Kernstok Károly, Szerelem című festményét, első ízben az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1899 végén megrendezett téli tárlatán mutatta be. Műve a fővárosban sem a kritika, sem a közönség körében nem keltett különösebb feltűnést. A nézők nem láttak benne egyebet, mint Benczúr Gyula Mesteriskolája egyik kiváló növendékének elsőrangú akttanulmányát. Mindaddig így volt ez, míg a klérus egyik főembere erkölcstelennek nem bélyegezte a képet. Téli kiállításának anyagából a társulat reprezentatív válogatást vitt Nagyváradra, s megnyitására a város egyik előkelőségét, Schlauch Lőrinc bíborost kérte fel. Schlauch azonban vonakodott megnyitni a tárlatot mindaddig, amíg az inkriminált művet el nem távolítják. A bíboros követelésének engedve a szervezők Kernstok festményét végül egy kizárólag nagykorúak számára fenntartott, drapériával elfedett külön helyiségben mutatták be.

Száműzött szerelem

A nagyváradi eset csak feltűnő epizódja volt egy ekkor már évek óta húzódó vitának. Wlassics Gyula kultuszminiszter 1898 őszén programot hirdetett a hazai képzőművészetek fellendítésére, amelyben az ifjúság művészeti nevelése érdekében szorgalmazta az iskolák tárlatlátogatásait, különösen a kortársi törekvéseket összegző Műcsarnok kiállításainak megtekintését. Rendelete ellen több tanár is tiltakozott, mondván, hogy a Műcsarnok tárlatain gyakoriak az olyan aktábrázolások, amelyek veszélyeztetik „az ifjúság egészséges erkölcsi fejlődését”. A Képzőművészeti Társulat hivatalos folyóirata, a Műcsarnok lapjain éveken át burjánzó, félreértésektől és személyes sértésektől sem mentes „nuditás-vitában” pro és kontra a hazai művészeti élet számos jelese felszólalt, köztük Alexander Bernát, Beöthy Zsolt, Gyulai Ágost és Ernst Lajos.

Éljen az erkölcs címmel Ady Endre vitriolos cikkben bírálta a döntést, frappánsan bizonyítva, hogy a bigott paptanár tiltása csak felcsigázta az ifjúság érdeklődését a kép iránt: „Benn félhomályban áll a Szerelem. Szent ég, mennyi mindent látnak ezek a lelkes, fogékony szívű ifjak, ami nincs a képen!” Az ügyet ismertető fővárosi lapok többsége nemcsak erkölcsi vakbuzgósággal, hanem a művészet iránti teljes tudatlansággal is vádolta a bíborost. „Ez a kép, melyen a meztelen női alak a formák szépségével tesz hatást, a mely örök tárgya marad a művészetnek. Mögötte egy férfi, a ki mellkasig látható csak, hozzá hajlik és szemén csókolja meg a nőt. Mindenütt meztelenség látható, de nagyon művészi érzék nélküli ember, a ki ezen csak megütközni is tud” — kommentálta az esetet a Művészet című folyóirat szerzője.

Pornográfia a kabinetben

1913-ban gyors egymásutánban két akt-botrány is borzolta a kedélyeket. Egyik sem volt mentes hatalmi túlkapásoktól, s a nyomukban kibontakozó sajtóvita ismét csak ráirányította a figyelmet az erotikus művészetre. A Szent György Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete a hazai magángyűjtők egyik első tömörülése volt, vezetőségében olyan befolyásos közéleti személyiségekkel, mint Bárczy István főpolgármester és olyan jeles műértőkkel, mint Kohner Adolf, Herzog Mór Lipót vagy Nemes Marcell. Az 1909-ben alapított társulás A Gyűjtő címen saját folyóiratot indított, aukciókat és kiállításokat szervezett. Egy retrospektív kisplasztikai tárlat után második vállalkozásuk Franz Bayros grafikai kiállításának megszervezése volt. A kiállítás már három hete állt, amikor a rendőrség behatolt az egyesület nyilvános tárlattól elkülönített irodájába, s lefoglalta Bayros harminc grafikáját.

FRANZ VON BAYROS: Jelenet a Die Grenouillere sorozatból, 1912

A fővárosi bíróság pornográf képek terjesztésének vádjával indított nyomozást a felelősök ellen. Siklóssy László ügyvezető igazgató, a kiállítás rendezője, a napilapokban közzé tett nyilatkozatában jogtalannak és megalapozatlannak bélyegezte a hatóságok eljárását, arra hivatkozva, hogy az inkrimiált műcsoport „nem tartozott a kiállításhoz s azt csupán igazolt okok alapján megadott engedéllyel lehetett megtekinteni”. Siklóssy ettől függetlenül is a művek védelmére kelt, mondván: „a kifogásolt anyag az utolsó szálig olyan rajzokból áll, melyek a legtisztább művészi intenciókról tanúskodnak s melyek művészi értékben Beardsley, Rops és Zichy Mihály hasonló művei mellett igényelhetnek maguknak helyet. […] E kiállításunkat és az ennek kapcsán megjelent publikációkat a hazai és külföldi szakemberek művészi eseményként fogadták és beható érdeklődésükre méltatták. A pornográfia vádja alaptalan és meg is késett. Flaubert és Baudelaire ötven év előtt állták ezt a vádat a francia bíróság előtt; mi most az ő nyugalmukkal bízunk becsületes ügyünkben.” Igazának tudatában az egyesület perre vitte az ügyet. Nem kis részben befolyásos támogatóiknak köszönhetően, a czéh vezetőségét rövidesen felmentették a pornográfia terjesztésének vádja alól.

Ugyanezen esztendő végén a Nemzeti Szalonban Zichy Mihály eddig ismeretlen, vagy itthon ki nem állított műveiből nyílt tárlat. A bemutató egyik szenzációját jelentették Zichy erotikus rajzai. E műveket, amelyek egy része leplezetlen nyíltsággal ábrázolta a szexuális aktust, Zichy az 1880-as évektől rajzolta a cári udvarban. „Ezeket éppoly komoly művészi feladatnak veszem mint akár a Főangyal Gábriel üdvözletét a Szűz Anyánál” — írta róluk egyik fiához címzett levelében. Virtuóz rajzi tudással és természettudományos objektivitással megragadott jelenetei csak korlátozott példányban kerülhettek a közönség elé. Egy részüknek heliogravür-másolatát 1906-ban, Zichy halála után rendezte albumba egy német nyomda, majd 1911-ben Szerelem, illetve Les plaisires de l’amour címmel jelentette meg egy lipcsei kiadó.

Herman Lipót, Czigány Dezső, Szőnyi István és Bardócz Árpád trikóba öltöztetett modellek után rajzolnak aktot. A Színházi Élet 1932 októberi képriportja nyomán

A huszonnégy grafikát a rendezők külön kabinetben helyezték el. Sorozatukhoz a kiállítás katalógusában a következő információt fűzték: „Az I–XXIV. számmal jelzett művek csak igazgatói engedéllyel tekinthetők meg. Az engedély megadható tagoknak, a művészeti és tudományos testületek és intézetek tisztviselőinek, valamint a művészeknek. Iskolák hallgatóinak engedély nem adható. Az engedélyt kérő blanketták a pénztárnál kaphatók.” Körültekintő eljárásuknak és a korábbi Bayros-botránynak köszönhetően ezúttal nem követte rendőrségi eljárás a művek kiállítását. A szabadgondolkodó értelmiség, Ignotus és Bálint Aladár üdvözölte a rajzok „nyilvános” bemutatását. Balázs Béla nyílt és józan cikkben sürgette a Nyugatban az erotikus művészet üldözésének beszüntetését: „Hiszen nincsen az animálistól távolállóbb, nincsen szellemibb, nincsen emberibb valami az erotikus művészetnél, sőt (ebből a szempontból mindegy), nincsen a művészietlen pornográfiánál sem. […] Ha mi nem üldöznénk vagy rejtegetnénk az erotikus képeket, ha nem szégyenítenénk és szégyellnénk, ha szabad méltó feladattá tennénk, és evvel legnagyobb művészeink szépségvízióit szabadítanánk rá az erotikára — akkor megtanulhatnánk a művészettől szépnek látni azt, amit a mi mai kultúremberiségünk nem tud annak látni, és millió csendes tragédiának, hisztériának, érzelemzavarnak okát szüntetnénk meg.”

Rossz az, aki rosszra gondol

A húszas évek konzervatív politikai légkörében különösen megszaporodtak az „erénybakterek”, szövevényes törvényi szabályozást és terebélyes állami intézményeket teremtve a közszemérem védelmére. A vonatkozó magyar törvényi szabályozás szerint a közerkölcs ellen vét az, aki „szeméremsértő iratot [és képet] állít elő”. A szemérem és erkölcs magyarázatra szoruló fogalmát a törvénykönyv később ekként pontosítja: „a szemérem elleni vétség megállapíthatásának elengedhetetlen előfeltétele a nemi érzékiség felkeltésére irányuló célzatosság.” A hazai törvényhozás túlbuzgóságát jól jelezték a húszas években megszaporodó művészperek. A rágalmazások hada irodalmárokat, tudósokat, művészeket ültetett a vádlottak padjára. E szégyenletes hajsza egyik fejezetét alkotta az alábbi két eset is.

1925 júliusában egy ifjúsági szervezet feljelentése nyomán a rendőrség kivonult Fränkel Ernő műkereskedő boltja elé, és felszólította a tulajdonost, hogy az Iványi Grünwald Béla, Vaszary János és Prihoda István aktképeiről készült rézkarcokat haladéktalanul vetesse be a kirakatból. A tulajdonos megtagadta az eljárást, arra hivatkozva, hogy Iványi és Vaszary alkotásai állami aranyéremmel kitüntetett mesterművek, amelyeket a rendőrségnek nincs joga önkényesen indexre tenni. Néhány nappal később azonban a rendőrség erőszakkal felfeszítette a kirakatot, és a „szeméremsértő” képeket elkobozta. A kirakat felnyitásakor az ügyben eljáró detektívnek feltűnt Csók István (a Képzőművészeti Főiskola kinevezett rektorának) Zsuzsanna menekülése című olajfestménye is, amelyet, mint a közszeméremre ártalmasat, szintén lefoglalt. A sajtó természetesen egy emberként támadta a törvény szűk látókörű, hozzá nem értő őreit. Magyar-Mannheimer Gusztáv indulatos nyilatkozatában azt javasolta a vádaskodó ifjúsági szervezetnek, hogy a budapesti házakat díszítő szobrok után az állatkert majomketrecét se felejtsék elzárni az erényes szemlélők elől.

CSÓK ISTVÁN: „Honni soit qui mai y pense...", 1925 olaj, vászon 124x163 cm - Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

A megvádoltak számára kellő elégtételt nyújthatott, hogy néhány hónappal később, 1925 karácsonyán óriási közönség és szakmai siker kíséretében, Lyka Károly, Majovszky Pál és Petrovics Elek rendezésében megnyílt a Műcsarnokban a magyarországi aktábrázolás történetét bemutató reprezentatív tárlat. Csók István jogtalan meghurcoltatása emlékére újabb aktfestményét Honi soit quit mal y pense (Rossz az, aki rosszra gondol) címen állította ki a Műcsarnokban. Alkotását a következő esztendőben megvásárolta a Fővárosi Képtár.

Az újonnan hivatalba lépő kultuszminiszter, Karafiáth Jenő 1932 szeptemberében elrendelte, hogy a folytonos szülői aggályokat mérséklendő, a Képzőművészeti Főiskola azon felvételi vizsgáin, ahol női jelentkezők is vannak, a férfi aktmodellek „megfelelő” előkötőt viseljenek. Egy nappal később Az Est Csók Istvánt, a főiskola tanárát is megkérdezte a furcsa rendeletről, aki az utasítást remek tréfának titulálta. Pár nappal később a miniszter — a nyugdíjkorhatár túllépésére hivatkozva — Csókot azonnali hatállyal felfüggesztette tanári állásából. Az elmúlt években megszaporodó ostoba és szűk látókörű eljárásokat megelégelő művészek a rendeletet szándékosan dramatizálva úgy értelmezték, hogy Karafiáth ezentúl csak ruhás aktok festését engedélyezi. A művészek széles körű tiltakozásának egyik dokumentuma a Színházi Élet képriportja, amely többek között Szőnyi István, Herman Lipót, Kernstok Károly és Czigány Dezső műtermébe látogatva mutatta be az alkotókat, amint „röntgen-rendszerrel” vizsgálódva vetik papírra a „Karafiáth-trikóba” öltöztetett modelleket.