Hol is kezdjük? Az 1970-es évek elején a Déli pályaudvar későmodern épület- és téregyüttesének terveivel és kivitelezésével? Branczik Mártával, e komplexum legalaposabb és legértőbb felmérőjével, emlékápolójával és leletmentőjével? Szerdahelyi Laurával, a pályaudvar elsőszámú belsőépítészével, aki sok egyéb mellett a gyárilag összefirkált telefonfülkék kialakítását és burkolati tervét jegyzi? Vagy a METU diákjaival, akik Branczik Márta művészettörténész és Eperjesi Ágnes művésztanár közös előkészítő, alapozó munkálkodása után a pályaudvar süllyesztett előterében árválkodó telefonfülkéknél kötöttek ki? Hol kezdjem tehát a Kiscelli Múzeumbeli 'Laura ideges' című kiállítás által körülkerített időutazás betájolását?

Több mint két évtizede lakom a Déli pályaudvar közelében. Nap mint nap járok az előterét alkotó teknőben, és minden alkalommal ezek mellett a telefonfülkék mellett megyek el, korábban mégsem léptem közel hozzájuk, nem vettem szemügyre jobban őket. A készülékeket rég leszerelték, hűlt helyük sebként tátong a kékes burkolatban. A pályaudvar süllyesztett előterének elegáns ívű falát már csak két bolt lakja, a többiek a romlás és roggyanás fázisainak bemutatótermeivé, kirakataivá változtak. Hajdani kialakításukról és berendezésükről semmi sem tanúskodik, profiljukról is csak ottfelejtett felirataik. De ezek amúgy sem a hetvenes-nyolcvanas évek kifakult emlékei már, hanem másod- és harmadgenerációs boltok, nem azonosak azokkal, amelyek annak idején beköltöztek a megújult pályaudvar nagyívű és nagyvilági hangulatú alsó üzletsorába. 

Időkapszulák tehát ezek a zománcozott, félköríveket alkotó telefonfülkék. Nem csak azért, mert a telefon nélkül maradt burkolat a süllyesztett előtér eredeti kialakításának utolsó mohikánja, hanem azért is, mert a firkákkal borított panelek eleve időkapszulának készültek. 

Tervezőjük, Szerdahelyi Laura ötletén és munkáján nem fog az idő, lepusztulásuk ellenére sem. Egy presztízsberuházás részeként, frekventált falak négyzetmétereit elegyes feliratokkal és firkákkal beborítani nem egyszerűen bizarr és játékos ötlet, hanem párját ritkítóan radikális koncepció is. Gondoljunk csak bele: Magyarországon vagyunk, a hetvenes évek elején, a virágjában lévő államszocializmus korszakában. Gondoljunk bele, mondom, mintha ez olyan egyszerű volna. Mintha egykönnyen be lehetne mérni e gesztus gondos köztéri kivitelezésének fél évszázaddal ezelőtti paramétereit. Ismereteink, forrásaink hézagosak és esetlegesek, akárcsak közösségi emlékezetünk. Annyi mégis elmondható, hogy a köztér birtokbavételének, a nyilvánosság használatának ebben a túlszabályozott, szigorúan ellenőrzött és engedélyekhez kötött rendszerében a falfirkáknak, az utcai feliratoknak nemigen volt kalkulált helye. 

Vegyük ehhez hozzá, hogy a Kádár-korszak neuralgikus origója, az 1956-os forradalom, egyben az utcai kommunikáció, a burjánzó falragaszok, röplapok, mélyről feltörő össznépi vágyak – „Ruszkik haza!” – harsogó és felszabadult, vérbefojtott és tabusított időszaka is! Ugyanakkor az a tény, hogy alig egy évtizeddel a forradalmat követő kíméletlen megtorlás után Szerdahelyi Laura ártatlan színezetet öltő koncepciója megfoganhatott és megvalósulhatott, vajon nem épp a kádári konszolidáció, a forradalmat övező amnézia teljes sikeréről tanúskodik?  Ebben a fénytörésben tehát a Déli pályaudvar telefonfülkéinek gyárilagos falfirkáira éppenséggel a graffiti államosítására tett kísérletként is tekinthetünk. 

Induljunk ki ebből a kettősségből: egyfelől a koncepció unikális voltát és merészségét, másfelől a graffiti domesztikálásának jeleit szem előtt tartva a megvalósult műben. Ami bizonyos: korántsem egyszerű burkolat ez, hanem rétegzett alkotás, amely dekoratív és funkcionális jegyei mellett tartogat számunkra még valamit. Kövessük nyomon tehát a domesztikálás radikalizmusának és a radikalizmus domesztikálásának dialektikáját, emlékezetünkbe idézve egyúttal azt is, hogy a – hegeli-marxi-lenini – „dialektika” a szocializmus alapszókincséhez tartozott.   

A burkolatra szövegek, rajzok, logók, telefonszámok kerültek. Ezek a zománcozott felületre fölvitt és rájuk égetett falfirkák diszkréten válnak el a panelek finoman változó alapszíneitől. Összképük - Szerdahelyi Laura kiállításon meghallgatható interjújának szóhasználatával – az összefirkált budapesti telefonfülkék hangulatát voltak hivatottak visszaadni. Másképpen szólva: ez a többrétegű burkolat nemcsak a dekoratív és funkcionális igényeket elégíti ki, hanem összetett társadalmi, történeti jelentéselemeket is hordoz. Miközben a fülkék látványa lényegében változatlan maradt – a mai napig meglepően kevés graffiti került rájuk utólagosan – e látvány percepciója és jelzésértéke folyamatosan változott, változik. Az eleve összefirkált falak lépést tartanak a pusztulással. Vagy inkább az elhanyagoltság reprezentációját érte utol az idő végzete? Akárhogy is, a lepusztultság mimikrije, illúziója egyre hézagtalanabbul illeszkedik a lepusztult valóságba, miközben maguk a fülkék szinte érintetlenül vészeltek át fél évszázadot, úgyhogy a süllyesztett térség eredeti dizájnjának utolsó tanúi maradtak.

E fülkemű figyelemre méltó mozzanata az is, hogy a fülkék gyakorlati használata révén azzal a különös képességgel rendelkezett, hogy maga választotta ki éppen adott, szűkebb közönségét. Azok, akik ezekből a fülkékből telefonáltak akaratlanul is közelről műértőket megszégyenítő alapossággal tanulmányozhatták a firkákat, kedvükre betűzgethették a feliratokat, pásztázták a logókat, neveket, telefonszámokat, mondhatni belépőjegyet váltottak rájuk. A mobiltelefonok megjelenésével és rohamos elterjedésével párhuzamosan persze egyre ritkábban vették használatba ezeket a fülkéket. Értő közönségük természetes kiválasztásának pedig a fülkék teljes funkcióvesztése, a telefonok leszerelése vetett véget. Más kérdés, hogy ettől kezdve csak még kifejezőbb, „funkcionálisabb” látleletekké váltak a fülkéket gyárilag elborító graffitik. 

Ideje közelebb hajolni ezekhez a falfirkákhoz. Eddig azt hangsúlyoztam, hogy összképüket a rendezett, minden ízében kidekázott jóléti modernizmustól való eltérés határozza meg. Vagyis környezetüktől eltérően a falfirkák esztétikája, a kaotikusság, zabolátlanság, burjánzás, a spontaneitás és a vadság felforgató vizualitásának jegyében áll. Ha azonban egyenként vesszük szemügyre őket, mintha épp fordítottja volna a helyzet: a falfirkák jellemzőivel inkább érintőleges, mintsem lényegi hasonlóságot mutatnak. Ennek talán legfeltűnőbb eleme az, hogy nem találunk köztük egyetlen politikai jellegű, trágár vagy obszcén feliratot, rajzot sem, noha ezek szinte elválaszhatatlanok a műfajtól. Persze nincs semmi meglepő abban, hogy gondosan és óvatosan kerülte őket tervezőjük: figyelembe véve létrejöttük idejét és körülményeit aligha lehetett más választása. 

De a burkolat falfirkáinak vannak markáns formai elemei is, amelyek eltérnek a falfirkák „sztenderdjétől”. A rajzok többsége gyerekrajznak tűnik, és mint ilyen, kedves és bájos. Nem egy közülük Réber László rajzait idézi, melyek egyenesen Janikovszky Éva vagy Tamkó Sirató Károly gyerekkönyveiből kerültek át ide. A feliratok egy része kézírással vagy ügyetlenkedő nagybetűkkel készült, de jellegadóbb a nagy méretű, szabályos nyomdai betűtípusok alkalmazása. Noha ezek a mai street arttól nem idegenek, a hetvenes években, különösen mifelénk, a stencilezés, és az előre tipografált szövegek nem tartoztak a graffitik eszköztárába. Sok szám is tarkítja a falakat, egy részük telefonszámnak hat, de vannak rejtélyesebb, random módon idedobált számok is, túlnyomóan szintén nyomdai betűkkel megformálva. Jellegük és kiszámítottan hektikus elrendezésük, az avantgárd tipográfia és képvers örökségéről tanúskodik, vagy az akkori humoros lapok bohókás szabálytalanságait mímeli. Ezzel együtt a grafikák egymáshoz való viszonya változatos és dinamikus. És bőven akad közük remek, stílusos szöveg is. Kedvenceim közé tartozik például, a némi politikai csengéssel mégiscsak rendelkező „egységbenazerő”, a „ne telefonáljon” az alatta botladozó kiegészítéssel „mások is szeretnének beszélni”, a baljós fenyegetés „KÖVÉR VIGYÁZZ!” (Kövér betűkkel szedve), a „ROBI GYERE VELEM HOVA? MOZIBA!” artisztikusan tekergő üzenetváltása és persze a kiállítás címévé tett „LAURA IDEGES”. 

Domesztikáció ide, domesztikáció oda, méltán csodálkozhatunk azon, hogy Szerdahelyi Laura elképzelése egyáltalán megvalósulhatott. Mert bármennyire is a modernizmus és a mívesség minden hájjal megkent alakjában, megszelídített formában jelenik meg itt a falfirka, eredetét nem tagadhatja le. Jelenségként és „dekorációként” inkább zavarba ejtő, mintsem hívogató. Újkorukban a gyanútlan járókelők számára minden csillogásukkal együtt is egykönnyen összefirkált, megrongált, elhanyagolt hatást kelthettek. Ez az effekt persze illuzórikus volt, de épp ennek az illúziónak a duplafenekűsége garantálta a zavarba ejtő hatást. Amiképpen ez a duplafenekűség garantálja a mai napig azt, hogy minden valóságos és tényleges lepusztultságuk ellenére ez a hatás illuzórikus maradt. 

A falfirka mindenkor rázós esztétikai és társadalmi pedigrével rendelkezik, az efemerség, az anti-esztétika és a társadalmi marginalitás jegyében áll. Annak ad formát, ami kívül esik a hivatalosság, a civilizáltság, az illem és szokás bevett határain. Szerdahelyi Laura telefonfülkéinek igazi tette a graffiti kulturális jelentőségének köztéri kodifikálása volt. A hetvenes évek eleji magyar köztudatban ugyanis a falfirka egyértelműen negatív konnotációkkal rendelkezett. Az első szórványos gyűjtések és kutatások az évtized végén készültek, és kaptak szűkkörű nyilvánosságot. Balázs Géza Firkálások a gödöllői HÉV-en című kis könyvében, mely 1983-ban jelent meg, még ott virított a figyelmeztetés: „Szigorúan tudományos célú fölhasználásra!”. Szerdahelyi műve viszont egy forgalmas pályaudvar tíz évvel korábban átadott reprezentatív épületegyüttesében kapott helyet, miközben szinkronban volt a falfirkák világtörténetének két jelentékeny, többé-kevésbé kortársi fejleményével is. 

Az egyik az 1968-as párizsi diáklázadáshoz kapcsolódott, a másik New York fekete gettóiból indult ki. A párizsi jelszavak a graffiti politikai használatát példázták, valójában azonban a szürrealisták és a szituacionisták nyomdokaiba lépve egy utópikus vagy inkább költői életforma foglalatai voltak. Ezzel szemben a New York-i gyakorlat távol állt a direkt politizálástól, amiképp nem élt a költészet eszközeivel sem. 1969-ben jelentek meg az első számok és szignók a falakon, melyek aztán makacsul és monotonul ismétlődve fürtökben burjánzottak el a városban. Szűkszavú, de annál hatásosabb híradások voltak ezek a (felvett)nevek, a „vagyunk”, „létezünk” elementáris jelzései, melyeknek épp az elemiségben rejlő korlátozott artikuláció adta a politikáját és a költészetét is. Míg a párizsi jelszavak jellegzetesen értelmiségi gyökerű szólamok, a New York-i fekete fiatalok jelei helyettük beszéltek, létrehozva egy addig ismeretlen kalligrafikus formanyelv ábécéjét.   

Szerdahelyi Laura a graffiti New York-i világrengető fordulatáról aligha tudhatott, már csak azért sem, mert 1973 táján nemigen érkezett el ennek a híre hozzánk. Könnyen lehet, hogy a párizsi példa sem járt a fejében, amikor unikális művét eltervezte. Akarva-akaratlanul mégis olyan alkotást hozott létre, amelynek koncepcionális horizontjától elválaszthatatlan az ezekkel való egyidejűség. Olyasvalamit írt át a létező szocializmus közegébe, ami a levegőben volt, még ha a hatvanas-hetvenes évekbeli Magyarország „szűk levegőjében” a graffiti államosított adaptációjának szükségképpen észrevétlennek kellett is mutatkoznia. Ennek az észrevétlenségnek pedig a Déli pályaudvari fülkék esetében épp a teljes és hivatalos nyilvánosság lett a záloga.  

A METU hallgatóinak június 22-ig nyitva tartó kiállítása a Kiscelli Múzeumban ezen az észrevétlenségen változtatott. Dokumentálták a telefonfülkék zománcba égetett firkáit, és fölállítottak két fülkét is. Az egyik alkotó rekonstrukciója a hajdani fülkéknek, melyben telefon is található. Ha valaki fölemeli a kagylóját a Szerdahelyi Laurával készült interjúba hallgathat bele. A másik fülkét fehér papírral borították, falain ceruzák lógnak – várják a firkálókat.