ben idén tavasszal megvalósult Ongoing h/Histories című kiállítás – ahogyan az a címében látható kapitálissal történő játék is jelzi – a közvetett, azaz történelmi és közvetlen, azaz személyes emlékezet viszonyát vizsgálta. A kiállítás apropóját az Esterházy Marcell munkásságát is érintő kérdés adta: vajon a fiatal generációt képviselő alkotók milyen taktikával közelítenek a történelmi események „gordiuszi csomójához”? Tisztázott-e pozíciójuk, sőt, beszélhetünk-e egy a teljes, 1970-es évek óta született alkotói korosztályt összekapcsoló közös beszédmódról? Esterházy Marcell Autodafé című printje a közösen írt, alternatív, „új kiadású” történelemkönyv egyik lapjaként, kvázi tankönyvi illusztrációként jelenik meg a Stúdió Galériában. S hogy miért a történelemkönyv-hasonlat? A kiállítás a történelem lehetséges értelmezési lehetőségeinek sokszínűségéből indul ki, és ezzel párhuzamosan a hivatalos narratívák legitimitását kívánja megkérdőjelezni azáltal, hogy egy adott eseményt más nézőpontból, más hangsúlyok mentén mutat be.⁴ Az actus fidei-re, a középkori egyházi ítélkezési módra utaló cím és az ábrázolt könyvégetés a tökéletes szociopornót testesíti meg. Hiszen anélkül, hogy a borzalom elszenvedőivé válnánk, bámészkodhatunk. Az alapvető nézői igény, az eltompíthatatlan bámészkodási vágy jelen esetben elegáns alkotói cinizmussal kerül kielégítésre. Esterházy munkáján keresztül a látogató útjába áll. A vizuális tartalom kikerülhetetlenségének eszközével szembesít minket a történelem visszásságával. Mi a kívülállók nyugalmával, üveges szemmel nézzük a borzalmat, miközben a történelmi, negatív előjelű cselekedet segítségünkkel, a mi rá fordított tekintetünkkel válik beszéd tárgyává. A fénykép emlékeztet a könyvégetés eseményére. Esterházy Marcell munkája így lehetetlenné teszi a borzalmas emlék megtizedelődését és elhalványulását, az ünnepélyes ítélethirdetés, a kvázi erkölcsi diadal évtizedekkel később, a mi jelenlétünkben történik meg.

Esterházy Marcell: Autodafé (2015), 100 x 140 cm, Hahnemühle giclée print dibondon    Forrás: esterhazymarcell.net

Az Ongoing h/Histories című kiállításon feltett kérdések fontosságát, a személyes alkotói válaszokra szomjazó hozzáállást támasztja alá az Eleven Emlékmű két éves fennállásának alkalmára Arisztokrataság, család, magyarság, emlékezet címmel szervezett beszélgetés. Rényi András kérdései és Esterházy Marcell rájuk adott válaszai talán segítenek történelmi kontextusba helyezni a kortárs alkotót, megismerni a családi mítoszokat és azok alkotói életműben is érezhető fontosságát. Hiszen a személyes emlékezet megtizedelése, a kollektív emlékezet kiforgatása, az ezekre a cselekedetekre adott, ma már történelemkönyvekben tovább örökített reakciók labirintusában nehéz a tájékozódás. A történelem és egyén viszonyának napjainkban sokat emlegetett témája azonban újabb és újabb értelmezésekért kiált. Esterházy Marcell Budapest utcáinak útvesztőjében rejti el saját interpretációját. Mi pedig, hogy ha időnket és energiánkat nem sajnáljuk, a Lumen – Budapest Galéria – Eleven Emlékmű útvonal bejárásával szubjektív vezetőt és fontos lábjegyzeteket kaphatunk a történelmi emlékezetről szóló tudás-korpusz értelmezéséhez.

1 Idézet a Jelentés kiállítás handoutjából: „Ezzel a mondattal fejezte be Esterházy Péter a Magyar Rett Szindróma Alapítvány számára készült szövegét. Az írás egy olyan sorozat részét képezi, amelyben az alapítvány kérésére írók és képzőművészek reagálnak egymás műveire. Esterházy Péter szövege Roskó Gábor rajzához kapcsolódott, a staféta ezt követően fiához került, aki válaszul a képen látható feliratot véste egy, a szülői ház udvarán álló jegenyefába (sok más emlék mellé).”

2 A Majd egyszer című munkához hasonlóan a Rien ne va plus-t szintén egy a szülői ház udvarán található fába véste be Esterházy Marcell. 

3 A szerencsejátékok során ezzel a mondattal jelzi az osztó, hogy nincs több tét.

4 Idézet a kiállítási koncepcióból.