A művész hűlt helye
Orbán Előd: Empty places? kiállítása a Viltin Galériában
Orbán Előd kiállításán jártam, illetve jártam is, meg nem is, a Viltin Galériában. Ott voltam, de a kiállítótérbe nem jutottam be.
Legutóbb a koronavírus-járvány kötelező lezárásainak egyik időszakában kíséreltem meg bejutni a Viltinbe, és mivel valamiért nem realizáltam, hogy a járványügyi rendelet hogyan vonatkozik a galériákra, nem értettem és nagyon méltatlankodtam, hogy miért vannak zárva, amikor nekem most van időm kiállítást nézni. Most is egy futó pillanatra azt hittem, hogy megint zárlat van, de nem, most nem kellett a galériáknak zárva tartaniuk. Miért van hát ugyan teljesen kivilágítva, de mégis zárva a galéria?
Nos, ugyan Orbán Előd kiállítása személyesen és a galéria-térben is megtekinthető, de iski Kocsis Tibor remek szövegéből kiderül, hogyha mégsem sikerül bejutnunk, a kívülről nézelődés igazából a művészeti koncepció része. Orbán Előd ugyanis úgy tervezte meg a vitrines kiállítóteret, mintha egy múzeumi, archeológiai tárlatot szemlélnénk, amely a letűnt korok művészének a nyomát, jelen esetben egy elvándorolt vagy kipusztult szobrász műtermét mutatja be.
Az Empty places? kiállításban nem csak a bejutás az egyetlen csavar. Orbán Előd további kihívások, ütköztetések elé állítja a nézőt. Az első csavar tehát a múzeumi vitrin összekapcsolása a galéria vitrines adottságaival, a kívülről szemlélés találkoztatása a pandémia általi kizártság/elzártság érzetével. A nemrég személyesen is tapasztalt, de a média által a pandémia alatt közvetített elembertelenedett terek, kiüresedett városok, intézmények világvége hangulatot idéznek – a kiállítótér, ahova nem mehetünk be, amely egy elnéptelenedett, régészeti evidencia csupán, a jelenünkre is reflektál.
A másik csavar a márvány használatában rejlik. A műtárgyak, és az egész enteriőr egy szobrász műtermét jeleníti meg, a műtárgyak a szobrász által használt eszközök és felületek. OSB lap, amire a formázandó agyag kerül, kampó, amire súlyos munkákat lógathat a művész, kesztyűk és maszkok, amiket szintén az alkotói folyamatban használ a szobrász. Orbán Előd csak kézzel dolgozik. Általában a művészetében, ezen a kiállításon pedig különösképp az ars poeticájához tartozik, hogy nem használ olyan korszerű szobrászati technikákat, mint a szkennelt szobrászat, CNC gépi marók és egyebek. A műtárgyakat Orbán Előd - egy-két fém alkatrész kivételével – a legaprólékosabb részletekig kétkezi munkával faragja ki. Ez azért is elképesztő teljesítmény, mert az ipari felületek, geometriai síkok kialakítását manapság mindenki gépekre bízná. Orbán Előd ütközteti tehát a munka eszközeinek anyagiságát, azaz az iparilag előállított, munkához használható eszközöknek az „alantasságát”, a szobrászat legtöbbre tartott, „legmagasabbra pozícionált” anyagával, a márvánnyal, nemcsak azáltal, hogy ezeket az eszközöket márványból faragja meg, hanem úgy is, hogy maga a munkafolyamat teljesen kézműves, manuális, klasszikusan szobrászati. Sőt, gigászi kihívás, mivel - a szobrász bevallása szerint - ezeket a teljesen precíz mértani, geometriai síkokat még nehezebb kifaragni, mint egy drapériát, vagy portrét, hiszen ilyen precizitásra elvileg csak a gépek képesek.
A harmadik csavar az elhagyott műterem tálalásában rejlik. Mint azt fentebb írtam, Orbán Előd a művész által elhagyott műtermet jeleníti meg. Az ember által üresen hagyott világ, amely az ember lenyomatát őrzi, általában foglalkoztatja a művészettörténetet, olyannyira, hogy a romos helyeknek, romoknak, és a romosság, illetve a restaurálás kérdésének, (mennyire újítsunk fel egy régi helyet, mennyire restauráljunk régi szobrokat) már-már külön irodalma van. Ezek az üres terek, a műterem üres tere azonban Orbán Előd tálalásában nem romok, nem olyan elhagyott helyek, amelyek a kollektív emlékezés terei, hanem tökéletes részletességgel, alapossággal kimunkált tárgyak, ahol még a piros festék ropogóssága is hozzáad a művek részletességének tökéletességéhez és a látvány frissességéhez. Ez a harmadik csavar számomra zavart keltő és érthetetlen. Miért a brand new, steril érzet? Erre a kiállításon nem kapok választ.
Szép művészeti játék történik azonban a maszkokkal, amelyek mint önálló szobrok jelennek meg, szintén hiperrealista szobrászatként. A két maszk, egy zárt és egy teljesen nyitott tárgy, elképesztő alapossággal, kézzel megfaragva, a megtévesztésig összecserélhető az eredeti tárgyakkal, azzal a különbséggel, hogy ezek márványból készültek, tehát használhatatlanok, illetve meg is fulladnánk benne. Már a pandémia előtt a kiállításra készülve ez a két tárgy lett volna a kiállítás egyik domináns motívuma. A maszk az elmúlt másfél évben többletjelentéssel lett terhes, feltéve a pontot az i-re, méginkább megerősítve azt, hogy Orbán Előd sokoldalúan és sok szempontból nagyon érzékenyen rátapintott a mostani Zeitgeistre.
Nyitókép: Orbán Előd: after work IV., 2021, carrarai márvány, akvarell ceruza, 3,5 x 24,5 x 17 cm, fotó: © Biró Dávid
A kiállítás Facebook-eseménye itt érhető el.