Velencei Biennálé 2003

A néző diktatúrája -avagy a kurátori diktatúra nézője?

Iványi Brigitta

A velencei főpályaudvarról kilépve a Grand Canal partjára, a kiállítás jelzőtáblájává vált, embernyi keresztmetszetű öntöttvas csőszelvények fogadják a városba érkezőket. A The Cord címet viselő, városszerte több helyen felbukkanó művek mint információt szállító csatornák szimbolizálják a kapcsolatot az 50. nemzetközi kiállítás közel száz helyszíne között. A Giardini della Biennale hagyományos nemzeti pavilonjai csupán az államok egy részének biztosítanak saját kiállítóhelyet, de ma már a nemzeti imázsépítés részeként egyre több ország tartja fontosnak, hogy képviseltesse magát ezen az állami reprezentációra épülő kortárs művészeti szemlén. Maga a fődíjat elnyerő Luxemburgi Pavilon is egy bérelt velencei palazzóban kapott helyet: Su-Mei Tse Air conditioned című kiállítása a csellós és képzőművész finom hangoltságával rendezi be a palota alsó szintjét, hangszigetelt stúdiót, illetve egy múltbeli találkozás helyszínét idézve, hatalmas homokórákkal és a sivatagban homokot seprő emberekről szóló videójával, valamint egy szakadék szélén csellózó nőt bemutató képsoraival ember és természet viszonyának sokoldalú elemzését kínálja.

 
A Velencei Biennalé hagyományos kiállítási struktúráját idén erőteljes változtatások érték. A kortárs képzőművészeti szcéna rengeteg párhuzamos vonulatának bemutatása érdekében a kiállítás számos önálló autonómiával és identitással rendelkező projektből épül fel. A kiállítás főkurátora, Francesco Bonami által meghirdetett főcím Álmok és konfliktusok: a néző diktatúrája főként az Arsenale és a Giardini központi pavilonjának koncepcióját határozza meg. Bonami értelmezésében a néző diktatúrájának záloga, hogy nem egy mindent átfogó egységes vezérelvre alapozott nagy, összefoglaló kiállítás valósul meg, hanem több különféle témára koncentráló kisebb kiállításból választhatja ki saját útvonalát a látogató.
 
A szecesszió, a szocreál és a kilencvenes évek organikus-népies építészetének jegyeit magán viselő, tekintélyes méretű Magyar Pavilonban idén a Kis Varsó művészpáros (Havas Bálint-Gálik András) Nefertiti teste című projektjének eredményeként született kiállítás kapott helyet. A fárasztóan zajos és információval agyonterhelt, bevásárlóközpontokat meghazudtoló vizuális zsúfoltsággal jellemezhető pavilonok után igazán üdítő érzés megérkezni ebbe az oázisba. A pavilon nyitott tetejű középső terében egy olajfákkal, babérbokrokkal és borostyánokkal teli átrium fogadja a látogatót, úgy tűnik, mintha ez az eredeti tervek szerint lenne így, de a nyugodt, tiszta térélménybe belerondítanak a tokostul kiszedett üveg térelválasztó ajtók felfüggesztésének romos maradványai, emlékeztetve a látogatót arra, hogy a kiállítás része a tér átalakítása. A néző észrevétlenül lassít biennálefürkésző tempóján, hiszen ez a pavilon a Giardiniben szokatlan meditatív hangulatot áraszt, a zöld átrium mellett elhelyezett 50-es évekbeli szocreál bőrfotelek nemcsak a nyugodt elmélkedésre hívnak fel, hanem a Kis Varsó által a Biennáléra való felkészülés során használt Divatcsarnok hangulatát is felidézik.
 
 
Az átrium bal oldalán áll „Nefertiti teste" vagyis az a közel embernagyságú, fejetlen bronz női test, amely a berlini Ágyptisches Museumban őrzött több mint háromezer éves Nofertiti-mellszobor kiegészítéseként készült, mintegy a kortárs képzőművészet által hozzárendelt jelenlegi korpusz-interpretáció, az a földi porhüvely, amellyel Havas és Gálik ismét alárendeli a gravitációnak Nofertiti anyagtalan szépségű fejét. A szobor úgy működik, mint Nofertiti képzelt pszichéjének lenyomata: egy középkorú, többgyermekes családanya, aki egyben a világ egyik legnagyobb és legrégibb birodalmának élén áll mint az új monoteista vallást megalapító fáraó széles körű tisztelettel övezett felesége: csupa siker, szépség és ragyogó gazdagság, akinek arcmása háromezer év után is osztatlan és széles körű népszerűségnek örvend -de ez a bronztest mást sugall: kissé megfáradt, görnyedt hátával, enyhén beesett mellkasával és csontos, szikár termetével sokkal inkább azokra a súlyokra utal, amelyeket ez a szépségideál a vállán hordozott, nemcsak történelmi, de művészettörténeti, esztétikatörténeti szerepénél fogva is. Havas és Gálik leginkább a Nefertiti-fej 20. századi újrafelfedezése óta kialakult kultúrtörténeti kontextusára reflektál, arra, hogyan vált a művészeti turizmus legfelkapottabb sztárikonjává a szobor, amelynek vitrinje elé rózsákat helyeznek el a múzeumba látogatók. A Magyar Pavilon közönségének többsége azonban első látásra nem állt meg elmélkedni, amíg azonnal oda nem próbálta saját fejét a test „mellszoborvárórészébe", ennek köszönhetően megszámlálhatatlan fotó készült a test legújabb „fejezeteiről": nők is, férfiak is lelkesen álltak be a szobor mögé a vidámparkokból jól ismert, arckivágással ellátott kép mögé állás játékát idézve.
 
            
 
Az átriummá alakított középső tér körül rendeződik el az installáció: a bejárattal szemben egy beépítetlen DVD és projektor jóvoltából kissé fakón láthatjuk azt a rövid filmet, amelyet a berlini egyiptomi művészeti múzeumban vettek fel 2003 májusában, amikor Havas Bálint és Gálik András lehetőséget kapott az intézmény igazgatójától, hogy Németország legértékesebb műtárgyát elmozdítsa helyéről, és ideiglenesen hozzáillessze a Budapestről odaszállított bronztesthez. Ennek dokumentációjaként valóban élethűen idézi fel azt a drámai feszültséget, amikor a 30 kilós büsztöt remegő kézzel a testre helyezi a múzeumigazgató és asszisztense. Ez a film az installáció kulcsa, hiszen ez sűríti a szobor koncepciójába foglalt kérdéshalmazt: régi és új, egymástól távoli kultúrák produktumainak találkozását, a kortárs művészek és egyiptológusok lehetséges együttműködését, a kortárs művészet által használható intézményrendszert, a kortárs és az antik művészettel foglalkozó muzeális intézmények közötti alapvető különbséget és nem utolsósorban az egész projekt nemzetközi jellegét, azaz Egyiptom, Budapest és Berlin ellentmondásokkal és identitásválságokkal terhelt vizuális művészeti kultúrájának találkozását a Kis Varsó égisze alatt.