Tengerszint alatti kertek

Jövőkép

Szalipszki Judit

A magyar intézményrendszerhez szokott szemmel és elmével jogosan merülhet fel a kérdés: vajon mit keres egy laboratóriumhoz hasonlító, halastavat veteménnyel kombináló kert egy művészeti intézmény háza táján? Hogy jut eszükbe sört főzni, majd a sörfőzés hulladékanyagát gombaszövedékkel beoltva szigetelőpaneleket készíteni? Mi viszi őket arra, hogy a vizelésre alkalmas köztéri installáció „tartalmával” trágyázzák a kertet? Hogy fér meg egymás mellett egy mesterséges intelligenciával közösen jegyzett neofuturista vacsora és egy emberi könnyből kristályszerkezeteket tenyésztő projekt? Hollandiában mind a kulturális intézmények, mind az önkormányzatok nyitottak a kísérleti kertmegoldásokra, ösztönzik létrejöttüket. Szubjektív körképünkben ezekből a határátlépő projektekből mutatunk be egy csokorra valót.

Zeger Reyers Kemény víz című installációja túlnőtt a Mediamaticen – a kert felszökött a homlokzatra és magával sodort pár száz tányért. Háttérben a Renzo Piano által tervezett NEMO Tudományos Múzeum magaslik Fotó: Anisa Xhomaqi

Bár a legismertebb holland turistacsalogató kert minden bizonnyal a 2017-es szezonjában egymillió-négyszázezer látogatót vonzó, tulipánban tobzódó Keukenhof, a kortárs holland kertkultúra ennél sokkal többet tartogat a zöld jövőben hívők számára.

Az amszterdami pályaudvar szomszédságában, páratlan vízparti panorámával rendelkező Mediamatic a nyolcvanas években még csak egy művészeti folyóirat címeként volt ismert, majd gyors intézményesülést követően különböző helyszíneken különböző fókusszal működött és működik a mai napig. Míg a kétezres évek elejéig főként net arttal kapcsolatos projektek platformja volt, addig ma elsősorban bioarttal és biodesignnal kapcsolatos műveknek és kezdeményezéseknek ad otthont. A kiállításokat, installációkat, laborokat, egy vegán éttermet és egy akvapónikus kertet is magában foglaló hely a művészet, a design és a tudomány határterületén billegő, főként élő organizmusokkal, botanikával, mikrobiológiával és biomérnökséggel kapcsolatos gyakorlatokra fókuszál. Két évvel ezelőtt költöztek az akkor kissé elhanyagolt környéknek számító helyszínükre, és a terület rehabilitációját rögtön egy kert létrehozásával indították. A sivár betonfelületekre a közeli kulturális és szabadidős intézményekkel karöltve magaságyásokat telepítettek, így egyszerre létesült közösségi tér és sütögetőhely, mini tankert a környékbeli óvodásoknak, valamint az intézményt bőséges terméssel ellátó konyhakert. A helyképző (placemaking) stratégia részeként a járókelőket különféle installációkkal igyekeznek becsalogatni: az első pillantásra is hívogató, színpompás üvegházak (Diana Scherer), Bahia Shehab libanoni– egyiptomi street art művész kalligrafikus graffitije mellett videoinstallációval kombinált köztéri piszoárok (Kamiel Rongen) sora és egy kizöldült infografika vonja magára az épület mellett elhaladók figyelmét.

A Mediamatic épületei korábban az amszterdami hídfenntartó vállalatnak adtak otthont, egykor csatornazsilipeket készítettek és szervizeltek ebben a raktárépületben, most eseményhelyszínként működik. Előtérben Diana Scherer Spektrum termények című projektje: hat színes üvegház sorakozik a csatorna partján Fotó: Chiara Barraco


Aki kérdez: Jasmin Moeller

A német származású, de jelenleg Hollandiában élő Jasmin Moeller Masha Ruval közösen hozta létre Kétség-felvető vagy – szabadfordításban és inkább a kertasszociációkat erősítve – Kétség-keltető (Raising Doubts) című interaktív land art installációját. A kurátorként is aktív művészetteoretikus, Camiel van Winkel három művészarchetípust különböztet meg; a klasszikust, a romantikust és a modernt; az installáció pedig lehetővé teszi bárki számára, hogy kipuhatolja, vajon ő melyik csoportba tartozna, ha művészként keresné kenyerét és boldogulását.

Önismereti-botanikai kérdezz-felelek. Jasmin Moeller és Masha Ru Kétség-keltető című interaktív köztéri installációja (2015 óta) Fotók: Xiang Yu Yeung

A Kétség-keltető csupa nehezen eldönthető kérdéssel szembesít. Hiszel a generációk közötti tudásátadásban? Jellemző rád a kritikai távolságtartás? Tudod kommunikálni az érzelmeidet? Magányos típus vagy? Vagy tabudöntögető? Golyóstollas ikszelgetés helyett azonban itt performatív módon, egy magkártya- lapból egy-egy vetőmagot tartalmazó korongot az ágyásokba juttatva voksolhatunk. Az idén harmadik éve működő installáció így néhány hét alatt – ha az időjárás is úgy akarja – organikus infografikává burjánzik majd. A növények kiválasztását komoly kutatómunka előzte meg: nemcsak az adott növény szimbolikáját, kultúrtörténetét, fizikai sajátosságait (színét, illatát, méretét), de esetleges gyógyító potenciálját is figyelembe vették, és igyekeztek a kérdésnek konceptuálisan megfeleltethető magokat használni.

A virágágyásokból álló, pszeudo-tudományos módszerrel operáló kérdőív eredményein a természet is alakít – akit a pontos adatok érdekelnek, ellátogathat a projekt honlapjára, ahol minden korábbi válasz hozzáférhető: www.raisingdoubts.nl Fotó: Xiang Yu Yeung


Miután minden ágyásba belepottyantottuk a válaszunknak megfelelő magocskát, a lyukkártya beszkennelését követően tudhatjuk meg, melyik karakter áll hozzánk a legközelebb. Ha filozofikus sétánkat követően mind a harminc kérdésre feleltünk, akkor még mindig maradt 30 magkorongunk, amiket hazavihetünk, vagy a városi magültetéstől felfokozott hangulatban gerilla módszerrel útközben is szétszórhatunk. A „ha az időjárás is úgy akarja” visszatérő fordulat a Mediamatic háza táján, ugyanis nem a Kétség-keltető az egyetlen munka, amely a napos és esős órák függvényében alakul – kókadozik vagy virít. Az organikus installációiról ismert Zeger Reyers közel ezer tányért épített be a Kemény víz (Hard water) című félig ember, félig időjárás alkotta installációjába. Az épületre kvázi bioparazitaként felkúszó monstrumba sárkányfű és évelő díszgyertya mellett virághagymákat is ültetett, így tavasztól őszig havonta más arcát mutatja a mű. Reyers nem először vállal közös szerzőséget a természeti erőkkel és élő organizmusokkal, erre kiváló példa korábbi ikonikus munkája, a Kagylószék (Mosselstoel, 2000). Két évre a tengerbe eresztett egy széket, majd miután az ülőalkalmatosságot teljesen belakták a kagylók, kiemelte, és egy speciálisan erre az alkalomra tervezett párolószerkezettel elkészítette az objektet: vacsorára (!).


A Mediamaticben a néhány állandó munkatárs mellett elsősorban gyakornokok dolgoznak, ők szervezik és kommunikálják a programokat, kutatnak és fejlesztenek a laborokban, etetnek és szüretelnek az akvapónikus kertben. Így akinek kedve támad a csatornaparton elmélyülni a bioart és -design aktuális tendenciáiban, bátran jelentkezzen náluk Fotó: Anisa Xhomaqi

Haladó kert, ehető virágokkal

A szeszélyes holland időjárásnak ennél egy fokkal kevésbé kiszolgáltatott a Mediamatic talán leglátványosabb és legszokatlanabb kertje, a már említett, növények és halak szimbiózisán alapuló, ciklikus, ökológiailag fenntartható és barátságos társulás. Hogy is működik az akvapónikus rendszer? Az akvapóniában a víztartályokban élő halak ásványi anyagokban gazdag táplálékot kapnak. A táplálék elfogyasztása után a halak salakanyagával szennyezett, ammóniadús víz fizikai szűrést követően egy szivattyú segítségével átfolyik a különféle, elsősorban ehető növényeknek otthont adó agyaggolyó-ágyon. Tehát a növények nem földben növekednek, csak a tápanyagdús vízből táplálkoznak (amiben az ammóniát a baktériumok nitráttá alakították). A növények által megszűrt víz pedig visszakerül a haltartályba. Így az akvapónikus kert egy zárt rendszer: csupán az elpárolgott vizet szükséges pótolni, további öntözésre, vízcserére optimálisan működő szisztéma esetében nincs szükség. Az akvapónia másik nagy előnye, hogy nem foglal sok helyet, a növényládák az állandó meleget biztosító üvegházban akár egymás fölött is elhelyezhetők. A növény- és haltermelést egyesítő technológia nemcsak utópisztikus kísérlet vagy látványosság, valóban alkalmas élelmiszer előállítására. Burjánzik a menta, az oregánó, a zsázsa, a citromfű, a kakukkfű, a saláta, a spenót, az ehető begóniavirág és a sárgáspiros, enyhén csípős ízű vízitorma. A növények íze és illata egyaránt intenzív, és a tévhitekkel ellentétben egyáltalán nem halízű! Olyannyira nem, hogy a Mediamatic éttermében a vendégek mind az akvapónikus növényeket, zöldfűszereket, mind a vegán étlapon kivételként szereplő, itt gyarapodó törpeharcsákat fogyaszthatják. Az étterem nem elsősorban etikai, sokkal inkább ökológiai okokból alakított ki vegán profilt – a klímaválság vészjósló következményei fényében elengedhetetlen az élelmiszereink ökológiai lábnyomának tudatosítása. Az étterem koncepciójában egyébként is szorosan együttműködik az intézmény más programjaival. Az évszakonként változó menüben nagy hangsúllyal vannak jelen a fermentált, azaz erjesztett ételek, a Mediamatic Clean Labjében főzött sört csapolnak, a salátát és a levest pedig a lupinlencséből készült, szintén fermentált, ehető tempeh-tálkákban is mérik. A tálkák két nap alatt „nőnek” meg a laborban: a gombarostoknak (mycelium) ugyanis csupán ennyi időre van szükségük ahhoz, hogy a lencseszemcséket körbeszőjék. Fontos megjegyezni, hogy sem az akvapónikus rendszer, sem a sörfőzés vagy a mycelium-lehetőségek módszerét és titkát nem őrzik hét lakat alatt, havi rendszerességű workshopokon és előadásokon bárki megtanulhatja, és később saját boldogulására alkalmazhatja az őt érdeklő technológiát. Ebből is látszik, hogy a Mediamatic folyamatosan változó, alakuló, fejlődő, minden tekintetben organikus intézmény, „hub”, tudásplatform, laboratórium, a diszciplínák közötti átjárást ösztönző iskola, ahol különböző művészeti és tudományágak képviselői tanulhatnak egymástól, a természettől és élő organizmusoktól.

Diana Scherer: Spektrum termények (balra) és egy hágai mentálhigiénés kertben embereknek, növényeknek és madaraknak egyaránt menedéket adó Sokszínűség óvóhelye, Kaszás Tamás üvegháza (jobbra) Fotó: Chiara Barraco, Szalipszki Judit

 

Színerő

A Mediamatic egyik legfrissebb bioart/biodesign projektje Diana Scherer Spektrum termények (Spectrum crops) című installációja. Scherer az utóbbi éveket a növényi intelligencia tanulmányozásának szentelte, érdeklődésének középpontjában azonban sokkal inkább a növények talaj alatti részei állnak. Föld alatti sablonok elhelyezésével irányította a gyökérzet viselkedését és növekedési nyomvonalát, mely így a mintát megerősítve szövet-, illetve szőnyegszerű anyaggá kuszálódott. A legutóbbi holland Design Héten a New Material Award kutatói ösztöndíjával jutalmazott projekt a nijmegeni egyetemmel együttműködésben zajlik, a kutatásban pedig biológusok és ökológusok is részt vesznek. A Spektrum termények installáció azonban a teljes növénytestre fókuszál, a színek, pontosabban a különféle hullámhosszú fény növények növekedésére, ízére, illatára gyakorolt hatását követi nyomon. A kísérlet nem is történhetne adekvátabb helyen, hiszen Hollandiában több mint 60 négyzetkilométernyi üvegház alatt növekednek a jelentős exportpotenciállal bíró virágok, gyümölcsök és zöldségek. Ki tudja, lehetséges, hogy Scherer következtetései felforgatják majd az oldschool, átlátszó üvegházrendszereket, és a repülőről is tisztán megfigyelhető üvegháztetők rasztere a jövőben óriási Mondrian-festményekre emlékeztet majd sárga- vörös-kék (lila) téglalapjaival. Scherer munkájának felvetései ismerősnek tűnhetnek az Artmagazin-olvasók számára, mert egy másik, szintén a különböző rezgésszámú fény hatását kutató installációról már olvashattak a Kaszás Tamás képzőművésszel készült interjúban (Szikra Renáta: Miénk a jövő, mert hiszünk az utópiában, Artmagazin, 2013/8. 30–37. o.). A Sokszínűség óvóhelye című munka 2009 óta Hollandiában látható. Kaszást hosszú idő óta foglalkoztatják a színes ablakos üvegházak – a Loránt Anikóval jegyzett ex-artists’ collective gyakorlatát ismerve nem túlzás kijelenteni, hogy a spirituális konnotációk mellett a színpompás üvegház felkészülésként is értelmezhető egy jövőbeli összeomlást követő élelmiszerválságra. A munka első verziója 2007 nyarán a Műcsarnok Projection kiállításán szerepelt, akkor a tér közepén a végül 2009- ben, Utrechtben a KAAP fesztiválon megvalósult üvegháznak még csak a makettje volt látható. A ház szerencsére a fesztivált követően nem semmisült meg; jelenleg a Hága déli részén szinte észrevétlenül rejtőző Mens en Tuin, vagyis Ember és kert nevet viselő szelíd kertben található.

Ember és kert

A Mens en Tuin a szó szoros értelmében véve óvó hely: az idén harmincegy éve működő kert Rudolf Steiner antropozófikus filozófiáján és biodinamikus kertgazdálkodási módszerén, a ritmusok és a ciklusok követésén alapszik. A természet, a táj és az ember közötti harmóniát holisztikus és etikus módszerekkel építő és fenntartó, a spirituális-kozmikus benyomások iránt is érzékeny szemlélettel működő kert több kisebb zónára oszlik: a méhek és pillangók kertjére, a rózsakertre, a madárkertre, a gyümölcskertre, a fűszerkertre, a vízikertre és a közösségi rítusok helyszínéül is szolgáló spirálra. Mindenki számára nyitott és ingyenesen látogatható, noha főként mentális betegségekkel, pszichoszociális/pszichoszomatikus problémákkal küzdők, illetve függőség vagy betegség utáni rehabilitációban részt vevők dolgoznak és töltenek időt itt. Kaszás üvegházának funkciója azonban az utóbbi években némiképp módosult: a növényeknek sajnos túl kevés volt a beszűrődő fény, így a pavilon jelenleg relaxációs, kontemplációs térként működik, így szolgálja a látogatók igényét. (A rekreációs használat egyébként az eredeti elképzelések között is szerepelt.) A mentálhigiénés kertben a steineri elvekhez hűen rendszeresek a játékos, közösségi összejövetelek – ezek az alkalmak a rehabilitáción részt vevőknek is lehetőséget biztosítanak a környék lakóival való kapcsolatteremtésre. Ottjártamkor földöntúli béke és nyugalom honolt mindenütt, a kertbéliek egy nagy asztal körül gyógynövényteát kortyolgattak és ribizlit szemezgettek. Ha egy darabkát haza szeretnénk vinni a Mens en Tuin idilljéből, gond nélkül megtehetjük, ugyanis a kert saját komposztját és a terápia keretében gondozott palántákat meg is lehet vásárolni – ezzel egyben hozzájárulhatunk a kert független működéséhez is.

A Cure Park projekt az egyén fizikai és mentális egészségével kapcsolatban kezdeményez párbeszédet Fotó: Jasper Griepink

Törődés, gondoskodás, gyógyítás, figyelem – a Cure Park

Ha a képzőművészet felől olvassuk őket, a gyógyító kertek ideája Joseph Beuyshoz is visszavezethető. Beuys életművében a sebek, a sérülések, a szenvedés és a lelki és fizikai fájdalom vörös fonálként végighúzódó szimbólumok. Beuys hitt a művészet mind személyes, mind társadalmi szinten megvalósuló terápiás hatásában, erejében. Kétségtelenül Beuys az egyik elméleti referenciája a július közepéig az amszterdami erdőben zajló Cure Park című projektnek. A Cure Park az egészség és a betegség kortárs jelentésrétegeit többek között a fájdalom, a halál, a környezet, az étel, a test és a hit kérdésein keresztül vizsgáló akadémiai Cure Master képzés záróeseménye. Az Európa legnagyobb városi parkjai közt is számontartott, a Central Park területénél háromszor nagyobb Amsterdamse Bos kialakítását a harmincas évek elején kezdték meg, részint a gazdasági válság okozta munkanélküliség mérséklése céljából. Az angolkertre hajazó erdő telepítésében és a park kiépítésében több mint húszezren vettek részt, de így is évtizedeken át folytak a munkálatok, és végül 1970-re nyerte el végső formáját. A Cure Park programja, amely a fizikai és lelki gondoskodás, a figyelem, a gyógyítás, az önmagunkhoz és a közösséghez való kapcsolódás lehetséges alternatíváit kínálja fel, a köztéri (közparki) installációk mellett főként workshopokból és eseményekből épül fel. A Cure Park részeként részt vehetünk például egy ötnapos elvonuláson: az egykor Joseph Beuysszal, Andy Warhollal és a dalai lámával is maratoni hosszúságú interjúkat készítő Louwrien Wijers vezetésével mélyedhetünk el a művészet, a tudomány, a spiritualitás és a gazdaság nehezen szétszálazható viszonyrendszerében (miközben a testi és lelki egészséget szolgáló hindu, buddhista és jain ételeket fogyaszthatunk). Karel Winterink 2015 óta szervez halállal kapcsolatos beszélgetőköröket parkokban és idősek otthonában, amelyen meghívott vendégekkel együtt a túlvilági léttel és az arra való felkészüléssel foglalkoznak – a szeánszok szimbolikus módon éppen naplementekor, a nappal és az éjszaka közötti átmenet óráiban zajlanak. Kateřina Šedá félig műtárgy, félig designobjektje egy kapcsolatteremtést segítő játékasztal, melynek ötlete abból a megfigyelésből táplálkozik, hogy a gyerekek az idősek otthonában lakó nagyszülők látogatása közben legtöbbször unatkoznak. A mű a két generáció közötti távolság játékos formában történő áthidalásához nyújthat segítséget. Vannak projektek, amelyek átfordítják, más nézőpontból mutatják az egészségtudatos vagy öngyógyító praktikákat: Job Koelewijn a test és az elme pallérozására is alkalmas filozofikus fitneszszerkezeteket tervezett, Shana Moulton viszont naiv hipochonder alteregóját alakítva lávalámpák és különféle kereskedelmi testjobbító kütyük segítségével harmonizálja belső szerveit. Jasper Griepink LOVE SPACE-e a szerelem temploma és egyben közösségi tér, ahol a látogatók a szexualitás, az erotika és a párkapcsolatok témakörével foglalkoznak. Griepink szerint a szexuális energia gyógyító erő, aminek életünkben központi szerepet kell játszania és amit tudatosan kell megélnünk. Az érdeklődők mindezt a gyakorlatban a helyszínen is tesztelhetik, a szerelmi fészek ugyanis privát használatra is igénybe vehető. Marjolijn Zwakman és a Cure Park egyik kurátora, Martijn Engelbregt pedig az érintés, megérintés konnotációit térképezik fel: vizsgálódásaikban kifejezetten az egészségügyre koncentrálnak, ahol a szükséges vizsgálatokon és beavatkozásokon túl a másik megérintése ellentmondásos érzéseket kelt – az elsősorban a gondoskodás és a vigasztalás gesztusaként számontartott érintés a komfortzónától és intencióktól függően pillanatok alatt kellemetlenné válhat. A főként, de nemcsak egészségügyi dolgozókat bevonó workshopjuk keretében a tapintás és a fizikai érintés, találkozás megtapasztalására és gyakorlására biztosítanak lehetőséget.

Délutáni fények a Mediamatic Haeckel-termében. Az étterem részeként működő, időnként vetítéseknek és prezentációknak is helyet adó tér Ernst Haeckel orvos-zoológus-természetfilozófusnak állít emléket, a háttérben látható tapéta Haeckel 1904-ben megjelent Kunstformen der Natur litográfia-kötetének felhasználásával készült. A Bernotat & Co. stúdió designlámpái a sugárállatkák formavilágából merítenek. 3D nyomtatással készültek, és villanyoltás után biolumineszenciára emlékeztető halvány, zöldes fényt bocsátanak ki Fotó: Anisa Xhomaqi

Me(n)tafora

Másképpen gyógyító kert a Rotterdamse Munt: az alulról szerveződő, közösségi, városi fűszerkert egyik önkéntese a rotterdami Titkos Kertek Hétvégéjén (ezen az eseményen a nagyközönség számára kevésbé ismert városi kertek mutatkoznak be – a szerk.) büszkén mutatja a Horvátországból néhány hete érkezett mentapalántát: úgy tűnik, hamar gyökeret eresztett a holland földben. De milyen fajta is a névadó „rotterdami menta”? A tévedések elkerülése végett ez nem egy újonnan felfedezett mentafaj, a Rotterdamse Munt kezdeményezői a mentát metaforaként választották: a város lakosságának ugyanis több mint fele, az iskoláskorú gyerekeknek pedig közel 75 százaléka bevándorló háttérrel rendelkezik. A menta pedig gyakorlatilag az egész világon megterem, így minden nemzetnek megvan a saját „őshonos” fajtája. Az Erasmus hídtól néhány percre, Rotterdam déli részén elhelyezkedő kert vonzáskörzetében majd’ ötven különféle kultúra képviselői laknak, a számtalan mentafajt felvonultató kert pedig tér és alkalom a találkozásra, az együttlétre és a kulturális cserére. A függetlenségét saját termények árusításával és teapavilonnal biztosító kert ideiglenesen kapott letelepedési engedélyt a korábban villamossínek által övezett területen: az év végén költözniük kell, a magaságyásos kialakítás azonban lehetővé teszi a kert mozgatását, csak egy újabb befogadó kerületet kell találniuk. A Mediamatichez hasonlóan transzdiszciplináris, nehezen beskatulyázható profilú intézmények (mint a rotterdami The New Institute vagy az amszterdami Waag Society) nem légüres térben működnek: Hollandia legtöbb művészeti vagy designegyetemén már régen nem médiumok vagy anyaghasználat mentén határozzák meg magukat a szakok. Amint az az elnevezésükben is tükröződik, a Future Planet Studies, Man and Wellbeing, Food Non Food programokban nem válik el élesen a képzőművészeti, design, építészeti, természet-, társadalom- és bölcsészettudományi háttér és gondolkodás. Az akadémikus művészeti modellektől gyorsan távolodó paradigma társadalmilag elkötelezett: képviselői a múltfeldolgozás mellett (helyett?) egy (nem túl távoli) jövő felé tekintenek, és igyekeznek az egyelőre jobbára spekulatív elképzeléseknek tűnő víziókból széles körben alkalmazható stratégiákat alkotni.

Rotterdamse Munt urbánus fűszerkertet a társadalmi kohézió és a kerti munkán keresztül megvalósuló kapcsolatteremtés igénye hívta életre Fotó: Rotterdamse Munt

A cikk megszületését a B.Braun támogatta